Akarjuk! - Hogyan szabaduljunk meg az Orbán-rendszertől?

"Egy baloldali párt, ha komolyan veszi magát, erre a kérdésre nem mondhatja azt, hogy nem kíván benne állást foglalni." Ádám Zoltán írása az október 2-ára kiírt népszavazásról.

Áder János köztársasági elnök döntése alapján október 2-án népszavazhatunk a kormány által feltett kérdésről, miszerint „akarjuk-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?”.Minimum kérdéses persze, hogy a hatályos törvényekkel összhangban kiírható-e egy ilyen népszavazás. Az Eötvös Károly Intézet, a Magyar Helsinki Bizottság, a Political Capital és a Társaság a Szabadságjogokért május 4-i állásfoglalása szerint nem, mert a kérdésfeltevés „alkotmányellenes, nem tartozik az Országgyűlés hatáskörébe, és nem felel meg az egyértelműség követelményének”. Ez azonban formai kérdés: a fideszes–jobbikos kétharmad bármikor tetszőlegesen módosíthatja a vonatkozó jogszabályokat.

A választásokon vagy népszavazáson az ellenzéki részvétel egy diktatórikus politikai rendszerben nem jogi, hanem politikai kérdés. Diktatúrában a jog hatalma mindig kisebb a kormányénál. A diktatúra ellenzékének akkor érdemes egy választást vagy egy népszavazást bojkottálnia, ha azzal maradandó károkat okoz a hatalomnak (például ha a távolmaradásával csökken a parlament legitimitása és a kormány szavahihetősége), vagy ha semmi esélye az eredményt érdemben befolyásolni, és így szenvedi el a legkisebb arcvesztést. Esetünkben az utóbbihoz állunk közelebb: a népszavazás baloldali bojkottja semmit nem von majd le a kormány sikeréből, viszont a bojkottpártiak megtakarítanak maguknak néhány hónapnyi kemény politikai küzdelmet. Lehet majd menni füvet nyírni meg horgászni a telekre, este pedig bejelenteni, hogy lám-lám, az ellenzék felszólításának engedve füvet nyírt a magyar, a népszavazás pedig kellő számú érdeklődő hiányában érvénytelenségbe fulladt. Ez azonban részint komolytalan, részint félreértésen alapuló állítás lesz: a kormánynak ugyanis tökmindegy lesz, hogy a népszavazás érvényes-e.

MTI

 

 

Mivel a népszavazás eredményéből semmilyen közjogi aktus nem következik (ezért „nem felel meg az egyértelműség követelményének”), a kormánynak semmi szüksége az érvényességre. A cél a „centrális erőtér” uralmának demonstrálása: az egypólusú politikai rendszer megerősítése, ahol a demokratikus politikai alternatívának nemhogy esélye nincs, de gyakorlatilag nem is létezik. A kormány EU- és menekültellenes politikája mögé milliós nagyságrendű szavazótábort állító, a demokratikus ellenzéki alternatíva hiányáról tanúskodó népszavazás pedig kiválóan alkalmas erre, ha érvényes, ha nem. Igen, mindez a kormányzati politikai showbiznisz része, és a rezsicsökkentéshez és a tavalyi menekültellenes óriásplakát-kampányhoz hasonlóan akkor is kitűnő politikai húzásnak bizonyul majd, ha a baloldali ellenzéknek semmi értelmes mondanivaló nem jut róla az eszébe.

 

Mi a teendő?

De akkor mi a demokratikus ellenzéki oldal teendője? Nos, nemigen lehet más, mint a kétségtelenül vitatható jogszerűségű referendum komolyan vétele, és a kitöltése saját készítésű politikai tartalommal. Annak megmutatása, hogy létezik a kormányéval ellentétes, demokratikus álláspont is, mi több, annak érdemi társadalmi támogatottsága van.

