Szűk fél évvel az országgyűlési választások előtt (az írás a Narancs karácsonyi számában jelent meg, amikor még nem volt ismert a választások pontos időpontja – a szerk.) a magyar demokratikus közvélemény zavarodott és letargikus. A helyzet kilátástalannak tűnik. A kormányzó párt médiatúlsúlya fojtogató; a választási rendszerbe beépített tisztességtelen előnyei nyomasztóak; anyagi erőforrásai gyakorlatilag korlátlanok. Kevesen hiszik, hogy az ellenzék a szavazófülkékben legyőzhetné Orbánt. Ám azt is kevesen hiszik, hogy ha Orbánt most nem sikerül meneszteni, akkor a belátható jövőben bármikor sikerülhet. És abban sem sokan bíznak, hogy ha választás útján nem megy, akkor más úton-módon lehetne véget vetni a rezsimnek.
Valóban ne volna remény? Cikkemmel a közös gondolkodáshoz szeretnék hozzájárulni: az ellenzék mozgásteréről, valamint arról, hogy mi lehet a választások – és külön az előttünk álló választás – szerepe a NER elleni küzdelemben.
Azzal kezdem, hogy milyen hosszabb távú folyamatba illeszkedik a mostani választási harc.
Az autokrácia kiépülése
A NER közjogi alapjai 2011 tavaszára adva voltak. Az intézmények működésének hozzáigazítása a közjogi keretekhez azonnal megindult, és azóta is gyors ütemben halad előre. Minden felülről mozgatott változás ugyanabba az irányba mutat: egyetlen személy és az ő hatalmi klikkje érdemi ellensúlyok által nem korlátozott uralma felé.
A kormányzó párt parlamenti képviselői személy szerint Orbán Viktornak köszönhetik, hogy az Országházban ülnek; Orbán emelte fel és ő is ejtheti le őket. Ezért a frakció zúgolódás nélkül teszi, amire a Főnök utasítja: futószalagon gyártják a kedvére való törvényeket, melyek átlépnek az alapjogi normákon és sértik a jogállam formális elveit; gyakran alkalmi politikai célokhoz vannak igazítva; kivételes előnyök osztogatását teszik lehetővé egyeseknek és diszkriminatív hátránnyal sújtanak másokat. A csorbított hatáskörű, összetételében a Fidesz által dominált Alkotmánybíróság az alapvető jogelveket sértő törvényhozási gyakorlatot egyáltalán nem, kétes alkotmányosságú produktumait csak elvétve bírálja felül. A végrehajtó hatalom ellenőrzésére és korlátozására szánt állami szervek élén kivétel nélkül Orbán választottjai ülnek, két-három parlamenti ciklusra bebetonozva. Egyre tart az önkormányzatok kiüresítése, erőforrásaik elvonása, funkciójuk államosítása. A közszféra többi területén is példátlan centralizáció zajlik, lerövidítve a Főnök és az alacsonyabb szintű beosztottak közti utasítási láncolatot. A hatáskörök mindeközben összekuszálódnak, és így minden fontosabb ügy a Főnök kegyeiért való intrikálás útján dől el.
| ||
A kormányzó párt a demokráciában megszokott értelemben nem párt: a Fidesz az állam részeként működik, míg az államot a saját meghosszabbított karjaként működteti, és azon túl szerteágazó klientúrát tart fenn és mozgat. Orbán Viktor nem csupán a kormány és a kormányzó párt ura, nemcsak a független közjogi intézmények vezetőinek gazdája, hanem a Fidesz-kliensek legfőbb patrónusa is. Az államot hatalmas magánvagyonok létrehozásának eszközeként használja, az így létrehozott magánvagyonokat pedig politikai uralmának megszilárdítására mozgósítja. A publikus és a privát szféra, melyek szétválasztása a jogállam alapvető céljai közé tartozik, az Orbán-rezsimben egyetlen hatalmi szövevénnyé nő össze.
