Van azonban legalább egy, talán még a focinál is fontosabb terület, ahol a 65 versenyben lévő ország közül Magyarország eséllyel küzd az utolsó helyért. Mi több, egy szűk szegmensben már ma is világutolsónak mondhatjuk magunkat. A legutóbbi PISA-jelentés nézegetése közben bukkantunk erre a figyelemre méltó adatra.
Szürkébb a szürkénél
Mint tudjuk, a háromévente készülő PISA-felmérés során a 15 éves középiskolás diákok matematikai, olvasási és természettudományos képességeit vizsgálják az OECD- és a partnerországokban. A legutóbbi, 2012-es vizsgálat eredményeit tavaly ősszel hozták nyilvánosságra. A magyar sajtó főként azt emelte ki, hogy az átlagos teljesítmény mindhárom tárgyból romlott, de a legnagyobb visszaesés matematikából következett be 490 pontról 477-re, és ezzel látványosan elszakadtunk az OECD-átlagtól (494). (Erről lásd cikkünket: Gondolkodás nélkül - Miért nem megy a magyarnak a matek?, Magyar Narancs, 2014. június 12.)
Nos, nem erre gondolunk. Van egy gyengén közepes ország, ahol gyengén közepes színvonalon élnek az emberek, és a gyerekek matekteljesítménye is (mily meglepő!) gyengén közepes. Általános tendencia, hogy az egyes országok PISA-eredményét nagyrészt a diákok átlagos társadalmi, gazdasági és kulturális helyzete, illetve az azt mérő ún. átlagos ESCS-index magyarázza. (Az ESCS-index magában foglalja a szülők foglalkoztatási státuszát, a szülők iskolai végzettségét, a család vagyoni jellemzőit, az oktatáshoz szükséges eszközöket és a család otthonában található, a klasszikus kultúrával kapcsolatos eszközöket.) Az elemzésből az derül ki, hogy Magyarország, mint szomorú, szürke veréb a villanydróton, hajszálpontosan rajta ül a regressziós egyenesen. Az volt a csoda, ha korábban egy kicsit az egyenes fölött tudtunk verdesni. Most egyszerűen bejött a papírforma. (Az ún. regressziós egyenes mutatja a trendszerű kapcsolatot a magyarázó változó, vagyis az ESCS-index és az eredményváltozó, azaz a PISA-eredmény között.)
| ||
Látni kell tehát, hogy az átlagos eredmény szempontjából messzire vagyunk az utolsó helyezéstől: matekból 39.-ek, olvasásból 29.-ek, természettudományból 32.-ek lettünk 65-ből. És még mindig nagyon nagy a felhajtóerő! A matekos ranglista alján Peru, Indonézia, Katar masszívan tartják a helyüket 370 körüli pontszámmal. Az igaz, hogy a trendünk negatív, de ha jobban megnézzük az adatokat, meg kell állapítanunk, hogy visszacsúszásban is gyengén közepesek voltunk: a 22 lecsúszó országból 14-nek sikerült még nálunk is többet csúsznia (százalékosan). Vagyis a világutolsóság ezen a területen még jó sokáig elérhetetlen messzeségben marad.
Ha sem az átlagos teljesítményünkkel, sem annak a megváltozásával nem tudtunk kitűnni, megnézhetjük, hogy esetleg a pontszámok eloszlása tekintetében nem vagyunk-e különlegesek. Hát nem. Az eredmények szóródása is lényegében megegyezik az OECD-átlaggal - azaz az egyenlőtlenségek nálunk sem nagyobbak, mint bárhol máshol. Amerre csak nézünk, fojtogató középszerűséget találunk, és egyelőre semmi esély nem látszik a mezőnytől való leszakadásra. Mélyebbre kell ásnunk.
A teszteredmények szóródását felbonthatjuk iskolán belüli és iskolák közötti részre. És itt végre feldereng valami, amiben Magyarország első látásra izgalmasnak tűnik. Az OECD-ben ugyanis az összes szóródás nagyobb része (64 százaléka) az iskolán belüli különbségekből származik, míg nálunk ez a mutató mindössze 38 százalék. Ezzel az adatot közlő 64 ország viszonylatában az előkelő 62. helyet sikerült megszerezni, és ezzel benne vagyunk a legalsó háromban.
Csakhogy van ezzel a mutatóval egy kis baj. Az tudniillik, hogy nem lehetünk biztosak abban, vajon ténylegesen a lista alján vagyunk-e és nem a tetején.