Az érdemi társadalmi támogatottság az adott média- és egyéb hatalmi viszonyok között persze lehet viszonylag szerény is: egy diktatúra ellenzéke nemcsak akkor erős, ha több szavazata van, mint a kormánynak (ezt a hatalom birtokosai rövid távon sokféleképpen tehetik lehetetlenné), hanem akkor is, ha konzisztens és morálisan jól megalapozott állásponttal rendelkezik, amit hitelesen tud felmutatni. Nehéz elképzelni, hogy ma Magyarországon ne volna legalább fél-egymillió szavazó, aki hajlandó a kormány álláspontjával ellentétes EU- és menekültpárti álláspontot támogatni. Ennyi pedig bőven elég a politikai pluralitás felmutatásához és a későbbi tovább­építkezéshez. De az is lehet, hogy ennél sokkal több van, ki tudja? Amelyik baloldali párt egy ilyen kampány élére áll, azt éppen úgy győztesnek tekinti majd a közvélemény, mint a csoportkör megnyerése után a legjobb 16 között az Eb-től simán búcsúzó magyar futballválogatottat. A nézők ugyanis pontosan ismerik az esélyeket, és nem annyira az eredmény érdekli őket, mint az érte hozott erőfeszítés. Aki a biztos vereség árnyékában is teljes erővel küzd, azt megbecsülik a szurkolók, és a következő bajnokságnak erősebb csapatszellemmel és több drukkerrel a lelátón futhat majd neki. Alibifocit viszont köszöni szépen, de nem kér senki.

Valójában azonban a helyzet sokkal bonyolultabb, mivel ez a népszavazás nemcsak a baloldalnak lehet fontos, hanem az Orbánnal szemben álló, mérsékelt jobboldalnak is. Igen, a mérsékelt jobboldalnak, aminek a létezésére akkor is számos jel utal, ha a Magyar Narancs olvasói ritkán találkoznak vele. Tessék időnként Kommentárt vagy – na jó, erősen szelektíven – Heti Választ is olvasni!

Orbánt és a rezsimjét a baloldali hiedelemmel ellentétben korántsem övezi osztatlan lelkesedés a jobboldalon. Az értelmiségi politikai szalonokból szivárgó hírek szerint a jobboldal mérsékelt, Európa-párti, nem zsákmány­elvű, hanem módszeres társadalmi építkezésben gondolkodó, netán a keresztényi értékrendet (mint például, hogy „ne lopj”) kicsit is komolyan gondoló része számára Orbán egyre cikibb. A Nyugat-ellenesség, a radikálisság, a gátlástalanság, a személyes gazdagodás és az udvartartás szemérmetlen gyarapodása, valamint az adófizetők pénzén a kert végében felhúzott stadion és a szűkebb pátria örömére emelt kisvasút, vagyis az egész orbáni újfeudalizmus nem menő ebben a társaságban. Igaz, erről viszonylag keveset tudunk, mert a jobboldal végtelenül hierarchikus és centralizált belső viszonyai semmilyen szervezett belső ellenzékiségnek nem hagynak teret. Orbán személyes bírálata még a kormánnyal szemben időnként kritikus jobboldali lapokban is tabunak számít és árulással ér fel: aki a saját politikai oldalán közel harminc éve regnáló vezért bírálja, az praktikusan kiírja magát a jobboldalon elfogadott közszereplők közül.

De ez nem lesz mindig így, és Orbán bírálói számára a kvótanépszavazás az egyik legjobb lehetőség a perverz lojalitással való szakításra. Az Orbán-kritikus jobboldalnak ugyanis ez alkalommal ehhez nem kell „lepaktálnia” a baloldallal. Annyit kell csak mondaniuk Martonyitól és Navracsicstól Pokornin, Sólyomon és Tölgyessyn át Mellár Tamásig, hogy a magyar nemzeti érdekeknek az uniós szolidaritással és a humanista alapértékekkel való szembeállítása hazug és önsorsrontó demagógia, és a maguk részéről ezt nem Brüsszelnek szeretnék megüzenni, hanem Orbánnak és elvtelen talpnyalóinak. Elvégre, miért ne szedhetnék össze a bal- és jobboldali demokraták egyszer párhuzamosan a bátorságukat, méghozzá anélkül, hogy a legelemibb humanitárius értékeken túlmutató konszenzusra kellene egymással jutniuk?

