Nemcsak arra a mentalitásra gondolok, ami a szegénység kezelésében megnyilvánul az alaptörvény tervezetében, hanem arra a költségvetési szabályrendszerre is, amely gyakorlatilag nullára csökkenti a majdani kormányok gazdaságpolitikai mozgásterét. A "kéz nélküli állam" kétségkívül nem tud felelőtlenül osztogatni, de nem tud tenni sem a társadalmi igazságosság minimumának fenntartásáért. Az új alkotmányban a szociális jogok minden társadalmi csoportot (nem csak az underclass-t) érintő megnyirbálása együtt jár a gazdaságpolitikai alternatíva ellehetetlenítésével, s immár alkotmányos formát ölt a kormánypárt vakhite a neokonzervatív gazdaságpolitikában. Az alapító atyák úgy vélik, hogy a piac működéséhez a középosztálytól és a kitaszítottaktól szociális jogokat, a választópolgároktól pedig a változtatás lehetőségét kell elvenni. Pedig épp fordítva kéne tenni.
A költségvetési politika - hitelesség és hatalom
Ha jóindulatúan elvonatkoztatunk a közvetlen hatalmi motivációktól, azt is mondhatnánk, hogy az alkotmányozás a magyar gazdaság- és szociálpolitika elmúlt húsz évének kudarcaival szembesülve áldozza fel az önálló, aktív gazdaságpolitikát és hagyja a kelet-európai félperifériás piacokra a dolgok intézését. Az új alkotmány elfogadásával egyszer és mindenkorra lemondanánk a társadalom feléről-harmadáról, s velük egy igazságosabb társadalom esélyéről. Pedig ez sem a piaci szereplők, sem az Orbán által megcélzott felső középosztály számára nem lehet alternatíva.
A miniszterelnök még tavaly áprilisban, első nemzetközi sajtótájékoztatóján kijelentette, hogy költségvetési ügyekben ókonzervatív. Ezt a krédót jól tükrözi az alkotmánytervezetben meghatározott gazdaságpolitikai intézményrendszer. Bekerült az adósságplafon és az adósságcsökkentési szabály, ennek védelme érdekében vétójogot kapott a Költségvetési Tanács (KT), az Alkotmánybíróság jogkörei pedig csökkentek. A felelős költségvetési politika és az adósságcsökkentés önmagában üdvözlendő célok, ám az új alkotmány szabályaival két gond is van: a kendőzetlen demokráciaellenes hatalmi motiváció, valamint a gazdaságpolitika rugalmasságának teljes feladása.
Az antidemokratikus jelleg egyértelmű: az alkotmánytervezet vétójogot ad a még jó ideig (akár 2022-ig) csak a mostani kormány érdekeit képviselő "új" KT-nak, és vétójogokat vesz el azoktól az intézményektől, amelyek a jelenlegi kormánytól független társadalmi kontroll eszközei lehetnének. A KT vétójoga a népszuverenitás elvének súlyos csorbulását jelenti. A tervezet egy a demokratikus kontroll alól évekre kikerülő szervezetnek ad közel kormánybuktatási lehetőséget, és ezt még csak nem is köti körülhatárolható, világos szempontokhoz. Elképzelhető például, hogy a kiadások szerkezetét érintő kérdésekben is vétózni fog a KT, tágan értelmezve saját szerepét. Ezeket az intézkedéseket talán még el lehet úgy adni, mint amelyek növelik a gazdaságpolitika hitelességét és megfelelő ellensúlyokat képeznek a mindenkori kormány felelőtlen költekezésével szemben. Az adótörvények nemzetközi viszonylatban is példátlan kétharmadossá tételénél viszont már kilóg a lóláb. Nincs az a neokonzervatív közgazdász, aki a költségvetés bevételi szerkezetének meghatározását ki akarná venni a mindenkori parlamenti többség hatásköréből. Itt kizárólag a jelenlegi kormánytöbbség kívánja megvonni a választópolgároktól a változtatás lehetőségét.
De tekintsünk el egy pillanatra a hatalmi motivációktól, és tételezzük fel, hogy a KT-ban valóban független szakértők ülnek majd. Az új alkotmány gazdaságpolitikai intézkedései ebben az esetben, pusztán szakmai szempontból megítélve sem állják meg a helyüket. A jóindulatú értelmezés szerint a magyar költségvetési politika hitelességének helyreállítására - a katasztrofális előzmények ismeretében - jócskán szükség van. A hitelesség ugyanakkor egyfajta merevséggel párosul, ami csökkenti a gazdaságpolitika mozgásterét olyan helyzetekben, amikor éppenséggel rugalmasságra lenne szükség.
Azt aligha vitatná bárki, hogy a kormányzat - többek közt prudens fiskális politikában megmutatkozó - hitelessége hosszú távon elengedhetetlen feltétele a sikeres gazdaságpolitikának. A kormányzat lépéseinek kiszámíthatósága növeli a gazdaság egyéb szereplőinek bizalmát, ezért az infláció leszorításában vagy a valuta stabilitásának megőrzésében kifejezetten pozitív szerepe lehet. Kétségtelen, hogy a saját kezét megkötő kormány nem fog felelőtlenül osztogatni. Ugyanakkor elképzelhetők olyan helyzetek, amikor szükség van a kényszerzubbony eldobására, és a bevételek elmaradásakor is extra kiadásokra van szükség (mondjuk egy újabb gazdasági válság vagy a 2020-as olimpia megrendezése esetén).
Észben kell tartani azt is, hogy a fiskális fenntarthatóság nem egyenlő a környezeti és társadalmi fenntarthatósággal, sőt ezek az alapelvek ütközhetnek is. Egy ilyen konfliktus esetén egyértelmű, hogy a környezeti és társadalmi fenntarthatóság mellett kell letenni a voksot. Néhány százaléknyi költségvetési hiány elfogadható ár olyan, az oktatásba vagy a megújuló energiaforrásokba történő beruházásokért cserébe, amelyek a jövő generációk életesélyeit jelentősen javítják. Ha okos a kormányzás, hosszú távon ezek a beruházások a fiskális fenntarthatóságot is erősítik. A jelenlegi alkotmánytervezet a fiskális fenntarthatóságnak indokolatlanul ad elsőbbséget, ami évtizedes perspektívában a gazdasági fejlődést, ezen keresztül pedig a költségvetési bevételek bővülését veszélyezteti.
De az új költségvetési szabályok nemcsak túl merevek, hanem az Európában (Lengyelországban, Németországban, Svájcban) érvényes plafonszabályokkal összehasonlítva hiteltelenek is. A lengyel államadósság 1998 óta még egyszer sem érte el az alkotmányban meghatározott GDP-arányos 60 százalékot, tehát a féket még egyszer sem kellett behúzni. Ezzel szemben Magyarországnak a jelenleg 80 százalék felett járó államadósságát azonnal el kell kezdeni csökkenteni, ami mindenféle előkészületet, hitelt érdemlő társadalmi egyeztetést ellehetetlenít a témában. A tavalyelőtt megszavazott német alkotmánymódosítás szerint az éves strukturális hiányt a GDP 0,35 százalékára kell levinni. Ám ezt 2016-ig kell megtenni - olyan lépésekben, amelyek figyelembe veszik a gazdaság ciklikusságát és a rendkívüli helyzeteket. A strukturális hiányba nem számítandók bele a rövid távú kihelyezések és a munkanélküliség emelkedése esetén az automatikus stabilizátorokra fordított kiadások. A magyar adósságcsökkentési szabály viszont drasztikusan csökkenti a gazdaságpolitika mozgásterét, anélkül, hogy nyitva hagyná a visszaút lehetőségét egy esetleges paradigmaváltás esetén.
Társadalmi hatások: a kidobált homokzsákok
Nyugat-Európában az euró bevezetéséhez szükséges hiánycsökkentést sikerült viszonylag kevés konfliktussal, társadalmi paktumokkal megvalósítani, Magyarországon ez az út jelenleg elképzelhetetlennek tűnik. Az is egyértelmű, hogy az adórendszer változtathatatlansága esetén csak a kiadásokon lehet tovább spórolni, márpedig az alkotmánytervezet kétharmadhoz kötné az egykulcsos adórendszer megváltoztatását. A kisebb tortáért egyre élesebb harc fog folyni a társadalmi csoportok közt. Úgy látszik, az alkotmányozó kétharmad már el is döntötte, ki lesz a vesztes ebben a küzdelemben: a munka világán kívül rekedtek, valamint a bérből és fizetésből élők.
Az alkotmánytervezetbe a gazdaság alapszerkezetének meghatározásához sem a szociális, sem a környezeti elem nem került bele, holott erre számos nemzetközi példát találunk. Németország alkotmánya kimondja, hogy a Német Szövetségi Köztársaság szociális állam. A szlovák alkotmány azt rögzíti, hogy az ország gazdasága a szociális és a környezetet védő piacgazdaság alapelvein nyugszik.
