A világ korrupt

A Tocsik-ügy lezárásáról
szerző
Bundula István
publikálva
2003/16. (04. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nem mondhatni, hogy a Tocsik-ügyként (a Narancsban annak idején Szokai-Tocsik-ügyként) emlegetett büntetőeljárás bírósági lezárása nagy visszhangot keltett. Az ítélet másnapján még címlapos sztoriról két nap múlva már alig volt olvasható valami. Pedig évekig izgatta a nyilvánosságot, az ügy 1996-os kirobbanása élesztette föl az addig tetszhalott ellenzéket. A Tocsik-jelenség mindenekelőtt a pártpolitikai vonatkozások miatt érdekelte a médiát, holott ennél sokkal többről volt - és van mindmáig - szó.

A Legfelsőbb Bíróság (LB) múlt kedden - többévi huzavona után - jogerősen döntött: Tocsik Mártát az első fokon még megálló vádpontok többsége alól felmentette, maradt a háromrendbeli magánokirat-hamisítás, amiért 400 ezer forint pénzbüntetést kapott. A másodrendű vádlott Liszkai Pétert (az ÁPV volt vezető jogtanácsosát) felmentették, Szokai Imre (az ÁPV volt igazgatótanácsi elnöke) négy és fél éves börtönbüntetését másfél év, két évre felfüggesztett szabadságvesztésre mérsékelték; ennyire ítélték Lascsik Attilát, a vagyonkezelő akkori vezérigazgatóját is. És ami még érdekes lehet: a két párt- (párt közeli) ember felmentő ítéletét a másodfokon eljáró LB helybenhagyta (Boldvai László egykori MSZP-pénztárnokról, jelenleg is aktív honatyáról, valamint Budai Györgyről van szó, akinek az "SZDSZ közeli vállalkozó" az állandó jelzője).

Kézenfekvő volna most elverni a port a magyar igazságszolgáltatáson, annál is inkább, mert a látszat ellene szól: volt egy elsőfokú ítélet 1999-ben (Tocsikot és az ÁPV-vezetőket felmentették, a pártembereket elkaszálták), amit az LB megsemmisített, és új eljárásra kötelezte a Fővárosi Bíróságot; így hát lett még egy elsőfokú ítélet, 2002 márciusában, néhány héttel az országgyűlési választások előtt (a pártembereket fölmentették, Tocsikékat elkaszálták, mégpedig alaposan), és ezt követte a keddi, az előzmények ismeretében igen enyhének mondható jogerős végzés.

Mi folyik a bíróságokon? - tehetnénk föl a kérdést, a fentiek ismeretében nem is alaptalanul. Ám a válaszadáskor ugyanúgy felhozhatnánk mentő körülményeket (például a gazdasági ügyek jogszabályi környezete annyit változott 1990 óta, hogy a következetességet már csak emiatt is nehéz számon kérni a bíróságokon), mint az esetleges feháborodásunkat igazoló néhány korábbi vitatott ítéletet. Utóbbiaknál mindig fölmerült: a bíróságokkal szemben nyilvánvalóan léteznek elvárások, és nem kizárható, hogy léteznek ezen (politikai, társadalmi) elvárásoknak megfelelni akaró bírák is.

Nem tudjuk, hogy a társadalom "igazságérzete" mit várt hét év múltán (az ügyet hajdanán "menedzselő" Deutsch Tamás szerint mindenesetre az ítélet sérti ezt az igazságérzetet), de valószínű, hogy a minden vádlottra valamit kirovó döntés közelebb állt volna az össznépi elvárásokhoz. Ám ezúttal nemcsak, és nem elsősorban egy politikaikorrupció-gyanús ügyben járt el az igazságszolgáltatás, hanem a Magyar Köztársaságban tizenkét éve regnáló politikusi garnitúra szennyesével próbált valamit kezdeni. A politika ugyanis a saját átgondolatlan ötleteinek, sumákolásainak, jóhiszemű és bűnös mulasztásainak a következményeit igyekezett áthárítani a bíróságokra a Tocsik-ügy formájában, mondván: hát akkor próbáljatok valamit csinálni tik ezzel a nagy rakás szarral.