Általában negatív felhanggal szokták emlegetni, hogy a magyar közoktatásnak az a jellegzetessége, hogy az iskolák rendkívül homogének: vagyis a matekeredményeket nagyrészt az magyarázza, hogy az adott diák melyik iskolába jár. Igen ám, de minimális matematikai műveltséggel belátható, hogy ha arányaiban kicsi lenne az iskolák közötti különbség, akkor nagy kellene hogy legyen az iskolán belüli különbség. Az vajon jobb lenne? Albániában, Finnországban és Izlandon a belső szóródás aránya 90 százalék fölötti, miközben 57., 12. és 28. helyezést értek el a matekranglistán. Törökországban, Magyarországon, Liechtensteinben és Hollandiában a mutató értéke 40 százalék alatti (a matekranglista 44., 39., 8. és 10. helyezettjei). Most akkor melyik a jó és melyik a rossz vége a skálának? Lehet, hogy a kiegyenlített, közepes érték a legjobb? Ebben sem lehetünk biztosak, mivel OECD-átlaghoz közeli mutatója van például Kolumbiának, Mexikónak, Svájcnak, Jordániának és Kazahsztánnak (a matekrangsor 62., 53., 9., 61. és 49. helyezettjei).
Mindezek alapján az a határozott benyomásunk, hogy ez a mutató (belső szóródás/ teljes szóródás) önmagában semmire se jó. Úgyhogy mindenkit csak lebeszélnénk arról, hogy ebben próbáljon versenyezni.
| ||
Lépjünk tovább és nézzük meg, milyen kapcsolat van a diákok ESCS-indexe (még egyszer: a család gazdasági, társadalmi és kulturális helyzetét mérő mutatója) és PISA-teljesítménye között az egyes országokon belül. A kapcsolat mindenhol pozitív, azaz minél jobb a diák családi helyzete, várhatóan annál jobban teljesít a teszten. A kapcsolat erőssége azonban jelentősen eltér az egyes országokban. Van, ahol az ilyenfajta meghatározottság, determináció alacsony, azaz az iskolarendszer sikeresebb a társadalmi különbségek kiegyenlítésében; és van, ahol az iskolarendszer inkább újratermeli, esetlegesen fel is erősíti ezeket a különbségeket.
Ez a kérdés azért különösen fontos, mert nemzetközi empirikus tanulmányok sokasága bizonyítja, hogy az intergenerációs társadalmi mobilitás fő eszköze és színtere a közoktatás. Röviden: lényegében az iskolákon múlik, hogy kasztrendszerben élünk, vagy sem. A kasztrendszerrel nemcsak az a baj, hogy ellenkezik az emberek többségének értékrendjével, hanem az is, hogy a humán tőke pazarlásán keresztül óriási gazdasági veszteségeket okoz; de legfőképpen az, hogy szétszakítja a társadalmat, élhetetlenné teszi az adott országot, végső esetben akár (polgár)háborút is előidézhet, különösen egy modern társadalomban, ahol a mennyország vagy a reinkarnáció ígérete már csak keveseket motivál. Mindezek alapján a társadalmi determinációs mutató esetében - amely azt méri, hogy egységnyi növekedés az ESCS-index értékében átlagosan mennyivel növeli a PISA-teszt eredményét - viszonylag könnyen eldönthető, hogy az a jó, ha az értéke alacsony.
De nekünk most Mohács kell, és meg is kapjuk.
A közoktatásbéli determináció tekintetében ugyanis Magyarország 64 országból a 61. helyen van matematikából, a 60.-on olvasásból és a 62.-en természettudományokból. Ennél csak Chilében, Peruban és Szlovákiában rosszabb a helyzet, de a vert mezőny nagyon szoros és az eltérések minimálisak.
A korábbi PISA-felmérés is alátámasztja, hogy ezen a területen az utolsóságért vívott küzdelmünk egyáltalán nem reménytelen. 2009-ben ugyan még csak az olvasási determinációt számították ki és némileg eltérő mutatót használtak, de az világosan látszik, hogy mi már akkor is 64.-ek tudtunk lenni 65-ből, amikor Szlovákia és Chile még beragadt valahol fönn a 46. és 58. helyen. Peru volt az egyetlen, aki már akkor is, stabilan mögöttünk volt. Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a determinációs versenyben Peru az igazi nehézsúlyú ellenfelünk, már csak azért is, mert a 2012-es PISA-felmérés szerint Peru matematikából, olvasásból és természettudományokból egyszerre (!) tudott világutolsó lenni. Természetesen, mint ahogy fentebb kifejtettük, arra egyelőre semmi esélyünk, hogy az átlagos teljesítményünkkel hirtelen Peru mögé kerüljünk, de meggyőződésünk, hogy megfelelő, tudatos rombolással igenis világutolsókká tudunk válni legalább a társadalmi determináció szempontjából, akár a következő hároméves ciklus végéig.
