László Géza

A rövidebb élet titka

Miért szavazták le anno a vizitdíjat?
szerző
László Géza
publikálva
2017/9. (03. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A velünk együtt induló csehek már felzárkózni látszanak az európai élmezőnyhöz: Sova doktor kórháza a város szélén jobban teljesít.

Amikor meghallottam, hogy a következő nemzeti konzultációt a ránk leselkedő veszélyekről tartja a kormány, egyből az egészségügy siralmas helyzete jutott az eszembe. De tévedtem, ez sajnos nem szerepel a témák között, pedig a veszély nagy és lenne miről konzultálni. Tavaly újabb három helyet estünk vissza az európai egészségügyi fogyasztói rangsorban, és a lista végén szégyenkezünk az albánokkal, a montenegróiakkal, a bolgárokkal és a románokkal. Az egészségügyi szolgáltatásaink hozzáférhetőségét, eredményességét és a gyógyszerellátást mérő indikátoroknak legalább a fele kritikusan alacsony szinten áll. A szegényebbek körében bizonyos területeken egyenesen katasztrofális a helyzet. Eközben a velünk együtt induló csehek már felzárkózni látszanak az európai élmezőnyhöz: Sova doktor kórháza a város szélén jobban teljesít.

Hébe-hóba akad persze szakmai eszmecsere a hátországban, a rezsiháború és a migránsok elleni harc frontvonalai mögött. Lantos Gabriella, a Róbert Károly Ma­gán­kórház operatív igazgatója például legutóbb azzal állt elő, hogy sok probléma viszonylag gyorsan megoldódna, ha mindenki egységes egészségügyi hozzájárulást fizet­ne az állami egészségügyi alapszolgáltatásokért (pontosan havi 11 200 forintot), amelyek körét végre egyértelműen meg kellene határozni. Lantos szerint bizonyos vagyoni és jövedelmi szint felett kellene ezt fizetni, még a nyugdíjasoknak is, összesen legalább 6 millió embernek. Az ötletadó a nagyon szegényeket rászorultsági alapon mentesítené, és mindenki számára megszüntetné a 7 százalékos egészségügyi hozzájárulás fizetését. Figyelemre méltó gondolat – lett is ezen a fórumon nagy egyrészt-másrészt óvatoskodás.

Ma az egészségügyi kiadásoknak már csak 66 százaléka állami finanszírozású Magyarországon és évről évre nő a magánegészségügyi szolgáltatásokat igénybe vevők száma. Azt is gondolhatnánk, hogy talán nem lenne olyan bonyolult és fájdalmas átlépni egy olyan rendszerbe, ahol az emberek közvetlenül is fizetnek az alapszolgáltatásokért. Ám ekkor beugrik egy nem is olyan régi emlék, amely világosan megmutatta, hogy mifelénk az embe­rek erősen ragaszkodnak a régi rendszerhez. A vizitdíj és a kórházi napidíj éppen tíz éve indult el rövid, ámde zajos pályáján, aminek a végén 3,3 millió ember szavazott a megszüntetésükre. Nem hiszem, hogy ők ma nagyon elégedettek lennének azzal az ingyenes alapszolgáltatással, amire akkor a voksukat adták.

A politika tehet erről, vagy magukat csapták be?

A 2008-as népszavazás természetesen politikai véleménynyilvánítás is volt – de élek a gyanúperrel, hogy igen alacsony lehetett azok száma, akik tisztán politikai okokból szavaztak a vizitdíj és a kórházi napidíj ellen, egyébként pedig egyetértettek a bevezetésükkel. Még akkor is így van ez, ha a Gyurcsány-kormány sokakat irritáló vehemenciával indult neki az egészségügy megreformálásának. Több dologhoz nyúltak hozzá egyszerre, az érdekegyeztetések nem sikerültek, az ellenzék és a média minden rezdülésre reagált, s a „reform” újfent a megszorításokkal kapcsolódott össze – mint a Bokros-csomag esetén. Van azonban egy fontos szempont, ami erősen hatott a közgondolkodásra a szavazásnál, és amiről gyakran megfeledkezünk: az ingyenesség varázsa.