Maga az ügy

két történetet takar:

az önkormányzatokkal megegyezési-fizetési kényszerbe keveredett állam, valamint a pártpénzfelhajtók históriáját - és e két történet a rendszerváltás utáni Magyarországon jószerivel szükségszerűen fonódott össze.

Az első kiindulópontja az önkormányzatok autonómiájának nemes gondolata, illetve az, hogy az önállóságot elsősorban a minél nagyobb vagyon garantálhatja. Az MDF-SZDSZ-"paktum" részeként elfogadott kétharmados önkormányzati törvény (1990/LXV.) tisztességes és demokratikus törekvésében nem kételkedhetünk; ám az, hogy e szándék túlságosan papírízű vagy egyenesen földtől elrugaszkodott volt, már joggal fölvethető. A törvény rendkívül komoly kötelezettségeket ró a helyi hatalomra: "A települési önkormányzat feladata a helyi közszolgáltatások körében különösen: a településfejlesztés, a településrendezés, az épített és természeti környezet védelme, a lakásgazdálkodás, a vízrendezés és a csapadékvíz-elvezetés, a csatornázás, a köztemető fenntartása, a helyi közutak és közterületek fenntartása, helyi tömegközlekedés, a köztisztaság és településtisztaság biztosítása; gondoskodás a helyi tűzvédelemről, a közbiztonság helyi feladatairól; közreműködés a helyi energiaszolgáltatásban, a foglalkoztatás megoldásában; az óvodáról, az alapfokú nevelésről, oktatásról, az egészségügyi, a szociális ellátásról, valamint a gyermek- és ifjúsági feladatokról való gondoskodás; a közösségi tér biztosítása; közművelődési, tudományos, művészeti tevékenység, sport támogatása; a nemzeti és etnikai kisebbségek jogai érvényesítésének a biztosítása; az egészséges életmód közösségi feltételeinek elősegítése" [8. § [(1)] és így tovább. Bármennyire is jogfolytonos volt az átmenet (egyszerűbben: nem volt forradalom), mégiscsak egy új állami struktúrát épített föl az ország: és ezt annak az államnak kellett finanszírozni, amelyik maga is csőd közeli helyzetben volt.

1990-ben nem gondolta végig senki sem (és ami a nagyobb baj, manapság sem), hogy milyen önkormányzatokat akarunk, hogy ezek autonómiája milyen mértékű legyen, s hogy a magyar állam teherbíró képessége mire elegendő; hogy miként alakuljon a volt állami, de 1990 után az önkormányzatokhoz került tulajdon státusa. Voltak elvek, de a törvény nem a realitásokkal számolt. E megállapítás még inkább áll az 1989/XIII. törvény 1990-es módosítására (LXXII. tv.), amely az alábbiakról rendelkezik: "Az átalakuló vállalat vagyonmérlegében szereplő belterületi föld értékének megfelelő üzletrész (részvény) a föld fekvése szerinti önkormányzatot illeti meg." [5. § (2)] Ennyi - és ez az egy mondat, pontosabban az, hogy e mondat lehetséges következményeivel nem számolt senki sem, indította el azt a folyamatot, aminek egy adott pontján föltűnt Tocsik Márta. (Az 1992/LIV. törvény részletekbe menően rendezte a problémát; csakhogy addigra már rengeteg jogszerű önkormányzati követelés volt.)

Az önkormányzatoknak a belterületi földek után járó vagyont ki kellett adni; és bár a két első kormány, amíg lehetett, húzta a dolgot (az állam szegénysége miatt hülye lett volna nem ezt tenni), egy pereskedő önkormányzatnak igazat adó legfelsőbb bírósági ítélet után - egy a jogállamiságot tiszteletben tartó kabinet számára - nem volt más út: fizetni kellett. Lehetőleg úgy, hogy az ország ne kerüljön csődbe; az állam tehát alkudozni kezdett az önkormányzatokkal, és megjelent Tocsik Márta.