Az állami médiát hazugságiparrá züllesztették; a privát médiát szinte teljes egészében Orbánhoz köthető oligarchák vásárolták fel, onnan is a kormánypropaganda harsog. Miközben a Fidesz körül milliárdokat költenek közpénzből és „közpénzjellegüket elvesztett” pénzekből propagandára, az ellenzéki pártok alig jutnak nyilvánossághoz, és nyomasztó pénzhiánnyal küszködnek. A jogvédő szervezeteket „idegen háttérhatalom” ügynökeiként bélyegzik meg, mozgásterüket korlátozzák. Bevett gyakorlattá válik a tiltakozók vegzálása, a nem igazodók megfélemlítése. Egyik gyűlöletkampány a másikat követi, azzal a leplezetlen céllal, hogy az országban fenyegetettségérzést ébresszenek, és azt a hamis képzetet keltsék, mintha a nemzet puszta létének egyetlen biztosítéka volna, az éppen kormányzó erő és vezére.
Ez zajlik nyolcadik éve, és bár az autokráciának megfelelő intézményi rend kiépülése még nem zárult le, a folyamat érzékelhetően a befejezéshez közeledik. Ha újra Orbán alakít kormányt, az autokratikus berendezkedés véglegesítésére fogja használni a következő négy évet. A rendes bíróságok az utolsó nagy hatalmi ág, melynek teljes kézbe vétele eddig még nem valósult meg. Már ebben a ciklusban tapasztalhattuk, hogy Orbán és klikkje ebbe nem nyugszik bele: számíthatunk rá, hogy mindent megtesznek majd a bírói függetlenség maradékának eltakarításáért. Kiszivárgott tervezetek az önkormányzati autonómia további csorbítását vetítik előre. Megpendítették az állami pártfinanszírozás beszüntetését, ami egyenértékű az ellenzék megfojtásával. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a jogvédők zaklatása, cselekvési terük korlátozása sem marad abba. Tovább fog zajlani Orbán családi és haveri körének feltőkésítése, a közhatalom és a személyes klientúra összenövése.
Egyszóval, Magyarország politikai rendszere 2010 óta a kiépülés fázisában lévő autokrácia, és ha a tendencia nem törik meg, ez a fázis a következő parlamenti ciklusban lezárul. Aki azt reméli, hogy ez legalább a konszolidációt meghozza, csalódni fog. Az önkényes célok szolgálatába állított, kapkodó jogalkotás, az ellenséggyártás, a gyűlöletkampányok a rezsim lényegéhez tartoznak. De nemcsak ezért nem fognak abbamaradni.
Túl a zeniten
A dübörgő hatalmi terjeszkedés eltereli a figyelmet arról, hogy a mélyben zajtalan, apránként halmozódó változások indultak el, melyek a rezsim majdani erózióját készítik elő. Nemhogy leállíthatná, az autokráciaépítés maga idézi elő e tendenciákat.
A 2010. évi választásokat a Fidesz nem egyszerűen elsöprő többséggel nyerte meg. Szavazótábora úgyszólván egyenletesen fedett le minden választói réteget: nagy arányban képviseltette magát mind az alacsonyan, mind a közepesen és magasan képzett választók körében; a fiatalok, a középkorúak és az idősek között; a városokban csakúgy, mint a falvakban; a kisebb városokban, mint a megyeközpontokban és Budapesten, továbbá az ország különböző fejlettségű és hagyományú régióiban is.
Törzsszavazói rendkívül elkötelezettek, könnyen mozgósíthatók voltak.
Zömmel mellette állt a konzervatív értelmiség, készen arra, hogy tanácsaival segítse és kiállásával támogassa.
Ellenzékének egyik fele tőle balra, másik fele tőle jobbra helyezkedett el a politikai spektrumon. Ez elképzelhetetlenné tette, hogy választási koalícióra lépjenek egymással. Sőt, azt is kizárta, hogy támogatóik spontán módon szavazzanak át a másik oldalra, ha ott látnak győzelemre esélyes jelöltet. Ily módon a középen álló Fidesznek elég volt a legnagyobb kisebbséget alkotnia ahhoz, hogy a többség ne győzhesse le.