A szociális jogok megnyirbálása nemcsak az alacsonyabb jövedelmű osztályok életét nehezíti meg, hanem a középosztályét is. Egyértelműen munkavállaló-ellenes az egyenlő munkáért egyenlő bér elvének kikerülése, vagy a biztosítási jogviszonyok alkotmányos garanciáinak leépítése. Míg sok formai elemben az alaptörvény a német modellt követi, társadalompolitikai rendelkezéseiben még csak a középosztály státuszfenntartását sem hajlandó garantálni - pedig ez a német (kereszténydemokrata) jóléti modell sajátja. Nemcsak a szociális segély kerül veszélybe, hanem a munkaviszonnyal szerzett juttatások is: a táppénz, az álláskeresési járadék, a gyed. Az egészséghez való jog helyett mindössze az annak megőrzéséhez való jogot említi a tervezet.
A munka világán kívül rekedteket pedig tényleg csak a léghajóból kidobandó homokzsákokként kezeli a kodifikátor. Felfoghatatlan paradoxon, hogy az alaptörvényből kikerül a munkához való jog, miközben a munkavégzés kötelessége bekerül. Az új világban tehát mindenkinek dolgoznia kell, de a munkalehetőség megteremtése teljes egészében a piac feladata lesz. A hab a tortán a szociális juttatások "közösség számára hasznos tevékenységhez" kötése. Az állam nem ad munkát, de akinek a munkaerőpiac sem ad, segélyre se számítson. Az idézett kitétel szélsőséges esetben a táppénz, a terhességi-gyermekágyi segély vagy az árvasági ellátás összegének csökkentését vagy akár megszüntetését is jelentheti. Mindeközben a felzárkózás esélyei is megcsappannak: a középfokú oktatásról szóló rendelkezések (nem kötelező, csak mindenki számára hozzáférhető) megágyaznak a tankötelezettségi korhatár leszállításának.
Az előbbiek fényében már csak "apróság", hogy az alkotmányból továbbra is hiányozni fog a lakhatáshoz való jog, pedig erre a nemzetközi gyakorlatban ismét számos példát találunk. Finnország a lakhatási jogot alkotmányba foglalta. A portugál, a spanyol és a svéd alkotmányban mind a jog, mind e jog biztosításának állami kötelezettsége szerepel.
Jelenlegi formájában ez az esélymegvonás alkotmánya. Elveszi a demokratikus alternatíva esélyét a gazdaságpolitikában és a társadalmi felzárkózás esélyét a szociálpolitikában. Úgy tűnhet, hogy a kormány saját állampolgárainak jogait áldozza fel a tőkeérdekek jobb érvényesülése érdekében, de valójában az új alkotmány a piaci szereplőket sem kecsegteti sok jóval. Az adósságszabály alkotmányos rögzítése első látásra csábító lehet, de annak hitelességi problémái, meg az alkotmány gazdasági szabályokban is megnyilvánuló antidemokratizmusa elriaszthatja a hosszú távon gondolkozó piaci szereplőket. Az, aki nemcsak az olcsó munkaerőt, hanem a munkaerő képzettségét és a társadalmi stabilitást is szempontnak tartja üzleti döntései során (és a többség épp ezt teszi), nem fog örülni Orbán Viktor alaptörvényének.
Örök kasztok
Az Orbán-alkotmányból kirajzolódó társadalompolitikai vízió és a modern demokratikus társadalmak között mélységes szakadék tátong. Amikor a 20. század legnagyszerűbb vívmánya, a szociális állampolgárság a kukában végzi, amikor az univerzális alapjogok helyett a közösséghez való hozzájárulás feltételéhez kötött közszolgáltatások jelennek meg, amikor a dologházak világát megidéző foglalkoztatási alapnormák eresztenek gyökeret (az állampolgárnak kötelező dolgozni, viszont az államnak munkát biztosítani nem), akkor a középkor társadalomképe győzedelmeskedik a modernitás felett. Valóban, a demokratikus jóléti állam és a piacgazdaság kombinációjának modellje ezer sebből vérzik: ám erre a lehető legrosszabb válasz a hátraarc. A szociális állampolgárság, az ökológiai fenntarthatóság és a jövő generációkért viselt pénzügyi felelősség alkotja az ökopolitika társadalomfilozófiájának magját. Orbán éppen most készül kidobni ennek alapvető kellékeit, s inkább a modernitást eleve tagadó Keletre tekint, a hierarchiák és az örök kasztok világára. Nem muszáj követnünk: lehet a kétharmadból egyharmad.
A szerző az LMP országgyűlési képviselője.