(Hasonló átgondolatlanság jellemezte a társadalombiztosítási önkormányzatok vagyonhoz juttatását elrendelő, amúgy szintén mély demokratikus elkötelezettségről tanúskodó törvényt is, amiből az állam és annak adófizetői - Bokros Lajosnak köszönhetően - végül is nem jöttek ki végletesen rosszul.)

Nem tudjuk egyelőre, mit tartalmaz az ítélet indoklása (az írott változatra még várni kell), az azonban az ügy ismeretében - lapunk annak idején kiemelten foglalkozott Tocsikékkal - kijelenthető: nem véletlen, hogy éppen Tocsik Márta jött. Hogy

a pártpénztárak feltöltésének a lehetősége

már ekkor felvetődött-e, vagy csak menet közben éreztek rá az arra hivatottak a nagy lehetőségre, arról fogalmunk sincs, de most nem is ez a lényeg. (A bíróság konkrét vád hiányában e vonallal nem foglalkozott. De a magunk részéről a két, párt közeli emberek tulajdonolta cégnek átutalt százmilliókat nehezen tudjuk Tocsik merő emberbaráti gesztusaként értelmezni.) Az a szituáció a fontos, aminek evidens velejárója Tocsik, Boldvai meg Simicska, Schlecht, Budai és a többpártrendszer anyagi hátterének megannyi névtelen megteremtője. És ez a helyzet a rendszerváltáskori Magyarország egyik legnagyobb és legnyilvánvalóbb hazugságának, a párttörvénynek a következménye.

A politika pontosan tudja, hogy nem lehet pártot életben tartani a törvény betűje szellemében; pontosan tudja, hogy a választásokon induló szervezetek a jelöltenként engedélyezett egymillió forint többszörösét szórják el a kampányra; és pontosan tudja, hogy ezzel mindenki más is tisztában van. A hatályos törvények arra szorítják a pártokat, hogy feketén (ha megengedőek vagyunk: szürkén) szerezzenek pénzt a működésre. Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) időről időre felhívja a törvényhozók figyelmét a pártfinanszírozás szabályozásának a hiányosságaira; kevés tanulságosabb olvasmány van e tárgykörben, mint a kampánypénzek elköltését ellenőrző ÁSZ-jelentések. Az adatokat ezekhez a pártok szolgáltatják, és a számvevők nem nézhetnek a számok mögé, épp ezért az összegzéseket olyannyira nem érdeklik az "elszámolások", hogy az már föltűnő - ellenben oldalakon keresztül sorolja az ÁSZ azt, hogy miért képtelen érdemi kontrollra, és újra meg újra ajánlásokat tesz a változtatásra. Az eddigi 13 év alatt mások is próbálkoztak a pártfinanszírozás átláthatóbbá tételével; például az egyik elképzelés szerint a választások évében jelentősen emelni kellene a pártok állami költségvetését, és végre elfelejteni a már említett, egyszerre prűd és képmutató (vagy cinikus?) 1 milliós határt.

Hiába: a politika egy évtizede képtelen a saját működéséhez tiszta viszonyokat és szabályokat teremteni. (Vajh´ miért? Talán mert a zavarosban észrevétlenebbül vándorolhat a magánzsebek felé a suska egy része?) És most mindenki azt várta az igazságszolgáltatástól, hogy átvágja a gordiuszi csomót. Egy olyan szervezettől, amely ítéletet csak perrendtartásszerűen bizonyított tények alapján hozhat.

Az ügy egyetlen politikai áldozata, az 1996 őszén villámgyorsan menesztett

Suchman Tamás

privatizációért felelős miniszter a leváltásakor - amikor a közfelfogás szerint "tiszták" harcoltak "tolvajokkal" - azt mondta: a világ korrupt, nem az ÁPV Rt. E megjegyzést akkor sokan nevetségesnek tartották, mi például a költészettel is kacérkodó politikus lírai kitöréseként értékeltük. Hét év múltán és a körülményeket figyelembe véve kevés, a Tocsik-ügyről akkor elhangzott mondat állja meg manapság is úgy a helyét, mint ez. Legfeljebb azzal egészítenénk ki, hogy az ÁPV is e világnak a része.

szerző
Bundula István
publikálva
2003/16. (04. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk