Aki az elmúlt évtizedekben figyelemmel kísérte a katolikus egyház római központjában zajló szellemi folyamatokat és kormányzati intézkedéseket, kevéssé lepődhetett meg a pápa 2009. december 19-i ünnepélyes gesztusán. XVI. Benedek (Joseph Ratzinger) ekkor írta alá azt a határozatot, amely végső szakaszába juttatja az 1939 és 1958 között uralkodó XII. Piusz pápa - és vele együtt mások, így II. János Pál - boldoggá avatásának folyamatát. Ratzinger 1981-től az egyházi tanítást felügyelő vatikáni intézményt vezette, s hatással volt a 2005-ben elhunyt lengyel pápa gondolkodására is. Azzal, hogy hosszan tartó hivatali működése során sikerült az egyházban normatív érvényt szereznie saját valóságképének és teológiai nézeteinek, alighanem a modernitással párbeszédre lépő II. vatikáni zsinat drámai befogadástörténetének legmeghatározóbb szereplőjévé vált.
Egy frappánsnak mondható hazai ismertetés elismerőleg adja tudtul, hogy pápaságának egyik legfontosabb törekvése "az egyházi tanítás, hagyomány és liturgia évszázadokon és zsinatokon átívelő folytonosságának bemutatása" (Magyar Kurir/Vatikáni Figyelő). Ugyanez a törekvés mutatkozik meg XII. Piusz megnyilatkozásainak értékelésében is: XVI. Benedek viszonylag új felismerése és az idézett méltatás címe szerint XII. Piusz munkássága a zsinat értelmezésének kulcsa. Úgy tűnik, a boldoggá avatási procedúra felgyorsításával a jelenlegi egyházfő mindenekelőtt a vészkorszakbeli döntései miatt sokak által bírált Pacelli pápa egyház- és tradíciófelfogását kívánja felújítani és saját - a megszakítottság mozzanatát kiiktató - folytonosságelméletének szolgálatába állítani. "Nem az idős ember lélektanáról van szó", írja Ratzinger-pályaképében a teológus Hermann Häring, "hanem annak az általános gondolkodásmódnak a megmerevedéséről, amely a '70-es évek óta következetesen zsinat előtti, azaz monologikus, autoriter, mindenfajta dialógustól idegen képletekhez folyamodik" (vö. uő: Im Namen des Herrn, 2009, 90).
Az egyházi hierarchia a boldogokat és a szenteket nem pusztán eszményképekként állítja a hívők elé, hanem vallásos tiszteletüket is jóváhagyja, illetve javasolja. A kanonizáció hivatalos aktusa azonban félreérthetetlenül doktrínapolitikai jelentőséget ölt olyan személyiségek esetében, akik, szemben például a 2000-ben boldoggá avatott és valóban boldog emlékű XXIII. János pápával, az egyházi közvéleményt is megosztják. Amikor II. János Pál 2002 októberében "oltárra emelte" az Opus Dei nevű szervezet spanyol alapítóját, a Franco-diktatúra ideológiai megalapozásában is közreműködő Josemaría Escrivá de Balaguert, az átláthatatlan társaság befolyásának és egyben a katolikus fundamentalizmus irányzati súlyának e kinyilvánítása egyértelmű üzenet volt mindazok felé, akik - főként a reformkezdeményezések visszafordíthatatlanságában bízva - meghaladhatónak vélték a felekezeti fanatizmus hagyományát. Hasonlóképpen a Piusz-tisztelet szorgalmazásának indokai közt sem csak a második világháború előestéjén megválasztott pápa "kiemelkedő lelki és emberi karaktere, életpéldája, rendkívül gazdag tanítása, bölcsessége és pásztori buzgósága" szerepel (XVI. Benedek, 2008. szeptember 19.), hanem a holokauszt idején tanúsított magatartása is. Bár a szentszéki szóvivő, Lombardi arról biztosította a kétkedőket, hogy a cél nem Piusz döntéseinek "történelmi horderejű értékelése", Benedek már korábban sem hagyott kétséget afelől, hogy Róma a történeti kutatás eredményét is megelőlegezi: XII. Piusz bibliai forrásokból merített "bátorságát és türelmét" bontakoztatta ki azután, hogy "kezdettől fogva felismerte a szörnyű nemzetiszocialista ideológia veszélyét, kártékony antiszemita és antikatolikus gyökereivel együtt" (Homília XII. Piusz halálának 50. évfordulóján, 2008. október 9.).