Mindez egy ideje feltűnésmentesen, de folyamatosan változik. Kétségtelen, a propaganda harsogása és a kisebb-nagyobb előnyök osztogatása elegendő ahhoz, hogy a Fidesz törzsszavazóit együtt tartsa, választások előtt pedig felduzzassza időközben leapadt szélesebb táborát. Ám csak az összlétszám maradt nagyjából konstans, a szavazótábor összetétele módosul: a lakosság alacsonyabban képzett, idősebb, falusiasabb, kisvárosiasabb része felé tolódik el.
Az Orbán-hívek mozgósíthatósága is folyamatosan csökken. A nem szűnő idegenellenes propaganda megteszi a hatását, persze: ahogy az őcsényi példa mutatja, a magyar társadalomban vészesen gyűlik az agresszió. De az ilyen jelenségek nem feledtethetik, hogy a 2006 és 2010 között felhalmozott mozgósítási tőke amortizálódóban van. Hol vannak már a sok százezres „békemenetek”? Hányan töltötték ki és küldték vissza valójában „minden idők legsikeresebb nemzeti konzultációjának” kérdőíveit?
A felszín alatt évek óta zajlik a jobboldali értelmiség leválása a Fideszről; a CEU elleni támadás megindulásakor már átlépte a kritikus határt. Számos, magát konzervatívnak valló és korábban a Fidesz környezetéhez tartozó értelmiségi csatlakozott a tiltakozások áradatához, és nem akadt egyetlen független jobboldali személyiség, aki védelmébe vette volna az egyetem kiüldözésére tett kísérletet.
Végül, három időközi országgyűlési képviselőválasztás érzékelteti, hogy megkezdődött a Fidesz kiszorulása a politikai skála centrumából.
Kétségkívül, zajlanak ellenkező irányú folyamatok is. Minél tovább tart az autokrácia kiépülése, annál erősebbek a beletörődés lélektani indítékai. Ami tegnap még abnormálisnak számított, ma már talán a norma. Aki tegnap még biztos volt benne, hogy a NER maga az őrület, ma már talán attól tart, hogy Orbán évtizedekig a nyakunkon marad. Aki tegnap még tüntetni járt, ma már talán csak otthon kesereg. Aki tegnap még elutasította volna a hatalom kegyajándékát, ma már talán elfogadja. Ezek a jelenségek mindenki számára ismerősek, és így vagy úgy mindenkire hatnak.
Csakhogy a rezsimmel való összeszokás hihetetlenül gyorsan tud a visszájára fordulni.
A pártállami rendszer negyven éve alatt kétszer is megtapasztalhattuk ezt, először 1953 és ’56 között, majd pedig 1988–89-ben. Egy rezsim hosszú távon csak akkor építhet a beletörődésre, ha nem csupán stabilnak látszik, hanem valóban stabil.
Ám az Orbán-rezsim stabilitását kikezdő tendenciák nem visszafordíthatók, hisz épp a rezsim kiépülése hajtja őket előre.
A fiatal, iskolázott, nagyvárosi szavazók a digitális korban és az európai térben képzelik el a jövőjüket, a NER pedig az általános iskolától az egyetemig tartó szakmunkásképzésre rendezkedik be, és a bezárkózás perspektíváját állítja eléjük.
A konzervatív értelmiség valószínűleg megnyerhető volna egy mérsékelten korlátozó menekültpolitika számára, de az oltalomkeresőkkel szembeni gyűlöletpolitika taszítja; támogatná a nemzetek Európai Uniója politikáját, de az állandó konfrontáció az EU intézményeivel, a Putyinnal folytatott násztánc és a mindenféle keleti diktátorok előtti hajbókolás viszolygással tölti el. Nyugtalanítja a propagandacélokra nem hasznosítható kultúra és tudomány iránti totális közöny, és – mint úgyszólván mindenki más, még a rendületlenül kitartó Fidesz-szavazók közül is sokan – elítéli a Mészáros Lőrinc-jelenséget.