 

A népszavazás esztétikája

Egy népszavazásnak az az egyik legfőbb szépsége, hogy az egyetlen kérdésre korlátozott egyetértésen túl senkinek nem kell együttműködnie senkivel. Nincs közös lista, világnézeti konszenzus, kollektív múltba nézés vagy jövőformáló koalíció. Nincsenek személyi kérdések, mert nincs tartós személyi együttműködés. Senki nem kompromittál senkit, mivel senki nem áll senki mögött a plakátokon és a sajtótájékoztatókon. Nyilvánosan vállalt, átmeneti érdekközösség van csak, ez azonban – épp mert értékalapú, és átnyúlik a pártok közti választóvonalakon – alkalmas lehet a monolitikus orbáni hatalom gyengítésére. Jobb, olcsóbb, praktikusabb lehetőség valószínűleg nem is lesz erre jó darabig.

Az EU- és menekültpárti álláspont ennek a népszavazásnak a kontextusában a közhiedelemmel ellentétben egyetlen demokrata számára sem szorul majd magyarázatra, legkevésbé a mérsékelt jobboldalon. Korlátozott számú, az uniós menekültügyi politika jelenlegi trendjei szerint középtávon is legfeljebb néhány ezer menekült befogadása nyilvánvalóan nem okozna gondot Magyarországnak, hiszen a létező – bár a kormány által épp gőz­erő­vel lebontani próbált – menekültügyi infrastruktúra is bőven elbír ennyit. A jugoszláv háborúk idején ennél jóval több menekült élt tartósan Magyarországon.

Azt sem kell hosszan magyarázni, hogy az Európai Unió helyzetének stabilizálása és az európai demokráciákkal vállalt szolidaritás a legelemibb érdekünk és egyben kötelességünk. Meg azt sem, hogy a menekültek erőnkhöz és lehetőségeinkhez mért segítése jó és nemes dolog. Hogy a hatalom lakájmédiája az ellenzék zsoldjába szegődött nemzetárulónak bélyegzi majd az Orbánnal szemben fellépő jobboldaliakat? Ezt sajnos vállalni kell, de a jobboldal nagyjai Bajcsy-Zsilinszky Endrétől Kovács Bélán át Antall Józsefig ennél sokkal nagyobb áldozatokat is vállaltak a hazájukért.

A mérsékelt jobboldalnak számot kell azzal vetnie, hogy a morálisan egyre vállalhatatlanabb, korrupt és nemzetközileg elszigetelt Orbán-rendszer előbb-utóbb megbukik. Magyarország nem olajhatalom, nem lehet fizetésemelésekkel a végtelenségig szavazatokat vásárolni. A kérdés az, hogy mennyire kell az országnak tönkremennie Orbán bukásához, és mi jön majd utána. A jobboldal egésze válik ismét számkivetetté, ahogyan az nálunk történelmi fordulatokkor szokás, vagy marad demokratikus jobboldali alternatíva és kulturálisan vállalható jobboldali tradíció? Hogy nekimegyünk-e a falnak, vagy visszafordulunk a zsákutcából, többek között a demokratikus jobboldal erőfeszítéseinek köszönhetően?

A helyzet látszólag egyszerűbb, de a tét nem sokkal kisebb a gyáva és gondolatszegény baloldalon sem. A bojkott politikailag tartalmatlan, a gyengeség és akaratnélküliség beismerésével egyenlő. Aki beleáll a népszavazásba, és a kormányéval ellentétes álláspont – vagyis az igen – mellett kampányol, akkor is győzni fog, ha a ma egy-másfél milliós baloldali szavazótábornak csak a harmadát-felét viszi el szavazni. Egy demagóg kérdésről szóló, elsöprő kormányzati médiafölény mellett megrendezett népszavazáson ez is tisztes helytállásnak számít majd, különösen a kisebb baloldali pártok számára. A nagyobbak – mint amilyen az MSZP és talán a DK – esetében a helyzet annyival bonyolultabb, hogy a saját szavazóik egy részét is meg kell majd nyerniük a menekültpárti álláspontnak. Más választásuk azonban nekik sincs, ha érdemi szerepet akarnak játszani ebben az ügyben.

Nyereségek és veszteségek

Nézzük a nyereségek és veszteségek várható eloszlását a szereplők különböző stratégiái esetén! Ha a baloldal erőt mutat, és értelmezhető számú szavazót visz el a népszavazásra egy számára alapvetően kedvezőtlen politikai helyzetben, azzal visszaszerzi az Orbán-rendszer legfőbb politikai kihívójának szerepét, függetlenül a szavazás közjogi érvényességétől. A Jobbik ebben az ügyben nem lesz versenytárs, Európa pedig a baloldalnak drukkol majd. Ha a baloldali pártok nem vesznek részt a népszavazáson, akkor nem szereznek semmit, és csak reménykedhetnek, hogy a kormánynak kevesebb szavazót sikerül mozgósítania, mint a két évvel ezelőtti választásokon.

A politikai előnyök maximalizálása a kormány oldaláról nézve sem az érvényességtől, hanem a szavazati arányoktól függ. Egy alacsonyabb részvétel mellett megtartott, de egypólusú politikai térről tanúskodó népszavazási eredmény lényegében ugyanannyit hoz a kormány konyhájára, mint egy magas részvétel mellett elért kiütéses győzelem. Sőt, a társadalom jelentős részének politikai demobilizálása kifejezetten jól illeszkedik a Fidesz kormányzati stratégiájába.

Nem az a kérdés tehát, hogy mekkora a részvétel és hogy érvényes-e a népszavazás, hanem hogy ki mennyi szavazót tud az álláspontja mögé állítani. Mivel Magyarország azon kevés uniós tagállam egyike, ahol ma is többsége van az EU-tagságnak, az Orbán-rendszernek pedig több az ellenzője, mint a támogatója, a baloldal helyzete a látszat dacára közel sem reménytelen. Igaz, ehhez arra van szükség, hogy a baloldali pártok legalább a saját törzsszavazóik számára képesek legyenek maguk értelmezni a helyzetet. Lehet, hogy ez első látásra nehéz feladatnak tűnik, de a saját valóságértelmezés győzelemre vitele nélkül soha egyetlen választást sem fog a baloldal nyerni, úgyhogy jobb, ha minél előbb elkezd gyakorolni.

A demokratikus bal- és jobboldalnak azt kell megértetnie a választókkal, hogy ennek a népszavazásnak nem az Európai Unió által úgymond ránk kényszerített „kényszerbetelepítés” a tétje. Ez legfeljebb néhány ezer menekült magyarországi elhelyezését jelenti, ami joggal elvárható egy, a közös uniós döntéshozatalban részt vevő, évente több milliárd euró uniós fejlesztési forrásban részesülő országtól.

A népszavazás igazi tétje az, hogy nekünk, magyaroknak, mi az identitásunk. Egy európai végvárban lakunk, amit hősiesen védelmezünk a pogány ostromlókkal szemben, és kikérjük magunknak, ha Brüsszel a hazájukból menekülő néhány ezer szerencsétlen befogadására próbál minket rávenni. Vagy modern, magabiztos európai országként tekintünk a hazánkra, ami toleráns a kisebbségi vallásokkal és kultúrákkal szemben, és szívesen hoz tőle elvárható áldozatot egy több tízmillió embert érintő humanitárius katasztrófa enyhítése érdekében.

Egy baloldali párt, ha komolyan veszi magát, erre a kérdésre nem mondhatja azt, hogy nem kíván benne állást foglalni. Mint ahogy nem mondhatják azt a hazájuk sorsáért viselt felelősségüket komolyan vevő jobboldali demokraták sem, hogy szerintük Magyarországnak nem kell osztoznia az uniós menekültpolitika terheiben.

A bal- és jobboldali demokraták részvételével megtartott népszavazás a legrosszabb esetben a kormányoldal és a vele ebben az ügyben egyívású Jobbik döntő fölényét mutatja majd. Kiderül, hogy tíz magyarból hét vagy nyolc EU- és menekültellenes. Szerintem ez nem valószínű, de ez sem jelentene a mainál rosszabb pozíciókat a demokratáknak. Ellenkezőleg: elmondhatnák, hogy ők képviselik az európai szolidaritás és humanizmus eszméit Orbánnal és a szélsőjobbal szemben, és ők jelentik a valódi politikai alternatívát egy demokratikus Magyarország számára. Büszkén és öntudatosan tekinthetnének magukra, és a szavazóik is büszkék lehetnének rájuk, mint egy tiszteletre méltóan küzdő, de az ellenfelénél (egyelőre) gyengébb focicsapatra. Bármilyen ennél jobb eredmény azt jelentené, hogy tettünk egy lépést azért, hogy megszabaduljunk az Orbán-rendszertől.