Antijudaizmus - antiszemitizmus
Az ünnepélyes állásfoglalás a tekintélyi kijelentések jellegéből adódóan akkor is végső érvényre tart igényt, ha a diskurzus más szintjén nem zárhatja le a vitát. Ellenkezőleg: a sietség tovább nehezíti a higgadt mérlegelést, amennyiben élesen szembeállítja az elismerő jóindulat nézőpontját a Pacelli diplomáciáját másként megítélő kutatók vélelmezett és felróható egyházellenességével. Holott a pápaságának legkritikusabb szakaszára vonatkozó titkos levéltári anyagok 2015 táján várható hozzáférhetővé tétele korántsem csak a "hallgatott vagy mindent megtett?" kérdés árnyaltabb megítélését segítheti majd elő, hanem annak a tágabb kontextusnak az áttekintését is, amelybe XII. Piusz döntései illeszkednek.
A kutatás eddigi eredményeit összegezve erre tesz kísérletet az ellenséges érzülettel legkevésbé sem vádolható egyháztörténész, Hubert Wolf a Münsteri Egyetem katolikus teológiai karának szakfolyóiratában (Papst Pius XII. und die Juden. Zum Stand der Forschung. Theologische Revue 2009/4., 1-8.). Wolf szerint fenntartásokkal kezelendő "a modern rasszista antiszemitizmus és a korábbi keresztény antijudaizmus közti különbségtétel", amelyre az Emlékezzünk - megfontolások a soáról című, 1998-ban kiadott vatikáni nyilatkozat is épül (ez egy bátor megszövegezésű, végül elutasított német változat helyett látott napvilágot; utóbbit magyarul lásd: Mérleg 2003/1.). "A különbségtétel kétségkívül élesre vonható, de a kettő közti átjárás a valóságban sokszor bizonyult akadálytalannak" - figyelmeztet a német szerző. A modern antiszemitizmus annak ellenére átvette a vallási antijudaizmus számos elemét, hogy emez nagyrészt más gyökerekből táplálkozott. Az egyház központjában ható tendenciákat tekintve: a különböző vatikáni érdekkörökben a hitvédő igyekezet a hajlíthatatlanság mértéke szerint járt együtt antiszemita összeesküvés-elméletekkel. Azaz ott sem csak "hagyományos" antijudaista teológiák és előítéletek voltak jelen, hanem egyfajta katolikus antiszemitizmus belső fogantatású elemei is, sokféle változatban. Példaként Wolf a Civilta Cattolica című konzervatív római jezsuita folyóirat főszerkesztője, Enrico Rosa egyik 1928-ban kelt, ismerős retorikai készletet mozgósító cikkét idézi: "a zsidók elszemtelenedtek és hatalomra tettek szert; világszerte ők uralják a gazdasági életet, a háttérből ők irányítják az újkori forradalmakat, s mint okkult szekták voltaképpeni vezérei terveket kovácsolnak: a világuralom megszerzésére törnek".
