A magyar politikai közbeszédben rögzült szélsőjobboldalképet mindenekelőtt a bal- és a jobboldal kokettálás kontra riogatás címmel illethető vitája formálta az utóbbi években. E vitának - alig sarkítva - pusztán annyi a tartalma, hogy a baloldal szerint Orbán Viktor kiszabadította a fasizmus szellemét a palackból, a jobboldal szerint viszont Magyarországon nincs se szélsőjobboldal, se fasiszta szellemiség, palackokkal pedig kizárólag provokátorok szoktak dobálózni akkor, amikor az Gyurcsány Ferencnek éppen érdekében áll. Hogy ezek az állítások mennyire nem állják meg a helyüket, pártpolitikai szempontból pedig már mennyire nem hatékonyak, az 2006 ősze óta egyre nyilvánvalóbbá vált. Stratégiai okokból azonban a két nagy politikai oldal mégis ragaszkodik saját értelmezéséhez, aminek pedig három fontos következménye is van a szélsőjobboldalról való közgondolkodást illetően.
*
Az első, hogy a szélsőjobboldal nem látszik önállónak, mivel a baloldal a jobboldalhoz, a jobboldal pedig a baloldalhoz köti a szélsőségeseket. A második, hogy a szélsőjobboldal veszélyként történő értelmezése több ponton is gátolja a szélsőjobboldali politika helyzetének és tartalmának feltárását, mivel ebben a kontextusban a cél pusztán a veszély igazolása vagy annak tagadása. A harmadik következmény pedig az, hogy a szélsőjobboldallal szemben alkalmazott politikai érvelés egyik oldalon sem nevezhető működőképesnek, mivel ténylegesen nem a szélsőjobboldalra vonatkozik, hanem elsődlegesen a bal- és a jobboldal egymással szemben kialakított politikai stratégiájának felel meg. Így például az MSZP által erőltetett intézményi megoldások (törvényi tiltás, szigorú szankciók, korlátozások) nyilvánvalóan a veszély súlyosságát érzékeltetik, Orbán Viktor a Magyar Gárdának beígért két pofonja pedig éppen ellenkezőleg: a szélsőjobboldal jelentéktelenségének látszatát kelti.
Ugyanakkor ritkán esik szó arról, hogy bár a szélsőjobboldal megosztott és felaprózott, mégis önálló és egyre inkább elkülönült pozíciót foglal el a politikai térben. Sőt, 2006 ősze óta sok tekintetben Magyarország legdinamikusabb önszerveződő politikai közösségének tűnik. Az extrém jobboldal állandó szereplője lett a hazai nyilvánosságnak, illetve a külföldi sajtó magyarországi tudósításainak. Az ide sorolható csoportok és személyek átlagosan havi félezer médiamegjelenést generálva hetente több - sokszor bulváros elemektől sem mentes - akciót kezdeményeznek.
A modern kommunikációs technológiák alkalmazása kifejezetten jellemzője lett a szélsőjobboldalnak. Saját közönségüket elsősorban az interneten érik el, honlapjaik jól programozottak, rendszeresen frissülnek, akcióik jelentős része online kampányokhoz kapcsolódik. A szélsőséges honlapok interaktívak, fórumaik látogatottak, szimpatizánsaik agilisek. Ugyanakkor a szélsőjobboldali kommunikáció nem korlátozódik az internetre, mára e körön belül is kialakultak a nyilvánosság különböző szintjei és csatornái. Országosan kaphatók különféle sajtótermékek és könyvek, egymást érik a rendezvények, a kulturális programok, az egyre nagyobb közönséget vonzó zenei fesztiválok. A szélsőjobboldali nézetek gyakran kontroll nélkül jelenhetnek meg az elektronikus médiában is. A nagy kereskedelmi televíziók gyakorlatilag megteremtették a szélsőjobboldal celebjeit (lásd Tomcat hónapokon keresztül tartó szerepeltetését a TV2 reggeli műsorában), az olyan kisebb hírcsatornák pedig, mint például az Echo Tv, akarva vagy akaratlanul legitimáló és közösségépítő funkciót töltenek be azzal, hogy állandó műsorokkal rendszeres lehetőséget biztosítanak különböző szélsőjobboldali nézetek kifejtésére.
Önállóságról tanúskodik az is, hogy a különböző csoportosulások és személyek között éles, a nyilvánosság előtt is zajló rivalizálás folyik a szélsőjobboldal egységesítéséért és vezető pozíciójáért. Ebben a közegben azonban hagyományosan két tényező akadályozza az összefogást: a belső megosztottság és egy mindenki számára elfogadható "vezér" hiánya. Az extrém jobboldal így - az egymáshoz való viszony, illetve a szélsőségesség mértéke szempontjából - jelenleg legalább három, egymással részben átfedésben lévő irányzatra osztható: 1. a demokratikus politikai rendszeren belül érvényesülni szándékozó, pártokban is szerveződő radikálisokra; 2. a demokratikus rendszert részben elvető, azt megújítani kívánó mozgalmakra, illetve alkalmanként összeálló tüntető csoportokra; továbbá 3. a rendszert teljes egészében tagadó szélsőjobboldal más részeit is erősen lenéző újnáci/újnyilas szervezetekre.