Orbán mindeddig sikerrel vetette be az egymást követő gyűlöletkampányokat táborának egyben tartása és az elveszett szavazatok pótlása érdekében. Hosszabb távon azonban ezzel a gyakorlattal is járnak veszteségek. Az ismétlődés egyre magasabbra emeli a közönség ingerküszöbét, ezért a retorikát is egyre durvábbra kell hangolni, hogy bármiféle hatást tegyen. Ez óhatatlanul a szélsőjobb felé sodorja a Fideszt, és a centrum felé vonzza a Jobbikot. Akár valódinak és sikeresnek bizonyul Vona „néppártosodási” igyekezete, akár nem, Orbán számára a jobbközép látványos elhagyása roppant politikai kockázatokat tartogat.
Bár egyelőre toronymagasan vezet a közvélemény-kutatásokban, a Fidesz az elszigetelődés felé masírozik.
Mi lesz itt?
Ha helyzetértékelésem nem áll távol az igazságtól, akkor a kormánypárt masszív választási győzelme esetén a következő években egyszerre fog zajlani az autokrácia maradék korlátainak ledózerolása és a hatalmi klikk társadalmi bázisának eróziója. A demokratikus érzelmű emberek nem csupán azzal az általános közhellyel vigasztalhatják magukat, hogy előbb-utóbb minden autokratikus rezsim összeomlik. Megmutatkoznak a majdani krízis előjelei, és ezekre politika építhető.
Mindez önmagában még nem mond semmit arról, hogy mikor és milyen áron jutunk túl az Orbán-rezsimen. De mire utal pontosan a „milyen áron” fordulat? Természetesen arra is, hogy milyen állapotokat hagy maga után a rezsim, amikor majd összedől. Mindenekelőtt azonban arra, hogy az autokráciák hajlamosak diktatórikus üzemmódra váltani.
A nyílt diktatúra eszközeit a NER eddig a menedékkérők számára tartotta fenn; belső, politikai ellenfeleivel szemben csak kóstolgatta őket. Dávid Ibolyát meghurcolták azért, amit ők tettek ellene, de börtönbe nem csukták. A Rogán Antal viselt dolgait feltáró újságírót nem lőtték agyon a nyílt utcán: a lapját számoltatták fel készséges tulajdonosával.
A Helsinki Bizottság idegen ügynökké minősített aktivistáit személyükben nem üldözik, de monitorprogramjaikat a hatóságok ellehetetlenítették. Az Eötvös Károly Intézetnél nem tartottak házkutatást, csak lehallgatókészüléket helyeztek el. Verőlegények akadályoztak meg egy szocialista képviselőt népszavazási kérdésének benyújtásában, ügyelve rá, hogy testi sérülést ne okozzanak neki. Ellenzéki pártokat nem tiltanak be, de rájuk küldik az ügyészséget, az adóhivatalt és a számvevőszéket, és így tovább, és így tovább.
Az elnyomás ebben a puha formájában is tűrhetetlen, de vajon nem keményedik-e meg a következő években? A határon feltartóztatott menekülők szörnyű sorsából láthatja, akinek van szeme, hogy a diktatúra eszköztára készen áll. Bevetésének törvényi feltételeit Orbán parlamentje percek alatt megteremti, ha erre kap parancsot. A bírói függetlenség maradékának felszámolásával – ha bekövetkezik – az utolsó akadály is elhárul az útból.
