A lapunkban részletesen is ismertetett 2. sz. gazd. akcióterv az előre menekülés terve, az irány a jövő, és inkább a közel-, mint a távolabbi, merthogy azt a terv inkább kontúrtalanná, mint kiszámíthatóvá teszi. Egyelőre persze nem tudunk még mindent, hiszen csak a költségvetés bevételi oldaláról vagyunk értesülve: ennyi nem fog bejönni, amennyi eddig bejött, és be fog jönni annyi, ami viszont eddig nem jött be. A kiadási oldalról, arról, hogy mennyit, mire, hogyan, és az eddigihez képest hogyan másképp fog elkölteni a kormány, nem tudunk.
De nagy reményeink nem lehetnek.
A kormánypárt az egykulcsos, egyelőre 20 százalék körüli, majd két év múlva 16-ra csökkenő szja-val meg a szektorális különadókkal két csoportozatot, egy nagyot meg egy kicsit helyezett leginkább szívóágra. Az egyik, a nagyobb az alsó középosztály, amely többet talán nem, de kevesebbet sem fog ezután a közösbe fizetni. A másik, kisebb csoportot néhány nagyvállalat külföldi tulajdonosai alkotják. Szívnak továbbá a magánnyugdíj-pénztári tagok (erről később), és kábé mindenki, akinek van bankszámlája, mobiltelefonja és boltban veszi a kolbászt. Jól járnak viszont a felső közép- és felső osztályok, és az is tagadhatatlan, hogy a társasági adó csökkentése vadul business friendly húzás.
Az új szja- és társaságiadó-törvények tehát markáns társadalompolitikai állítások is - az elsők azóta, hogy a Fidesz kormányra került, ez is valami. Rokonszenvezni velük normális esetben ízlés, tapasztalat, státusz kérdése lenne. Azoknak, akik szerint a progresszív jövedelemadózás az emberiség nagy vívmánya, nyilván feláll a szőr a hátukon, aki meg abban hisz, hogy a nemzet felemelkedéséhez és az általános jóléthez a teljesítmény csorbítatlan elismerése szükséges, vagy hogy a túlzásba vitt szolidaritás visszafogja az egyént, az most tapsol.
Viszont nem is ezeket a döntéseket tartjuk problematikusnak. Hanem a módot, ahogy erre a kormány forrást teremtett. A pénzszerzés kalandos története még májusban kezdődött, amikor Barroso megértette Orbánnal, hogy nem növelheti a hiányt; folytatódott akkor, amikor Angela Merkel megtette ugyanezt, és egyik epizódja volt az IMF elhajtása is - most már tudjuk, ez azért történt így, mert erre az akciótervre (az egyszeri és nagyarányú adócsökkentésre) a valutaalap bizonyosan nem adott volna pénzt. Nem szemétségből, hanem azért, mert az IMF szakelemei nem okvetlenül abban hisznek, hogy a társadalom felső 6-8 százalékának megnövekedő fogyasztása majd jól meghúzza az egész hóbelevancot, annyira, hogy máshoz - a kiadási oldalhoz - hozzá se kell nyúlni. Nota bene, ebben elég kevesen hisznek a világban. A kormánypárton vagy annak gazdasági környezetén belül erről folyó vita akkor dőlhetett el, amikor Orbán a sorozatos sajtótámadások után úgy három hete egyértelműen kiállt gazdasági minisztere mellett. Matolcsy György elképzelései a gazdaságról, hogy is mondjuk, kissé extravagánsak - viszont a miniszterelnök, úgy tűnik, nemcsak hisz bennük, de a politikai számítását is megtalálta velük. Ha a szektorális különadók tartalékai 2012-re ki is merülnek (mert se a bankok, se az egyéb "multik" tulajdonosai nem óhajtják tovább finanszírozni az értelmetlen magyar állami kiadásokat vagy helyi illetőségű versenytársaikat, és inkább némi veszteséggel elhordják innét az irhájukat), még mindig ott lesz az a 2700 milliárd forint, amit hárommillió állampolgár tett félre az elmúlt tíz-egynéhány évben a kábé 2025-től kezdődő tíz- vagy húszegynéhány évére. És amit ügyes beszéddel és sok hülyítéssel talán ki lehet belőlük énekelni - vagy ha nem adják önként, kikényszeríteni. Csak azt képzeljük el, hogy ennyi pénzből mi jót lehet tenni egy választás előtti évben.
Mármost ez vagy így lesz, vagy nem, és ha így lenne, az igazi katasztrófa lenne. De ami eddig történt e tárgyban, már abból is nehéz lesz fenntartható, szolid gazdasági növekedést köpülni. Az egyszeri, nagyarányú adócsökkentésre ugyanis utólagos, egyoldalú, erővel kikényszerített szerződésmódosítások teremtenek forrást; meg az a jogrend és az a májustól összeberhált közjogi és egyéb felépítmény, ami ezt megengedi. A csocsófigura köztársasági elnök, a pártirányítás alá vont közmédiumok, az ellenzék és mindenki más letaposása - nem nagy izgalommal várjuk az érdemdús káderekkel kiegészített Alkotmánybíróság vonatkozó döntéseit. E lépések nem arra szolgáltak, hogy a kormány valamely nagyívű, csak hosszú távon kifizetődő, ám nagy társadalmi felzúdulást keltő átalakításba fogjon, s e reformok sikere érdekében gyűjtsön be szokatlan mennyiségű hatalmat. Hanem hogy elkerülhesse őket.
Ezt a pénzt nem így kellett volna megszerezni, és nem erre kellene költeni. Az adóátrendezés relatív vesztesei, az áremelkedések effektív vesztesei, a magánnyugdíj-pénztári einstand becsapottjai, egyáltalán, a hosszú távú bizalmon és a betartott szerződéseken nyugvó, rendezett európai kapitalizmus hívei és haszonélvezői előbb-utóbb el fognak gondolkodni a végeredményen.