A különféle csoportosulások ugyanakkor aligha választhatók szét egyértelműen az eszméik alapján, egyaránt jellemző rájuk a rasszizmus (kiváltképp a romaellenesség), az antiszemitizmus, a globalizáció- és tőkeellenesség, valamint a misztikus-organikus nacionalizmus. Ez is rámutat arra, hogy a politikával és ezen belül a szélsőséges politikai irányzatokkal kapcsolatban uralkodó intézményes megközelítés - amelynek keretében konkrét személyeket, szervezeteket vagy pártokat szokás vizsgálni - nem elégséges. A politikai szélsőség ugyanis sokféle formában van jelen a társadalomban, azaz nem elsősorban egyes pártok vagy szervezetek jelenítik meg. Olyan szubkultúrának - vagy sokak esetében egyszerűen "divatnak" - tekinthető, amely különböző közösségi hálózatokhoz, ideológiákhoz, hiedelmekhez, rítusokhoz, politikai beszédmódokhoz, gyakorlatokhoz és szimbólumokhoz kötődik. A szélsőjobboldal politizálására éppen ezért a szimbolikus ügyek túlsúlya jellemző. A szakpolitikai kérdések csak abban az esetben kerülnek a középpontba, ha azok jól illeszthetők valamilyen jelképes témához (pl. az egészségügyi reform azonosítása a magyar nép kiirtásával).
Mindezek következtében a témafelvetés sokszor nem releváns, a közvélemény számára nem komolyan vehető. A követelések alapja gyakran valamilyen zavaros közjogi-ideológiai elképzelés (sztálinista alkotmány helyett történeti alkotmányt); összeesküvés-elmélet (rózsadombi paktum helyett valódi rendszerváltást); vélt vagy valós történelmi sérelem (trianoni határok helyett Nagy-Magyarországot); szimbolikus dátum, hely, tárgy (szovjet emlékmű helyett Trianon-emlékművet). Függetlenül azonban mindezek komolyságától jól megfigyelhető a szélsőjobboldal szimbolikus térfoglalása, amely egy sor nemzeti jelkép és hagyomány kisajátításában érhető tetten. Míg a legtöbb országban például a nemzeti ünnepek, a népviselet vagy hagyományőrzés közös értéket jelentenek, addig nálunk ezek mindinkább a szélsőjobboldal felségterületévé válnak. Hogy ez a fajta szimbolikus küzdelem milyen fontos a számukra, azt legutóbb jól mutatta az a - véleményformálók többsége által láthatóan meg nem értett - nyilvános vita, amely a szélsőjobboldal érdekeit e téren sértő Nemzeti Vágta elnevezésű rendezvényről zajlott.
*
Az intézményközpontú szemlélet mellett a strukturális-történeti felfogás is hozzájárul a szélsőjobboldal téves megközelítéséhez. A szélsőséges politikai irányzatok társadalmi bázisát általában mérhető és jól körülírható társadalmi rétegekkel azonosítják. Számos jel mutat arra azonban, hogy ma ennél sokkal rugalmasabb, képlékenyebb társadalmi közegről van szó. (Az egyetlen, ami empirikusan kimutatható, hogy többségében a fiatalok fogékonyak a szélsőséges politikai irányzatokra.) A szélsőjobboldali politika feltehetően éppen ezért nem is kínál fogódzókat az egyes társadalmi rétegek számára, vagyis alapvetően populista érvelésre épül, amely a politikai elitekkel szembeni bizalmatlanságot, ellenségességet fejezi ki, és arra alapoz, hogy a nép ösztönei és óhajai a politikai cselekvés legfőbb iránymutatói. Erre vezethető vissza az is, hogy a szélsőjobboldali szervezetek és személyek többnyire a nép nevében beszélnek, a hatalmon lévő politikusokkal szemben "civilként" definiálják önmagukat. Nem más ez valójában, mint egyfajta politikai stratégia, amely a társadalom politika- és pártellenességére meg az állami intézményekkel szembeni bizalmatlanságára alapozva különböző politikai törekvéseket bújtat civil köntösbe. Az utóbbi időszakban e stratégia révén lett a szélsőjobboldalnak több olyan kulturális egyesülete, motorosklubja, könyvtára, népfőiskolája, jogvédő szervezete, önkéntes rendfenntartó gárdája, amelyek révén társadalmi és politikai ügyekben megszólalhat, vagy egyenesen problémamegoldóként léphet fel. Ez pedig főként azokon a területeken lehet sikeres a szélsőjobboldal szempontjából, ahol a nagypolitikai szereplők folyamatosan kudarcot vallanak, így például a legnagyobb magyarországi társadalmi kihívást jelentő romakérdésben.
Végül azt is látni kell azonban, hogy fejlődésorientált megközelítés helyett eseményorientált megközelítésre lenne szükség. Az eddigiekben felsoroltak ugyanis - minden látszat ellenére - nem írhatók le egyenes vonalú fejlődési folyamatként, a "szélsőjobboldali veszély" növekedéseként. A mai Magyarországon nincs sok értelme a szélsőségek erősödéséről vagy akár gyengüléséről beszélni: jól leírható fejlődési folyamat hiányában nem tisztázott, hogy mihez képest erősebbek vagy gyengébbek a szélsőséges politikai irányzatok. A feladat sokkal inkább annak feltárása, hogy milyen körülmények között, milyen okok hatására, milyen módszerekkel és üzenetekkel, milyen ügyeket felhasználva, milyen kitörési pontokon kerülnek a felszínre a szélsőjobboldali politikai irányzatok. Ebből a megközelítésből három fentebb említett jellemzőt tartok különösen figyelemreméltónak: a szélsőjobboldal szimbolikus térfoglalását, a civil társadalom kisajátítására irányuló törekvését, valamint a romakérdésben mutatott aktivitását. Ám ezek is csak akkor válhatnak kitörési pontokká számukra, ha a magyarországi bal- és jobboldal a "törvényi tiltás vagy két pofon" álvitája közepette továbbra is átengedi e területeket a szélsőjobboldalnak.
A szerző a Political Capital Institute kutatási igazgatója.