Autokraták számára akkor a legnagyobb a diktatúra csábítása, amikor egyszerre tapasztalják hatalmuk növekedését és társadalmi bázisuk megcsúszását. Márpedig pontosan ez fog történni, ha a Fidesz megismétli 2010-es és ’14-es választási győzelmét. Nem lehet előre megmondani, hogy mi adja meg a lökést, de itt van egy elképzelhető forgatókönyv. A fiatal, tanult, nagyvárosi magyar állampolgárokat a Fidesz elveszítette, de az ellenzék sem tudta mozgósítani. Eddig is többször előfordult azonban, hogy váratlanul magától mozgásba jött. Egyetemisták és gimnazisták tüntettek 2012 végén a felsőoktatás megrendszabályozása ellen; internethasználó fiatalok tízezrei tüntettek 2014 októberében a netadó ellen; ott volt az ifjúság az utcán a Tanítanék mozgalom idején 2016-ban, és 2017 tavaszán ők adták a CEU és a civil szervezetek mellett demonstrálók zömét. Ezek a mozgalmak idővel kifulladtak, de a tapasztalatok megőrződtek, és összegyűlt egy aktivistakör, mely tudatosan szemben áll a rezsimmel, és kész újabb tiltakozó akciók szervezésére. Láttunk már engedetlenségi akciókban végződő tömegtüntetéseket, a jövőben pedig alighanem többet és nagyobbakat fogunk látni.
És erre egy olyan helyzetben kerül sor, amikor Orbán már nem számíthat arra, hogy lesznek fiatal, képzett, városi hívei, akik minden lehetséges fórumon önként, meggyőződésből védelmükbe veszik a rezsimjét fiatal, képzett, városi ellenfeleivel szemben. Lehet annyi szavazója, amennyivel tisztességtelen versenyben választást nyerhet, de ezekkel a szavazókkal a két választás közti politikai harcokat sikerrel megvívni nem lehet. Ez részben jó hír. De rossz hír is, mert közben máris teljes fordulatszámon pörög az összeesküvés-elméleteket szerteszét fröcskölő propagandagépezet; mert már mindenki „Soros-bérenc”, akinek nem tetszik a rendszer, és már név szerint nemzetbiztonsági kockázatként neveztek meg rendszerkritikus mozgalmárokat. Ennek a retorikának logikus következménye az erőszak nyílt és egyre masszívabb igénybevétele. Orbánnak úgy kellene visszatartania magát és apparátusait a következmény levonásától, a hatalmi eszközök igénybevételétől, hogy közben kifogy a politikai eszközökből.
Ennyit meglehetős biztonsággal állíthatunk. Ezen túl szinte minden bizonytalan. A jövő sok-sok, ma még ismeretlen tényezőtől függ, köztük olyanoktól, melyekre a rezsimet ellenzők befolyása elenyésző, mindenekelőtt az Európai Unió általános állapotának, belső viszonyainak, az unió és a putyini Oroszország közti erőpróbának az alakulásától. Ám e ma még ismeretlen tényezők egy részének alakulása az ellenzéki pártokon és potenciális szavazóikon is múlik.
Közéjük tartozik a jövő évi országgyűlési választás kimenetele.
A választás tétjéről és az ellenzéki stratégiáról
Írásomat azzal a megállapítással kezdtem: kevesen hiszik, hogy a megosztott ellenzék a szavazófülkékben legyőzheti a Fideszt. Nem zárható ki, hogy 2018 tavaszáig még bekövetkezzenek kiszámíthatatlan események, melyek fordulatot hoznak a választási kilátásokban, ezért a kormányváltás lehetőségéről szerintem nem érdemes előre lemondani. Cikkem azonban nem kiszámíthatatlan eshetőségekre apellál. Arra kíván emlékeztetni, hogy a jövő évi választásnak akkor is roppant tétje van, ha a Fidesz győzelmét adottnak tekintjük. Még ha a ténye nagyjából biztosra vehető is, mértéke akkor is felettébb bizonytalan. Kedvezőtlen esetben a kormányzó párt megszerezheti a mandátumok kétharmadát, vagy annál is többet. Kedvező esetben valahol ötven és hatvan százalék között végez, esetleg közelebb az ötvenhez. Nagyon sok múlik azon, hogy a tényleges eredmény hol lesz e két határ között.
