Miután Mahmud Abbasz palesztin elnök elmondta beszédét az ENSZ közgyűlése előtt, átadta Ban Ki Mun főtitkárnak levelét, melyben kéri Palesztina felvételét a világszervezetbe, 194. tagállamként. A főtitkár e levelet továbbítja a Biztonsági Tanács soros elnökségét betöltő libanoni delegációnak, amely a következő hetekben szavazásra bocsátja. Akkor jön az Egyesült Államok, és megvétózza - így a világ ugyanoda kanyarodik majd vissza, ahol addig állt. Vagy mégsem? Abbasz - célozva az esetleges amerikai vétóra - előre jelezte: jövendő országa beérné egy formális elismeréssel és nem teljes jogú tagsággal is, s ahhoz elég a közgyűlés többségi szavazata. A nyomaték kedvéért máris zavargások törtek ki a Jordán folyó nyugati partján.
Miután 1948. május 14-én Ben Gurion kikiáltotta Izrael szuverenitását, gyorsan megindult a zsidó állam - főként védelmi és közigazgatási - intézményeinek megszervezése. 63 évvel később a Palesztin Nemzeti Hatóság vezetése ugyanezt próbálja meg. Ha a zsidóknak lehetett, miért ne lehetne épp azoknak, akik az egykori Palesztina számos körzetében - így a Jordán nyugati partján és a Gázai övezetben - még ma is többségben vannak?
Ha ketten mondják ugyanazt
A kérdés legitim, a vágyak valóra váltása - a helyi körülmények és az inadekvát módszerek okán - annál problematikusabb. Különösen azért, mert a palesztinok azt megelőzően szeretnének államot, hogy békére törekednének legfontosabb szomszédjukkal, Izraellel.
Mahmud Abbasz, a Palesztin Nemzeti Hatóság, illetve a politikai és biztonsági feltételek biztosítására hivatott Palesztin Felszabadítási Szervezet vezetője úgy véli: népe szenvedett annyit, hogy saját állammal rendelkezhessen. Való igaz, Izrael születését is a II. világháború során elszenvedett borzalmak tették megkerülhetetlenné, s nem kis szerepet játszott az a sürgető elvárás is, hogy legyen végre egy szabad állam, ami minden korlátozás nélkül befogadja azokat, akik - születésük, kultúrájuk és hitük okán - a polgárai kívánnak lenni. Ám ennyi még mindig kevés lett volna - emlékezzünk a brit domínium idején mindennapossá váló konfliktusok feloldhatatlanságára, és a zsidókat sújtó megtorlásokra. Ben Gurionnak és az alapító atyáknak valós perspektívát kellett nyújtaniuk afelől is, hogy jövendő államuk életképes lesz majd; demokratikus berendezkedésű, és a nemzetközi közösség együttműködő partnere.
Ilyen elvárásoknak a ma megteremtendő palesztin állam semmiképpen sem felel meg. Államiságuk kikiáltása mögött elsősorban olyan országok sorakoznak fel, amelyek vezetése - polgáraik heves Izrael-ellenessége, vallási fanatizmusa vagy nacionalista szenvedélye okán - azt a szót, hogy béke, Izraellel kapcsolatban nem is ismeri. Közöttük néhány olyan kormányzat is, amely a nemzetközi közösség előtt javíthatatlan renitensnek számít, s épp ezért szívesen kockáztatja nemcsak a palesztinok esélyeit, de a vérüket is, hogy zavart kelthessen a térségben, keresztezze a nagyhatalmak terveit, és gyengítse a Nyugat közel-keleti pozícióit.
A palesztinok maguk sincsenek politikailag felkészülve egy ilyen fejleményre. Abbasz tervének meghirdetése csak része a Fatah és a Hamasz között már jó ideje zajló versenyfutásnak. Abbasz törekvését sokan azért támogatják, mert kikezdi a Hamasz legitimitását. Az sem véletlen, hogy a terrorista szervezet hevesen - és nem is minden alap nélkül - támadja a kezdeményezést, mert szerintük implicite benne rejlik Izrael létének elismerése. Mahmud Zahar, a gázai palesztinok egyik vezetője a múlt héten egyértelműen nyilatkozott: "Ha az ENSZ elismeri Palesztinát, akkor nem lehet többé szó Izrael elleni harcról." Márpedig a Hamasz és sok palesztin számára nem saját államuk megteremtése a prioritás, hanem Izrael megsemmisítése.