A soáról megemlékező vatikáni szöveg szerint az Újszövetség "téves és igazságtalan értelmezései a zsidó néppel és annak feltételezett bűnösségével kapcsolatban" elterjedtek ugyan a keresztény világban, de a hivatalos egyházban nem. A zsidóság "általános diszkriminációját", amely "időnként kiűzetésükhöz vagy erőszakos térítésükre tett kísérletekhez vezetett", "némely keresztény körök zsidóellenes felfogása, valamint az Egyház és a zsidó nép közti szakadék" idézte elő (kiemelések: M. M.). Az így színre vitt nyelvi mutatvány nemcsak sikertelenül leplezi a zsidóellenesség masszív teológiai alapzatának az európai kereszténységet hosszú ideig meghatározó jelentőségét, hanem arról az erőfeszítésről sem vesz tudomást, amelyet a zsidó-keresztény párbeszéd munkásai a háború után a múlttal való őszinte szembenézés érdekében tettek. A zsidósággal kapcsolatos negatív sztereotípiák a teológiailag igazolt kirekesztés elhúzódó korszakában a populáris képzelet alkotóelemeivé váltak, s az uralkodó vallás keretei közt járultak hozzá a "kegyvesztett" nép kiemeléséhez abból a körből, amelyen belül a keresztény erkölcs kötelező érvénnyel bírt. Az 1920-tól a weimari Németország pápai nunciusaként működő Eugenio Pacelli tehát nem a legalkalmasabb fegyverzetet örökölte ahhoz, hogy a nemzetiszocialistákkal vitázva minden ember és főként az üldözött zsidók elszánt védelmezőjeként léphessen fel. Amikor Németországban az antiszemitizmus törvényerőre emelkedett (1933. április 7.), az immár bíboros-államtitkár Pacelli nem kérdőjelezte meg nuncius utóda, Cesare Orsenigo véleményét, mely szerint a törvénnyel való szembehelyezkedés csak új Kulturkampfot eredményezne. Jogászi képzettségével is magyarázhatóan és az előírt gondolkodásmintákhoz igazodva a vatikáni-német konkordátumot tekintette elsődlegesnek, valamint - "a szent dolgokban való közös részesedést" tiltó egyházi törvénykönyvhöz hűen - a zsidóságtól való távolságtartást. Egy sokatmondó epizód: amikor Mose Cossmann Werner müncheni rabbi megkérte a nunciust, hogy segítsen Itáliából pálmaágakat beszerezni a sátoros ünnepre (saját szállítmányát ugyanis még a határ előtt feltartóztatták), Pacelli tanácsért fordult a vatikáni államtitkársághoz: ajánljon megfelelő diplomáciai kifogást, amellyel elutasíthatja a kérést. Az 1938-as budapesti eucharisztikus kongresszuson pápai követként a tevékeny szeretet kontrasztját láttatta Jézus "ellenségeiben", akiknek "ajka ma is átkozza és szíve elutasítja őt". Köztudott, hogy a magyar parlament egyidejűleg fogadta el az első zsidótörvényt.
A hallgatás kérdése
Ami XII. Piusz háború alatti tevékenységét illeti: a Vatikán már 1942-ben értesült az európai zsidók teljes megsemmisítésének tervéről. Wolf szerint azonban az új pápa a második világháború kezdetétől alapelvvé emelte a szigorú pártatlanságot. Tartózkodása az 1917-es, általa közvetített pápai békekezdeményezés kudarcára vezethető vissza. A harcoló felek háborús céljait szóvá tevő XV. Benedek akkori sikertelenségéből Pacelli azt a következtetést vonta le, hogy a jövőben szigorúan meg kell őriznie az egyenlő távolságot, ezért mind gyakrabban folyamodott az "áttételes beszéd" technikáihoz. Konkrétumok nélkül szólt a második világháború idején elkövetett gaztettekről, nem nevezte néven sem a tetteseket, sem az áldozatokat. Híres karácsonyi üzenetében, 1942. december 24-én megemlékezett azokról a százezrekről, akikre "önhibájukon kívül, úgyszólván csak nemzetiségük vagy fajtájuk miatt" vár halál. Rádióbeszédét gyakran hozzák fel cáfolhatatlan érvként: nem maradt néma, s a rádióhallgatók zöme nyilván pontosan értette, kire és mire gondol. Ugyanaznap egy másik - a bíborosokhoz és a püspökökhöz címzett - beszédében viszont felidézte a Jézus korabeli Jeruzsálemet, amely "merev elvakultsággal és makacs hálátlansággal válaszolt az Úr hívására és kegyelmére, ami a bűn útján végül istengyilkossághoz vezetett".