Arról már volt szó, hogy mi történik, ha a felső határ közelében lesz. És ha az alsó határ közelébe sikerül leszorítani? Akkor az eddiginél erősebb parlamenti ellenzékkel kell a következő Orbán-kormánynak számolnia; nehezebb lesz bedarálnia a bíróságokat, és ez már önmagában is megnehezíti a diktatúra átköltöztetését a tranzitzónákból az ország szívébe. Ami azonban talán ennél is fontosabb: lélektani fordulat állhat be a magyar politikában. Az államapparátus megérzi, hogy a Fidesz-uralom nem fog örökké tartani, a kormányváltást akaró polgárok önbizalma erősödni fog. Mindez nemcsak a diktatórikus kísérlet esélyeit rontja; támpontul szolgálhat a negyedik köztársaságért indítandó küzdelemhez is.
A Fideszt politikai földcsuszamlás híján, választáson megverni majdnem lehetetlen.
A politikai földcsuszamlás előkészítésében azonban fontos szerep juthat a választásoknak. Ha e cikk jól írja le a következő években várható fejleményeket, akkor a mostani választásnak különösen.
Rövidre fogva: nem értek egyet azokkal, akik szerint az ellenzék közös cselekvésének csak akkor volna értelme, ha a Fidesz legyőzésével kecsegtetne. Az ellenzéki pártoktól akkor is elvárható, hogy együttes választási eredményük maximalizálására törekedjenek, ha az elérhető maximum nem elegendő a kormányváltáshoz.
De mit tehetnek együttes választási eredményük maximalizálásáért?
A matematikailag legígéretesebb megoldás nyilván az volna, ha az összes ellenzéki párt közös listát állítana, és minden választókerületben egyetlen közös jelöltet indítanának.
A baloldalon jó páran felhívták erre a figyelmet; ők persze a Fidesz legyőzésében gondolkodnak, és annyiban jó okkal, hogy ha a teljes ellenzék összefogása nemcsak matematikailag, de politikailag is lehetséges volna, akkor Orbánék elbuknák a választásokat. Véleményem szerint azonban jelenleg nem tartozik a politikai lehetőségek közé.
Először is, a Jobbik-kérdés miatt. Nem becsülném le Vona kísérletét, hogy pártját középre, a Fidesz elhagyott helyére húzza be. Nem zárható ki, hogy a Jobbik néhány év alatt visszavonhatatlanul mérsékelt középpárttá válik. Ma még azonban messze vagyunk attól, hogy egyértelműen szakított volna neonáci múltjával, és levonta volna a személyi konzekvenciákat. Nem csoda, hogy a Jobbikkal való közösködés ötlete mélyen megosztja a rendszerkritikus véleményalkotókat; minden bizonnyal a szavazókat is. Arra is érdemes felfigyelni, hogy a széles ellenzéki összefogás a Jobbik köreiben még csak föl sem merül: Vona pártja egyelőre a „néppártosodás” felemás lépéseit sem emésztette meg.
Mind a baloldal, mind a Jobbik számára túl sokba kerülne a közös lista, de még az egyeztetett jelöltállítás is. Tudomásul kell venni, hogy az Orbán-rezsimet balról és jobbról ellenzők összefogásának meghirdetése most valószínűleg több szavazatot vinne el az ellenzéktől, mint amennyit hozna, és nem egy párt számára a szakadást jelentené.
Ebből azonban nem következik, hogy semmit se lehetne tenni a bal- és jobboldali ellenzék együttes eredményének javításáért. Három időközi országgyűlési választás eredménye azt sugallja, hogy miközben a pártok közti együttműködést mindkét oldalon sok választó ellenezné, ugyanakkor sok olyan választó is van mindkét oldalon, aki a Fidesz legyőzése érdekében pártközi megegyezés híján is hajlandó a másik oldalra átszavazni, ha ott lát esélyes jelöltet. Ezt a hajlandóságot nem kell külön ösztönözni; már az is sokat segít, ha a két oldal ügyel rá, hogy ne egymást támadják a Fidesz helyett. Ha így járnak el, szabad kezet adnak az átszavazásra kész híveiknek, anélkül, hogy az átszavazástól ódzkodó híveket elriasztanák.