Orbán ragyog

Orbán ragyog

Fotó: Beliczay László / MTI

Ha nem kerül semmibe, megveszem

Dan Ariely pszichológus és kollégái csokoládét árultak az MIT egyetemen. A remek Lindt trüffelt kedvező áron, 15 centért kínálták, míg Hershey Kiss csokiját 1 centért. A kiváló ár-érték arányú Lindt csoki fölényesen győzött: az emberek 73 százaléka ezt választotta. Ezek után mindkét csoki árát 1 centtel csökkentették: a Lindt 14 centet kóstált, a Kiss-t pedig ingyen is megkaphatták a vevők. S bár az élvezeti érték és az ár különbsége ugyanakkora maradt, a vásárlói kedv megfordult: az alanyok 69 százaléka a Kisst választotta. Az ingyenesség tömeges észszerűtlen döntésekhez vezetett. A nulla az árcédulán olyan érzelmi többletet vált ki az emberekből, ami nehezen magyarázható a racionális döntések szabályai szerint.

Ez a motiváció nem csak kísérleti körülmények között működik. Miután az amazon.com egy bizonyos összeghatár felett ingyenessé tette a kiszállítást, jelentősen megnőtt a vásárlások összértéke. Inkább választottak a vevők még egy könyvet, ha úgy már ingyenes volt a kézbesítés. A bevételek szépen nőttek – egyetlen ország kivételével. Franciaországban ugyanis nem nullára, hanem egy euróra vitték le a minimális díjat, s ez jóval kevésbé volt vonzó, mint az ingyenes kiszállítás.

Az ingyenesség erejét megmutató példák sorába a mi vizitdíj-szavazásunk is gond nélkül beilleszthető. Sem a vizitdíj, sem a kórházi napidíj nem tűnt jelentős összegnek, ráadásul sokakat felmentettek a 300 forint fizetése alól, míg másoknak emelték a havi illetményét emiatt. A vizitdíjból származó 10 milliárdnyi bevétel a háziorvosok jövedelmét növelte, fejenként több mint 20 százalékkal. A várakozási idő sok rendelőben csökkent. Sinkó Eszter szerint a teljes alapellátásban 2007-ben az előző esztendőhöz képest 18 százalékos volt a forgalomcsökkenés (ami persze nem kizárólag a vizitdíjnak volt köszönhető). Később fordítva is mérhető volt a díjak hatása: a megszüntetés után mindenhol nőtt a kereslet, leggyorsabban a háziorvosi szolgáltatás iránt.

A díjak tehát kis terhet jelentettek, és működni látszottak – néhány közgazdász úgy mondaná, hogy megtisztították a piacot. Mégis elsöpörte őket a népharag. Az ellenérzés, a fordulat mértéke a díj nagyságához képest aránytalanul nagynak tűnt, mint a fenti példában a Kiss csokik esetén.

Ariely szerint az ingyenesség iránti vágy mögött a veszteségektől, a kudarctól való félelem áll. Ha valami ingyen van, akkor úgy érezzük, nem bukhatunk rajta. Ez a hatás még erősebben működik akkor, amikor arról van szó, hogy elveszíthetjük (és nem megkaphatjuk) az ingyenességet. Az ingyenesség csábítása és a megszokás egymást erősíti. Magyarországon a fridzsiderszocializmus meg­óv­ta a lakosságot a szociális zökkenőktől: hozzászoktunk a nyugalomhoz. Kornai János szerint ez ’56 óta és miatt volt így. A rendszerváltást követő eufória után aztán hamar kitapinthatóvá vált a csalódás. Az emberek egy része emiatt is tartott és tart a változtatásoktól: úgy érzik, megint veszíthetnek, miközben néhányan sokat nyernek. A negyven fölötti generáció bízhatott a kialakult orvoskapcsolatokban is, elvégre így vagy úgy, de sokan kialakították a módját annak, hogy egészségügyi bajaikra hogyan, kinél és mennyiért keressenek – szó szerint – gyógyírt.