A pápa maga is reflektált saját hallgatására. "A helyben tevékenykedő főpásztorok belátására bízzuk annak megfontolását" - írta Konrad von Preysing berlini püspöknek -, hogy "a nagyobb roszszat elkerülendő nem tanácsosabb-e önmérsékletet gyakorolniuk. Ez az egyik oka annak, hogy megnyilatkozásainkban miért szabunk Mi is korlátokat önmagunknak". Kétségtelen, hogy Hollandiában a nácik eleinte nem deportáltak, a püspökök tiltakozását követően pedig a katolikusnak megkeresztelt zsidókra is kiterjesztették akciójukat. Csakhogy az utrechti érsek kifejezetten kérte Piuszt a hathatós intézkedésre, más oldalról pedig Karol Radonski lengyel püspök élesen bírálta erélytelen fellépése miatt. Ráadásul a pápa ismételten figyelmeztette a német püspököket az energikus és bátor tiltakozás hasznára és kötelességére, ami kétséget ébreszt a kezdettől fogva hangoztatott - Montinitől, a későbbi VI. Pál pápától származó - érvvel szemben, hogy ti. felelősségetikai szempontból a hallgatás volt az egyedül helyénvaló tett. "Pacelli egyre tartózkodóbbá vált, miközben egyre többet tudott a népirtásról - summázza az adatokat Wolf. - A bűntett új dimenziójának megfelelő választ egyként akadályozta az egyházvezetés konzervativizmusa és az a hagyomány, amely XII. Piusz rögzültségeit is meghatározta." Az sem feledhető, hogy politikai értelemben a pápa eleinte Németország győzelmére számított. 1943-tól kezdve, ahogy a szövetségesek egyre több csatát megnyertek, a németek megtorló intézkedéseitől, a szövetséges bombázásoktól, majd a kommunista megszállástól féltette Rómát s "az egyház fejét és szívét", a Vatikánt.
Látomások és egyéb rejtelmek
1943-tól kezdve természetfölötti módszerekhez is folyamodott: magánkápolnájában többször végzett távördögűző szertartást annak érdekében, hogy eltántorítsa Hitlert bűnös tetteitől. Talán ennél is meghökkentőbb, hogy tanúk szerint épp a háború idején került az úgynevezett "fatimai titkok" - portugál pásztorlányok 1917-ből származó magánkinyilatkoztatásai - hatása alá. "A misztikus úrrá lett a diplomatán" - fogalmaz egy másik szerző, Philippe Chenaux (Pie XII. Diplomate et pasteur, 2003). A pápa feltehetőleg a korabeli katolicizmus felfogását tükröző, politikai üzenetként értelmezett látomásos szövegek szemléletmódját alkalmazta a zsidó nép történetére és sorsára is. A holokausztra emlékezve mindenesetre borzongató e determinált történelmi képzelet lenyomata Mystici corporis kezdetű, szintén 1943-ban keletkezett enciklikájában: "A Megváltó halálával megszűnő "szövetséget az Újszövetség váltotta fel. (...) A kereszten tehát meghalt és eltemettetett a régi törvény, amely később halált hozónak bizonyult."
Wolf tanulmányához visszakanyarodva: "a pápa hallgatására összpontosító kutatás gyakran megfeledkezik az üldözötteknek nyújtott segítség kézzelfogható gesztusairól és arról, hogy e segítség feltételét jelentős mértékben a pápa pártatlansága által biztosított játéktér teremtette meg". Tagadhatatlan, hogy a Vatikán területen kívüli épületeiben - amelyeknek sérthetetlenségét egy 1943 októberének végén létrejött egyezmény szavatolta -, illetve Itália számos kolostorában "zsidók és más üldözöttek százai rejtőzhettek el". Kelet-Európában a pápai nunciusok sokat tettek a zsidók megmentéséért - 1944-ben megkésve, vatikáni segítséggel függesztették fel a magyarországi deportálást -, és Isztambulban ilyen tevékenységet folytatott Giuseppe Roncalli, a későbbi XXIII. János pápa is. Másfelől viszont a történelem gyászos fejezetét alkotja Horvátországban számos egyházi tisztségviselő működése 1941-től, a katolikus usztasarezsim és az Ante Pavelic horvát vezető elrendelte