Hát a baloldali összefogás? A közös listán kezdve: azok közé tartozom, akik a teljes baloldalt lefedő közös listát kívánatosnak, de megvalósíthatatlannak, ezért a róla folytatott vitákat idő- és energiafecsérlésnek tartják. Ehhez arra volna szükség ugyanis, hogy legyen egy vezető baloldali párt, melyet senkinek nincs komoly oka elutasítani, amely kész nagyvonalú ajánlatot tenni partnereinek, továbbá kiszámítható és megbízható tárgyalófélként viselkedik. 2014-ben e feltételek közül az MSZP még teljesített egyet, de csak azt: 2006 óta tartó szabadesése közepette is elég nagy párt volt még ahhoz, hogy ő hozza össze a közös baloldali listát. Ám az LMP számára az MSZP elfogadhatatlan volt – a 2010 előtti kormányok erkölcsi csődjét testesítette meg –, azoknak pedig, akik a Fidesz legyőzése érdekében lenyelték a békát, tapasztalniuk kellett, hogy rendre becsapták és túlravaszkodták őket. Az így összerakott lista alkalmatlan volt a választók mozgósítására, és csúfosan elbukott. A szocialisták azonban semmit nem tanultak a bukásból, politikai és szervezeti hanyatlásuk pedig időközben olyan pontra jutott, hogy mára a vezető pozíciójuk is megingott. Egy szűk MSZP–DK közös listának még valószínűleg volna értelme, ha Gyurcsány hajlandó volna a közös szavazatok maximalizálásában gondolkodni, a szocialisták pedig képesek volnának beszüntetni belháborújukat, de ennél sokkal több nem remélhető. A teljes baloldal közös listájának az MSZP, a DK és az LMP összefogásán kellene alapulnia, amitől az LMP-nek jó oka van távol tartani magát.
Széles baloldali közös lista tehát szintén nem lesz. Ellenben az egyéni választókerületekben elképzelhető átfogó baloldali megegyezés. Elvégre itt a pártok saját érdeke egybeesik az ország érdekével, hiszen az azonos választókerületben induló baloldali jelöltek között szétforgácsolódna a kormányváltásra leadott szavazattömeg, aminek nemcsak az ellenzék egésze volna a vesztese, hanem valamennyi ellenzéki párt külön-külön is. Csak a Momentum ragaszkodik hozzá, hogy mind a 106 választókerületben saját jelöltet állítson, demonstrálandó, hogy immár országos párt, mindenütt jelen van. Talán az utolsó pillanatban még változtat az álláspontján. De ha nem teszi, véleményem szerint akkor is észszerű volna módosítania azon a stratégián, hogy más ellenzéki párt erős jelöltjével szemben indít erős jelöltet, hisz az ellenzék együttes eredményének lerontása nyilván nem tartozik a céljai közé. A többi baloldali pártnak viszont egyértelmű érdeke, hogy a lehető legrövidebb időn belül leüljenek tárgyalni a jelöltállítás koordinálásáról.
Az együttműködésre való képtelenség nemcsak a választási matematika okán üt vissza. Jelenleg másfélszer annyian kívánnak kormányváltást Magyarországon, mint ahányan a kormányváltó pártokat összesen támogatják. Az ellenzék támogatottsága mégis stagnál, miközben a Fideszé nő. Amíg az ellenzék kaotikus képet mutat, amíg a választók számára az a fő kérdés, hogy ki kivel (nem) fog össze (vagy mégis), addig a választási üzeneteket senki nem veszi komolyan. Jó volna már abbahagyni a közös listáról folytatott felesleges beszédet; jó volna, ha a Fidesztől balra álló pártok a lehető legrövidebb időn belül megegyeznének az egyéni választókerületi jelöltek összehangolt indításában, és az egymáshoz való viszonyuk csócsálása helyett a valódi ellenfélre, a Fideszre zúdítanának össztüzet.
Hogy pontosan mit érhetnek el, ha így cselekszenek, azt majd a választás éjszakáján tudjuk meg. Cikkem amellett érvelt, hogy már akkor is győznek, ha most csak megszorongatják a Fideszt. Már akkor is azzal vághatunk neki a következő kormányzati ciklusnak, hogy a jövő elkezdődött.