Az ügy ENSZ elé vitele propagandagesztus, lehetne azt is mondani: pánarab kísérlet, hogy a világ ismét odafigyeljen a Közel-Keletre, illetve beismerje, hogy a térség megkerülhetetlen a geopolitikai folyamatok szempontjából. Ám az elmúlt esztendők ennek az ellenkezőjéről árulkodnak. A washingtoni elhatározás, hogy idén kivonulnak Irakból, és csökkentik csapataik afganisztáni jelenlétét, csak a leglátványosabb bizonysága a növekvő fenntartásoknak és elfordulásnak, de hasonlókat sugall a csöndes rezignáció is, amivel a Nyugat - és persze a Kelet, azaz Oroszország és Kína - az úgynevezett "arab tavasz" folyamatait szemléli. A Közel-Kelet sokkal kevésbé fontos a nagyvilágnak, mint ahogy az arab országok vezetése és főként polgáraik gondolják, és amit megszokhattak a korábbi évtizedekben. Saját problémáik megoldásának módja viszont nagymértékben meghatározhatná azt a helyet, melyet a jövőben kivívhatnak maguknak a nemzetközi közösségen belül. Ám a mai palesztin törekvéseket szemlélve a kép közel sem biztató. Alan M. Dershowitz a múlt héten, a The Jerusalem Post hasábjain írt terjedelmes és megszívlelendő elemzést arról, mit is tud nyújtani a Palesztin Nemzeti Hatóság saját állampolgárainak, és - nem mellesleg - azoknak a nemzetközi szervezeteknek, amelyektől most az elismerést várja. A Ramallahban elfogadott alkotmánytervezet például iszlám alapú palesztin államról beszél, ahol a törvénykezés a sarijára épül. Az elképzelés elutasít mindenféle etnikai vagy vallási sokszínűséget, és kizárja a civil jogoknak a nyugati típusú demokráciában megszokott érvényesülését.
Melegedő
Az 1933-ben elfogadott úgynevezett Montevideói Konvenció négy feltételt - jogokat és kötelezettségeket - fogalmaz meg, amelyek feltétlenül szükségesek egy állam szuverenitásának elismeréséhez. Az adott entitás állandó, mérvadó nagyságrendű lakossággal bírjon; meghatározott területtel; szuverén döntésekre képes kormányzattal és azzal a képességgel, hogy kapcsolatokat építhessen ki más államokkal. A Mahmud Abbasz által képviselt közösség teljesíti az első két elvárást, ám adós az utóbbi kettővel. Netanjahu elutasító magatartását e két kondíció messzemenően indokolja. Abbasz kormányáról ugyanis sok minden elmondható, az azonban nem, hogy képes volna szuverén döntésekre. Nemcsak a Hamász keresztezi minduntalan Ramallah akaratát, de még a Jordán nyugati partján sem megy minden simán; beszédes példa erre az oslói megállapodás egykori teljes csődje. Hasonlóan bizonytalanok külkapcsolataik is; a palesztin terveket látszólag támogató arab államok csak addig maradnak lojálisak, amíg érdekeik megkívánják - az "arab tavasz" okozta felfordulásban azonban egyre törékenyebbek az efféle érdekegyezések.
Ramallah akkor veszítette el a Nyugat szimpátiáját, amikor 2000-ben - Jasszer Arafattal az élen - visszautasította Jeruzsálem átfogó tervét a területrendezésre, majd válasz nélkül hagyta Ehud Olmert akkori izraeli miniszterelnök 2008-as ajánlatát. E terv gyakorlatilag mindent visszajuttatott volna a palesztinoknak, amit 1967-ben elveszítettek; még Kelet-Jeruzsálemet illetően is messze többet kaptak volna, mint amit a mai Netanjahu-kormány egyáltalán megfontolni hajlandó. Ha létrejött volna az Abbasz-Olmert-megállapodás, közös palesztin-zsidó együttműködéssel elszigetelhetővé vált volna a terrorista Hamász, a palesztin államiságnak pedig lettek volna intézményes alapjai. Ehelyett Abbasz valamilyen "hideg intifádát" hirdetett, ami - a mai remények szerint - a harmadik, "meleg" intifádává válhat, ha az aktuális államalapítási kísérlet nem sikerül. Izraelnek már van gyakorlata abban, hogy megküzdjön az efféle lázadásokkal, a világnak viszont fogyóban a türelme, hogy újra és újra napirendre térjen Ramallah vagy Gáza erőszakoskodásai fölött.
A palesztin államiság megteremtésének terve jóval megelőzte az "arab tavasz" kibontakozását, ma pedig, amikor a tömegmegmozdulások és az elitváltások gyökeresen módosítottak a térség országainak hatalmi struktúráján, a folyamatot Abbasznak már nem sikerül leállítania. Pedig mindaz, ami 2010 decembere óta Egyiptomban, Tunéziában, Bahreinban, Líbiában és Szíriában történik, épp úgy nem kedvez a palesztin szándékoknak, mint az egyre instabilabbá váló iráni helyzet. Az iszlám térség a saját problémáival küzd - és azok az államok, amelyek a közelség okán közvetlenül érintettek a zsidók és a palesztinok konfliktusában, inkább önös céljaikra, semmint a palesztin érdekek előmozdítására használják ki a helyzetet. Ebben semmi új sincs - miként az is nyilvánvaló, hogy a palesztin viszonyok oly távol állnak az "arab tavasz" meghirdette relatív reformoktól, mint - nem földrajzi értelemben véve - Ramallah Jeruzsálemtől.