 

A gyilkos illúzió

Az ingyenességhez való erős ragaszkodásnak voltak előjelei. Egy TÁRKI-kutatás 2000 decemberében megpróbálta feltérképezni, mit is akarnak az emberek az egészségügy finanszírozásában. Az eredményt akkor így foglalták össze: „Bár számosan nyitottak esetleges új piaci lehetőségek kihasználására, az egészségügyre fordított közkiadások csökkentését a lakosság többsége nem tudja elfogadni. Az aktív járulékfizetők negyede fogadna el bizonyos körülmények között olyan egészségbiztosítási konstrukciót, ahol a kötelező járulék csökkenésével együtt térítéskötelessé válnának a szolgáltatások.” Tehát a megkérdezettek háromnegyede nem akarta ezt – pedig magánpénz már akkor is mozgott az egészségügyben. És ne csak a fogorvosokra vagy más speciális szolgáltatásokra gondoljunk. Valójában az „ingyenes” alapszolgáltatások sem voltak ingyen, hiszen a lakosság jelentős mértékű hálapénzt fizetett. Ám ezt a hálapénzt – s ez megint önbecsapás – nem tekintették egyértelműen a szolgáltatás árának, csak valami szükséges rossznak. Leginkább olyannak, mint a borravalót: illik fizetni, de nem jár érte semmi. Mértékével, a fizetés gyakoriságával kapcsolatban nagy eltérések voltak és vannak – s már csak ezért sem működik árként a hálapénz; azért, mert nem átlátható a rendszer. Egy korabeli kutatásból az is kiderült, hogy a betegek a más betegek által adott hálapénz mértékét jelentősen túlbecsülték – akárcsak az orvosok más orvosszakmák hálapénzbevételét. Ezért a hálapénz még rosszabb is, mint a borravaló az étteremben, mert az nagyjából mindenhol 10 százalék. Miközben a hálapénz mértéke már az ezredfordulón sem volt csekély: Kornai János és szerzőtársai szerint az orvosok bérszámfejtett, nettó jövedelmének a másfélszerese származott innen. Mégsem gondolta egyik fél sem azt, hogy ez a szolgáltatás ára.

A vizitdíj és a kórházi napidíj viszont nemcsak beárazta a szolgáltatást, hanem egyfajta piaci viszonyt hozott az orvos és a beteg között, amiben immár a betegnek is lehettek elvárásai. (Lantos mostani javaslatának is ez az egyik fontos eleme.) Az orvosok 2007-ben épp ezekre a „kényelmetlenségekre” panaszkodtak: számlát kellett adni, szolgáltatni kellett, számonkérhető lett az, amiért a betegek fizettek. Az átadott pénz innentől kezdve nem borravaló volt. Nem a szociális következményekkel vagy a fölösleges adminisztrációval volt a legtöbb bajuk, hanem leginkább ezzel az új viszonnyal. Érdekképviseletük vezetője így fogalmazott: „a háziorvosok nem értenek egyet a vizitdíjjal, de szükséges bevételnek tekintik, így kénytelenek beszedni”.

A népszavazással aztán nemcsak ez a díjkonstrukció, hanem a realitásokkal való szembenézés szándéka is eltűnt a színről. A politikusok megértették: veszélyes terep az ingyenesség vidéke. A NER is részben ebből a felismerésből fakadt, nem pusztán a miniszterelnök személyes ambícióiból: ne az embereket terheljük közvetlen adókkal, fizessenek inkább a vállalatok. Amikor az unortodox politika egy pillanatra elfelejtkezett erről, és a miniszterelnök meggyomrozta az internetezőket, nagyon gyorsan, már az első reakciók után – adókedvezményeket osztogatva – meg is hátrált.

