A nemzetközi szervezetek mértékadó statisztikái szerint a 2003 óta zajló iraki polgárháborúnak eddig több tízezer, egyes források szerint százezernyi halottja, hasonló nagyságrendű sebesültje és többmilliónyi menekültje van. Az iszlám világ sajtójában általános vélemény szerint a polgárháború egyetlen és kizárólagos oka a Nyugat, jelesül az Egyesült Államok katonai invázióban kicsúcsosodó beavatkozása az ország politikai történéseibe, és a korábbi diktatórikus, de valamelyes stabilitást biztosító rezsim felváltása egy Amerikához lojális, de a káoszon úrrá lenni képtelen politikai vezetéssel. Ez a leegyszerűsítő megállapítás gyökeret vert a neokonzervatív politikát élesen kritizáló nyugati értelmiség gondolkodásában is, amely bőszen követeli a polgárháború kiváltó okának azonnali megszüntetését: a megszálló csapatok mielőbbi kivonását.
Vitathatatlan ténynek tekinthetjük, hogy az amerikai politika elszámította magát. Az invázió ahelyett, hogy az iraki társadalom etnikai-felekezeti arányait hívebben tükröző, igazságosabb politikai struktúrát hozott volna létre, a felekezetileg erősen megosztott országban felszabadította a mélyben izzó ellentéteket. Ám mielőtt ezért csakis és kizárólag az amerikai beavatkozásra hárítanánk a felelősséget, el kell gondolkodnunk azon, hogy a polgárháború fellángolása elkerülhető lett volna-e Szaddám Huszein uralmának fennmaradásával; s hogy vajon mi történik akkor, ha ennek az uralomnak a diktátor természetes halála vet véget. Nem szeretnék a "mi lett volna, ha" történelmietlen kérdés csapdájába esni. Ám a szunnita-síita felekezetek közti ellentétek csak Irakra jellemző, valamint általános jellemzői fontos információkkal vérteznének fel bennünket, hogy jobban megértsük a Közel-Kelet más, hasonló feszültségekkel terhelt országainak történéseit.
*
Bár a historizálás a nyugati kultúrkörben mára egyes konzervatív irányzatok sajátossága maradt, a történelmi szempontok mérlegelése az iszlám s ezáltal a szunnita-síita ellentétek jobb megismeréséhez elengedhetetlen. Mindenekelőtt azért, mert az iszlám másként viszonyul az időhöz. Az iszlám mint civilizáció (azaz az élet minden szegmensére kiterjedő totalitás) a történelem eseményeit is a vallás szemüvegén át nézi. A muszlim ember számára a múlt eseményeinek vallási üzenete van a jelen számára; ergo számára minden múltbeli esemény hic et nunc történik meg. Azaz, ami ezernégyszáz, ezer vagy száz éve zajlott le, egy muszlim számára - ha annak vallási értelmezése van - ma, maximum tegnapelőtt történt. Erre a kitérőre azért volt szükség, hogy belássuk: a következőkben felvázolt történeti események egy muszlim számára maga az élő hagyomány.
Muhammad Szálih sejk, a libanoni síita-szunnita közeledésért munkálkodó szervezet szunnita vezetője így fogalmazta meg a két felekezet közötti viszonyt: "Közös cél esetén időleges együttműködés a teljes megértés és elfogadás lehetetlenségével." A szakadás, amely az iszlámot két fő irányzatra szeli, immár 1400 éves, és a politikai hatalom feletti kérdésből vallási síkra terelődött: a teológiai, jogi különbségek pedig áthidalhatatlanok.
A síiták a teljes iszlám közösségen (umma) belül 10-15 százalékos kisebbséget alkotnak, de jó néhány évszázada többségben vannak Iránban, Irakban és néhány Arab-öböl menti területen. A többségi szunniták által képviselt államhatalom ellenzékeként a muszlimokat korán "hatalombitorlókra" (azaz szunnitákra) és "az igaz hitet képviselőkre" (azaz magukra) osztották. Vallási vezetőik sorozatos meggyilkolása, a szunnita Omajjáda- és Abbaszida-kalifák által kezdeményezett üldözési hullámok folyamatos védekezésre kényszerítették őket. Ezzel együtt fejlődtek magas szintre konspirációs képességeik. Ezek mindig a síita közösség segítségére voltak az illegitimnek tekintett szunnita többséggel és hatalommal szemben. A szunnita iszlám kalifátus virágkorában a központi területeken (a mai Irakban) kialakultak a síita vallási központok - a haditudósításokból nekünk is volt alkalmunk megismerni Nedzsef és Kerbela nevét. A 18-19. századra a déli vidéki lakosság a síita irányzat követőjévé vált.
Ez a népesség - az iráni Khúzesztán tartomány arabjaival azonos törzsekbe tartozó dél-iraki síita lakosság - a legutóbbi nyugati invázióig politikai és társadalmi értelemben is jogfosztott, háttérbe szorított helyzetben élt. Az első világháború előtti Mezopotámia a hanyatló szunnita oszmán birodalom része volt. A mandátumterület felett őrködő britek 1921 és 1926 között három egykori oszmán tartományból (a bagdadi, a bászrai és a moszuli vilajetből) hozták létre a mai Irakot. Ennek élére a vahabiták által Szaúd-Arábiából, majd a franciák által Szíriából elűzött szunnita Hasemita-dinasztia került, amelyet az oszmán katonai és polgári adminisztráció túlnyomórészt szunnita képviselői támogattak - a britek katonai jelenléte mellett. Az oszmán uralom után az ország déli felében lakó síiták függetlenséget követelve fellázadtak (ezzel egy időben az északi kurdok is), s a brit csapatoknak évekbe telt a terület pacifikálása.
Az ún. Thaurat al-'Isrínnek, azaz 20-as forradalomnak két máig ható, fontos következménye lett. A britek nem bíztak többé az ország lakosságának akkor is már a felét alkotó síita vezetőkben, és bár néhány díszsíita mindig képviseltette magát a törvényhozásban és a legmagasabb kormányzati körökben, az új ország adminisztrációja és erőszakszervezetei folytatták a szunnitákra épülő oszmán hagyományt. A síiták számára viszont a felkelés a vallási ideológia radikalizálódását hozta. Kezdetben még csak a Nedzsefben található vallási-oktatási központokban ugyan, de egyre határozottabban jelent meg a XX. századi síita politikai gondolkodás új irányzata: a Mahdi-várás passzivitása helyébe lépő, a vallástudóst mint politikai tényezőt középpontba állító elmélet. Bár máig az iraki Nedzsefet és mai első számú vallástudósát, al-Szísztáni ajatollahot tartják a várakozás álláspontját képviselő és az aktív politizálást elutasító, hagyományos irányzat központjának, illetve vezetőjének, az ötvenes évektől az al-Szadr család (Muhammad Báqir és Muhammad Szádiq al-Szadr) révén erősödött az aktív politizálást hirdető irányzat. Ennek jelentős lökést adott, hogy 1963-tól másfél évtizeden át Nedzsefben töltötte emigrációs éveit az iráni Khomeini ajatollah: itt dolgozta ki az Iránban 1979-től megvalósított iszlám állam elméleti kereteit.
Ezalatt Irak több rezsimváltást is megélt, a britektől függetlenedő monarchiát 1958-tól különböző baloldali kormányzatok követték, amelyek egyetlen közös jellemzője a síiták tényleges befolyásának hiánya volt. A hatvanas évek végére hatalomra került Baath-párti Tikriti-klán még a szunnitákon belül is egy szűk törzsi csoportra szűkítette a hatalomgyakorlók körét. Bár a hadsereg állományának összetétele tükrözte az ország vallási-felekezeti viszonyait (így jelentős volt benne a síita részvétel), a katonai vezetés és titkosszolgálatok a Tikritiek kezében maradtak.
*
Nem elhanyagolható tényező a síiták szociális elmaradottságának ténye sem. A Baath-rezsim erőteljes iparosításának eredményeképpen a déli síita parasztok tömegei zúdultak a városokba; ekkor lett Bagdad is síita többségű metropolis. Ennél nagyobb kitörési lehetőséget azonban a rendszer továbbra sem kínált számukra. Az iskolázottság statisztikái is a körükben voltak a legrosszabbak. Míg a hasonló elnyomásban részesülő kurdok a hetvenes években hol kaptak autonómiát, hol visszavonták tőlük azt, a síiták kirekesztettsége érintetlen maradt. A síiták továbbra is a hagyományos "jogfosztottak, gyengék" (musztad'afún) státusában rekedtek. A kitörésre csak szunniták kárára kerülhetett volna sor.
Ezért érte meglepetésként a szakértőket, hogy az 1980-ban kitört irak-iráni háborúban a dél-iraki síiták lojálisak maradtak Szaddám Huszeinhez. Ebben az iráni perzsa és iraki arab síiták közötti etnikai törésvonal hatása mutatkozik meg. Az iraki arab síitákkal szemben ugyanúgy megnyilvánult a perzsa felsőbbrendűségi tudat, mint a szunnitákkal szemben. De az iraki síiták saját államukkal szembeni lojalitását magyarázza az a tény is, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben még egy sokkal szekularizáltabb síita társadalom nézett szembe a dilemmával: maradás a szülőhazában, vagy élet a hittestvérek vallási államában. A félelem az újonnan létrejött iszlám köztársaságtól erősebbnek bizonyult, mint az elnyomó Szaddám-rezsim elleni fellépés kockázata.
Az mindenesetre tény, hogy mindkét oldalon a legnagyobb véráldozatot a hadműveleti területek lakosai, azaz az iraki és iráni síiták hozták. Miként az is, hogy az iraki síiták mai gondolkodását a huszadik század második nagy felkelése határozza meg. Az első öbölháború után, 1991-ben a nyugati koalíció támogatására számítva fellázadtak Szaddám Huszein ellen. Szaddám azonban - az amerikaiak passzív jóváhagyása mellett - véresen leverte a felkelést. A síiták számára több tanulsággal is szolgált az esemény. Először is bebizonyosodott számukra, hogy hiba volt az Irakhoz való lojalitás az irak-iráni háborúban. Másodszor belátták, hogy a szunniták (Szaddámék) részéről nem várható semmilyen puhább álláspont. Harmadszor pedig elveszítették bizalmukat a Nyugatban.
Valahol itt rejlik annak magyarázata is, hogy nem hullott virágeső a síita városokba bevonuló amerikai és angol katonákra. Annak ellenére, hogy Irak inváziója történelmi lehetőséget adott a síitáknak: a hatalom közelébe kerülhettek és ebből a pozícióból minden korábbi sérelmüket artikulálhatták. A nyugati beavatkozás azonban csak a kukta fedelét nyitotta ki. A több évszázados ideológiai és több évtizedes társadalmi-gazdasági elnyomás feszültségét - miként a háború során kiderült - az elnyomó rezsim bármilyen külső vagy belső tényező okozta megingása a felszínre hozta volna.
Ezt támasztják alá a síizmus utóbbi két évtizedben tapasztalt térnyerésének tényei is. Kétségtelen, hogy amit II. Abdullah jordán uralkodó a "síita félhold" veszélyének nevezett, politikai realitás: a forradalmi Iránnal a háttérben Iraktól Bahreinen, Szírián és Palesztinán át Libanonig aktivizálódik a síita politika. Míg ideológiai szinten előretör a Khomeini ajatollah által végső formába öntött politizáló irányzat (a vallástudós abszolút hatalmát hirdető velajet-é feqíh gondolata), társadalmi téren a hagyományos "jogfosztott" állapotot önálló szociális és gazdasági intézményrendszer kiépítésével ellensúlyozó politikát láthatunk. Irakban azonban a szunnita minoritáson belüli törzsi kisebbség diktatúrája következtében nem volt lehetőség a síita társadalmi háttérintézmények hálózatának fokozatos kiépítésére: így az elnyomás bármilyen okból történő megrendülése szükségszerűen vonta maga után a felhalmozódott feszültségek eszkalációját. A síiták hatalomba katapultálását pedig ugyancsak szükségszerűen követte a szunnita szélsőségesek - mindenekelőtt a síitákat ősellenségnek tekintő és a Baath-rendszerben ugyancsak üldözött szalafita-vahabita mozgalmak - aktivizálódása. A két tényező együtt pedig polgárháborút jelent.
A szerző az iszlám vallásjog szakértője.