Az igazi vesztesek
És még nem értünk a lehetőségeink felsorolásának végére. A fentiekben elemzett determinációs mutató nagyon sok információt tömörített magába. Nemcsak azt mutatta, hogy a szegények várhatóan mennyire lesznek rossz tanulók, hanem azt is, hogy a középosztály gyermekei mennyire lesznek közepesek, illetve a felsőbb osztályok gyermekei mennyire lesznek kiváló tanulók. Azaz a determinációt átlagosan mutatta minden társadalmi osztály esetén. Ha azonban minket kifejezetten a legszegényebbek esélyei érdekelnek, akkor más, ún. alsóági determinációs mutatókat kell megvizsgálnunk.
Az egyik legkézenfekvőbb alsó ági determinációs mutató az ún. reziliens diákok részaránya. Reziliens diáknak azt nevezik, aki az adott ország tekintetében az ESCS-index alsó negyedében van, de a PISA-teszten az összes ország vonatkozásában a legfelső negyedben teljesít. Érdekes módon ez a mutató nagyon szorosan összefügg az ország átlagos PISA-eredményével. Amelyik országban a legnagyobb az esélyük a legszegényebbeknek a legmagasabbra eljutni, ott a legmagasabb az átlagos pontszám is (például Kína, Vietnam, Szingapúr, vagy Európából Liechtenstein, Svájc, Hollandia, Észtország, Finnország, Lengyelország). Nem meglepő tehát, hogy Magyarország csakúgy, mint az átlagos pontszám terén, a reziliens diákok tekintetében is gyengén közepes (4,1 százalékos értékkel 41. helyezett) eredményt ért el. A reziliens diákok aránya a dél-amerikai országokban a legalacsonyabb, általában bőven 2 százalék alatt van. És itt megint beleütközünk Peruba: a maga 0,5 százalékos mutatójával ebben a sportágban is alulról ezüstérmes (az aranyérmes Katar előtt). Ugyanakkor az is igaz, hogy a mi szegényeink még mindig túlzottan jómódúaknak számítanak dél-amerikai sorstársaikhoz képest, így könnyebben juthatnak el a PISA-teszten a világ élvonalába. Ha ezt is figyelembe véve korrigálnánk a mutatót, akkor erősen esélyes, hogy valójában mi lennénk a világutolsók alsó ági társadalmi mobilitásban.
Hogy ez mennyire így van, azt egyéb adatok is sejteni engedik. A PISA-jelentésben számos más alsó ági determinációs mutatót is számolnak. Meg lehet nézni például, hogy menynyivel több az esélye egy diáknak a PISA-teszten az alsó egynegyedben végezni, ha
- alacsony az ESCS-indexe,
- ha a szüleinek alacsony az iskolai végzettsége,
- ha a szüleinek alacsony a foglalkoztatási státusza,
- ha egyáltalán nincs otthon verseskönyve, vagy
- ha kevesebb mint 200 könyvük van a családban.
Ezek a mutatók tehát egyfajta fordított logika mentén nem a nagy kitörés esélyét mérik (mint a reziliens diákok aránya), hanem a beragadásét. Minél nagyobb ezeknek a beragadási mutatóknak az értéke, annál közelebb vagyunk a világutolsósághoz. És most jön a lényeg. Az adatok ugyanis azt mutatják, hogy bár mindegyik beragadási mutatóból megbízhatóan a legutolsók között vagyunk, de a verseskönyves alsó ági determináció szempontjából már most is mi vagyunk a világon a legeslegutolsók. Mi a hungarikum, ha nem ez?
Súlyos hiba lenne azonban ezeket az eredményeket úgy értelmezni, hogy a közoktatásunk további lezüllesztésének egyetlen módja, ha betiltjuk a verseskönyveket. Emellett számos egyéb módszer is rendelkezésre áll a reziliens diákok elbizonytalanításától kezdve a továbbtanulás értékének degradálásán, az iskolai szegregáció fokozásán és az értelmetlen központosításon keresztül egészen a közoktatásra költött állami pénzek további csökkentéséig. Hajrá, Magyarország!