Ugyanakkor a magánegészségügyet igénybe vevők száma rendületlenül nő. Így óhatatlanul felvetődik a kérdés: mikor jön el az a pillanat, amikor a magyarok ráébrednek arra, hogy túl sokat fizetnek egy túl bonyolult rendszerben – miközben lenne egyszerűbb megoldás? S mikor érik el a magánszolgáltatások a kritikus tömeg szintjét? Egy 2015-ös vizsgálat szerint a Budapesten és Pest megyében élő 25 és 60 év közöttiek 53 százaléka igénybe vesz magánegészségügyi szolgáltatást, 39 százalékuk pedig csak a minimális díjat fizetné a közegészségügyért, és magánegészségügyet használna. A többiek fele maradna tisztán az állami – értsd: adófizetői – finanszírozásban, a másik fele vegyes rendszert kívánna.

Ám tartok tőle, hogy az országos, teljes körű kérdőív ennél a 39 százaléknál sokkal kisebb arányt mutatna – nem beszélve egy (újabb) népszavazásról, ahol nem teoretikusan kell nyilatkozni. Azt hiszem, az ingyenességhez való irracionális ragaszkodás és az így kialakult kapcsolatokba vetett bizalom erősebb, mint a mai kiábrándultság. Vagy akár a holnapi. Az emberek nem fognak egyhamar az utcára menni a fizetős rendszer bevezetéséért, a politikusoknak pedig eszük ágában sincs erre mozdulni. Az ingyenesség és az állami gondoskodás hamis illúziója nem engedi el híveit, akik egykor oly nagy arányban szavaztak rá – és akik másfél évvel előbb halnak majd meg, mintha valamelyik másik visegrádi országban, s nem a fogságában élnének.

szerző
László Géza
publikálva
2017/9. (03. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 3 Cyrano
    Cyrano
    2017. március 17., péntek 16:31
    És azt is gondolom, hogy először nem a bevételi források (általad is jól látott, leírt) anomáliáját kellene tovább rontani, hanem meghatározni, mi az alapellátás. És azt bizony szolidaritási alapon, ingyenessé kellene tenni.
    A mai kormányzatnak - jól láttuk ezt az adókban - nem a normális társadalmi működés a gondja (a szegények érdekérvényesítő képessége nagyon alacsony), hanem egy hozzá hű, gazdag réteg megerősítése. Erről szól a mostani eü. járulék ötlet is, semmi másról.
  2. 2 Cyrano
    Cyrano
    2017. március 17., péntek 16:26
    Kedves Rumata, azért mert Te nem ismersz olyant, sajnos vannak, akiknek az orvosi rendelő a szórakozás.
    Vagy azért, mert ismerkedhet, vagy azért, mert hipochonder, vagy azért mert ott megkapja azt a törődést, amit otthon nem, vagy azért mert saját szórakozásához veszi igénybe az orvost.
    Pl. volt egy kisebb balesetem és miközben az ellátásra vártam, akaratlanul is hallottam egy vidám és jó karban levő idősebb társaság beszélgetését arról, hogy pusztán egy síelés előtti "Nézzen át doktor úr" vizitre jött. Előttem voltak a sorban, kerek 2 órámba került, hogy én is ellátást kapjak. Nos, azt gondolom, ezek az örökifjak kifejezetten nem az állami ellátás részét kellene, hogy kapják az eü-nek, és nagyon sajnáltam, hogy legalább egy jelképes összeggel nem járultak hozzá a többiek ellátásához. No nem irigység okán.Hanem mert én egy bokaficammal álltam két órát (mert ugye fiatal vagyok, bírom), miközben egy ficam helyreillesztésénél sokat számít, hogy mennyire van bedagadva. Ők ülve cseverésztek.(Nem mostanság volt, mert a mostani sorban állásos rendszerben biztosan az időpontkérésnél tartanánk.:( )
  3. 1 Rumata
    Rumata
    2017. március 17., péntek 15:37
    László Géza eszmefuttatásában olyan kapitális téveszmék hemzsegnek, amelyek láttán felmerül a kérdés, hogy egyáltalán a Földön él-e ez az ember.

    Kezdjük azzal, hogy László Géza az orvoshoz járást a csoki vásárlásához hasonlítja.

    Vagyis azt állítja, hogy az emberek nem azért járnak orvoshoz mert betegek, hanem azért, mert az nekik öröm, boldogság, mámor és gyönyörűség, és ha tehetnék, állandóan orvoshoz járnának. Ami, valljuk be, egy végtelenül debil baromság.

    László Géza még abból sem veszi észre hogy ez mekkora baromság, hogy még a vizitdíj bevezetése után is csak 18%-kal csökkent az orvoshoz járók száma.

    Pedig ebből még a leghülyébb újságírónak is fel kéne fognia, hogy az emberek túlnyomó többsége (>82%) nem szórakozásból, hanem kényszerből jár orvoshoz.

    Mert beteg.

    De itt még nem áll meg a szellemi ámokfutás.

    Mert László Géza máris idézi Sinkó Esztert, aki teljesen komoly arccal kifejti, hogy ha mindenki csak egy olyan kis fix összeget fizetne eü-járulékként, amit a minimálbérből is ki lehet szorítani, akkor sokkal több pénz volna az alapellátásra, mint akkor, ha mindenki jövedelemarányosan fizetné az eü-járulékot (tehát a többség jóval többet, mint amennyit Sinkó javasol).

    Amennyire tudom, Sinkó nem pénzügyi vezető a kórházában, tehát a négy alapműveletet illető totális tudatlansága nyilván nem veszélyezteti a Róbert Kórház gazdálkodását.

    Felmerül viszont a kérdés, hogy László Géza hogy nem jutott el odáig az oknyomozó újságírásban, hogy ha még a mostani, jövedelemarányos járulékbevétel is kevés az elfogadható színvonalú alapellátáshoz, akkor a járulék minimális fix összegre csökkentése miért javítaná a finanszírozás helyzetét?

    László Géza említi a fizetős magánszolgáltatók arányának növekedését.

    De nem teszi hozzá, hogy ez kizárólag annak a következménye, hogy a rendszerváltás utáni kormányok kivétel nélkül mind az állami eü-ellátó intézményrendszer tudatos lerohasztásán és elsorvasztásán dolgoztak, hogy ki-ki a kebelbélije magánvállalkozásának mesterségesen piacot teremtsen egy olyan szolgáltatási körben, ami piaci alapon nyilvánvalóan nem működtethető.

    Nos, tegyük helyre a dolgot.

    A magyar eü-ellátás jelenleg három fő problémával küzd.

    - - -

    1. Az egészségügyi ellátásban az igények és fizetőképesség között az égvilágon semmi kapcsolat nincs.

    Egyrészt az ellátásra szorulók nagy többsége nem keresőképes.
    Másrészt semmi sem garantálja, hogy csak a magas keresetűek igényelnek költséges ellátást.
    Harmadrészt pedig köztudott, az ellátási költségek 50%-át a jogosultak 5%-a veszi igénybe.

    Vagyis piaci viszonyok között a komolyabb ellátást igénylőkkel a jelenlegi átlagos eü-járulék kb. tízszeresét kéne fizettetni.

    Tehát a lakosság túlnyomó többsége esetében elfogadható színvonalú ellátás kizárólag csak szolidaritási alapon, tehát jövedelemarányos közteherviseléssel és rászorultsági elven nyújtott ellátással oldható meg.

    Fontos hogy megértsük, hogy a fix összegű eü-járulékot javasló "próféták" pont azokat a magas jövedelmű járulékfizetőket akarják kivonni a társadalmi szolidaritás köréből, akiknek a jövedelemarányos befizetései a kiskeresetű tömegek ellátását is finanszírozhatóvá tennék.

    - - -

    2. Az eü-intézmények költségstruktúrája köszönő viszonyban sincs a jelenleg alkalmazott szolgáltatásfinanszírozási tarifarendszerrel.

    Az eü-intézmények költségeinek többsége fix összeg (energia, amortizáció, karbantartás, bér stb), ami független attól, hogy az intézményben az adott évben hány pácienst kezeltek.

    A szolgáltatásfinanszírozási rendszer viszont csak tényleges szolgáltatásokért fizet.

    Tehát a szolgáltatásalapú eü-finanszírozás a kezelések számának bizonytalansága miatt állandó létbizonytalanságba juttatja.

    Ilyen körülmények között az eü-intézmény csak a szolgáltatások durva túlárazásával tud magának létbiztonságot teremteni.

    Ráadásul így az eü-intézmény az olcsó, hatékony és gyors kezelések alkalmazása helyett a drága, rossz hatékonyságú, elhúzódó kezelések alkalmazásában érdekelt.

    A szolgáltatásfinanszírozási alapú eü-ellátás rossz hatékonyságának elrettentő példája az USA, ahol a világon legtöbbet költenek eü-ellátásra, de mivel az eü-intézmények profitorientált alapon, tehát hatalmas árréssel működnek, ezért az eü-ellátás színvonala mégis elképesztően rossz.

    A még Antallék által bevezetett szolgáltatásfinanszírozási elvű eü-ellátás nálunk is az ellátási színvonal durva romlását, az ellátási költségek drasztikus emelkedését és az eü-intézmények fokozatos műszaki és személyi leépülését eredményezte.

    Az állami eü-ellátó rendszer kizárólag csak kapacitásfinanszírozási elvű ellátással oldható meg hatékonyan, ahol az eü-intézmények fenntartásának és működtetésének anyagi hátterét az állam hosszú távú tervek alapján, az aktuális betegforgalomtól függetlenül, önköltségi alapon biztosítja.

    Egyedül ez biztosítja ugyanis a gyógyító kapacitások garantált minőségű rendelkezésre állását és az eü-intézmények maximálisan hatékony gyógyításban való érdekeltségét.

    A kapacitásfinanszírozási rendszer másik nagy előnye, hogy megszünteti az eü-intézmény csalásban való érdekeltségét és kiküszöböli a szolgáltatásfinanszírozási rendszerben elharapódzó sikkasztást és korrupciót.

    A kapacitásfinanszírozásra való visszatérés tehát rövid időn belül drasztikus megtakarításokat és hatékonyságnövekedést eredményezne.

    - - -

    3. A hazai személyi jövedelmek kb. felét kitevő tőkejövedelmeket (pl. osztalékot) a korrupt magyar politika gyakorlatilag mentesítette a járulékterhek alól, ezért a tb-közteherviselés terheit kizárólag a bérből élő csóró tömegeknek kell viselniük.

    A magyar bérek aránytalanul magas közterheit, valamint a magyar állami tb-rendszer súlyos finanszírozási problémáit tehát kizárólag a tb-közteherviselők körének kb. felére csökkentése okozza.

    A megoldás tehát biztos nem az, hogy a gazdagok is csak akkora összegű járulékot fizessenek, mint a minimálbért keresők.

    Hanem pont az a megoldás, hogy ne csak a bérjövedelmek, hanem forrásától függetlenül MINDEN SZEMÉLYI JÖVEDELEM, összeghatár nélkül, azonos járulékkulccsal, jövedelemarányosan vegyen részt a tb-közteherviselésben.

    Ezzel a jelenlegihez képest kb. kétszeresére lehetne növelni a tb-közteherviselésben résztvevők körét, és így jelentősen csökkenteni lehetne a járulékkulcsok nagyságát.

    Ami lehetővé tenné azt is, hogy változatlan állami járulékbevételek mellett a kiskeresetűek nettó bérét a vállalati bérköltségek növelése nélkül jelentősen emelhessük.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Betyárból kiskirály
A Toroczkai-birodalom – riport Ásotthalomról
A nagy begyűjtés
Mészáros Lőrinc és a tőzsde
Színházi melléklet
Máté Gábor, Kováts Adél, Kultúrbrigád
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Politika

még több Politika...

Narancs