vérengzések idején; 1945 után pedig a római Kúria magas rangú tagjai nyújtottak segítséget Pavelicnek és több társának, amint más háborús bűnösöknek is, hogy egyházi intézményekben bujkálhassanak, és az ún. patkányvonalon Dél-Amerikába menekülhessenek. Az útvonalakat Uki Goni rekonstruálta nevezetes könyvében (The Real Odessa, 2002) angol és amerikai titkosszolgálati források, továbbá svájci és argentin levéltári adatok alapján. Michael Phayer, aki a feltárt dokumentumok tükrében naivitásnak tartja, hogy mindez a Vatikán tudta nélkül ment volna végbe (vö. Pius XII, the Holocaust and the Cold War, 2007), mögöttes indítékként azt a háború fordulata után létrejött argentin tervet nevezi meg, hogy pápai közvetítéssel kössenek előbb fegyverszünetet, majd fasiszta és keresztény államok részvételével bolsevizmusellenes szövetséget Németországgal. 1945-től a Vatikán a kommunista Jugoszlávia megerősödésétől tartva támogatni igyekezett az usztasa-ellenállást. Amint valószínűtlenné vált Tito megbuktatása, Pavelicet is továbbították Latin-Amerikába, ahol nem firtatták az importált kollaboránsok és tömeggyilkosok, köztük Adolf Eichmann és Josef Mengele háborús bűneit. A történéseket a háttérből egy Draganovic nevű bennfentes horvát pap és a német katolikusok római templomának rektora, Alois Hudal püspök mozgatta.
Nem tudni, mit hoz a múlt
- idézi XII. Piusz kapcsán a történészi aforizmát Phayer egy amerikai katolikus képes újságban (Canonizing Pius XII: why did the pope help Nazis escape? Commonweal, 2003. május 9.). Az újabb keletű, Ratzinger pápa szorgalmazta kultusz kitüntetett jelentőséggel ruházza fel a tanbeli épség, a lelki mélység, az erkölcsi tisztaság és az egyházkormányzói bölcsesség elemeiből összeállított Piusz-képet. Más lehetséges konfigurációk kérdéseket tartalmaznak, köztük azt, amely a pápa következetes pártatlanságára irányul. 1945 előtt és után az ateista kommunizmus elleni küzdelem volt XII. Piusz fő gondja. Ebből nem következik a nácizmus iránti rokonszenv, de nyilván a zsidóság sorsának mélyreható érzékelése sem. A népirtás előterében a feltételezett semlegesség maga is "súlyos és összetett morális kérdéseket" vet fel - amint egyebek mellett A holokauszt és a keresztény világ című kiváló könyv utal rá (Egyházfórum-Balassi, 2009, 217). A neves francia katolikus filozófus, Jacques Maritain 1948-ban lemondott vatikáni nagyköveti posztjáról, mivel nem sikerült megértetnie az egyházvezetéssel a holokauszt jelentőségét, sem magával Piusszal a különbséget kollektív bűnösség és (a keresztényekre nézve kötelező) kollektív felelősségvállalás között.
Az a világkép, amely a "kommunista" és a konzervatív-katolikus eszmeiség leegyszerűsítő (és már az utóbbi ikerítés miatt is tarthatatlan) szembeállításán alapul, a politikai katolicizmus környezetében megőrizte népszerűségét. XII. Piusz felmagasztalása, amely főként az esemény kelet-közép-európai rezonanciaterében óhatatlanul együtt jár dichotomikus gondolkodásának eszményítésével, inkább Pacelli és Ratzinger történelemképének kérdéses mozzanatai, mintsem XII. Piusz tanítása és a judaizmus keresztény megítélését új alapokra helyező II. vatikáni zsinat között teremt kontinuitást. A túlélők sokat emlegetett hálája a huszadik század legnehezebb pápaságának terhét hordozó Piusz iránt semmiképp sem hagyható figyelmen kívül - kevéssé befolyásolja azonban, hogy miként hat tovább katolikus igazság és közömbös világ kettősségének rá és nézeteire is hivatkozó megerősítése. Főként ott, ahol a keresztény szókészlet felhasználási módjait nem szabályozza a megértett történelem normája.
A szerző a Mérleg c. folyóirat főszerkesztője.
