Rendkívüli kongresszus

Kifulladás után

szerző
Bundula István
publikálva
2000/4. (01. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Fidesz szombati rendkívüli kongresszusa várhatóan szétválasztja a pártelnöki és a miniszterelnöki posztokat, s a szervezet élére Kövér László titokminisztert emeli.

A Fidesz szombati rendkívüli kongresszusa várhatóan szétválasztja a pártelnöki és a miniszterelnöki posztokat, s a szervezet élére Kövér László titokminisztert emeli. Hogy mi végre e változtatás, arra több magyarázat is van, pedig a lényeg nem ez. Az igazi kérdés az, hogy a Fidesz képes-e önkorrekcióra, arra, hogy visszatérjen egykori önmagához. Ez utóbbi alatt nem a chartás közírók által oly sokszor elsiratott, 1993 előtti "liberális Fideszt" értem, hanem a rendszerváltozás intézményrendszerének feltétlen elkötelezettjét. A Fidesz ugyanis kormányzati pozícióba jutva, a végrehajtói hatalmat a másik két hatalmi ág rovására erősítve, az autoriter kormányzás irányába mozdult el; ez valódi változás, lényegibb, mint az 1993-as önmeghatározás a nemzeti elkötelezettségről, amit pedig sokan tekintettek casus bellinek Orbánékkal szemben.

*

A Fidesz 1994 után megkezdte Nagy Menetelését a nem szocialista szavazatok minél teljesebb begyűjtéséért. Semmi nem számított: Deutsch Tamás és Pokorni Zoltán, ha kellett, MIÉP-es káderekkel jajkiáltott közös rendezvényen a magyar kultúráért, de Orbánék elképesztő populista demagógiát vezettek elő például a magyar-román alapszerződés megkötésekor. Ez volt az első kör (olyan intermezzókkal tarkítva, mint a Fidesznek a szövetséges pártok szétesésében játszott szerepe), aztán 1997-től jött a második, a volt SZDSZ-voksok begyűjtése, a megcélzott bázishoz alkalmazkodva immár visszafogottabb hangnemben.

A stratégiát megtámogató hivatalos fideszes ideológia egyszerű volt: a párt az utolsó, még versenyképes rendszerváltó erő, vonalvezetése megalakulása óta töretlen, mivel legfőbb jellemzője kezdettől az antikommunizmus. Ez az önigazolás persze ugyanúgy sematikus (1990 és 1998 között voltak olyan időszakok, amikor, ha bizonyos feltételekkel is, még maga Kövér László sem tartott elképzelhetetlennek egy Fidesz-MSZP közeledést), mint másfelől annak a bizonygatása, hogy a Fidesz története nem más, mint a sorozatos önfeladások és árulások története.

Orbánék politikáját 1998-ban a választók hitelesítették. A jobbközép felé tartó Nagy Menetelés, értékelje bár ezt ki-ki ízlése szerint, jelentős politikai tett volt

*

Az ellenszenves rétorkodások idején sem változott azonban a párt képviselőinek az alkotmányos intézményrendszer iránti elkötelezettsége. Márpedig egy párt vagy politikus megítélésekor ez a mérce. Az alkotmányos berendezkedés alapjait érintő kérdésekben (legyen-e kétkamarás parlament, hogyan válasszunk államfőt stb.) a hajdani Ellenzéki Kerekasztal meghatározói (az egykori nagy MDF antalli szárnya, az SZDSZ, a Fidesz) álltak/állnak szemben a populista harmadikutasokkal és az ún. történelmi pártokkal (MIÉP, az MDF egy része, illeve FKGP, KDNP), valamint az ez ügyekben az álláspontját a pillanatnyi érdekeinek megfelelően változtató MSZP-vel.

*

A Fideszt 1998 májusa előtt a hatalom leplezetlen akarása jellemezte, ami természetes egy politikai pártnál (ennek ellenkezőjét csak a kádárizmus apolitikus és antipolitika-pátoszából kinőni képtelenek állítják). Azonban a kormányzó Fidesz a gyakorlatban egyre többször rácáfol az ellenzéki Fidesznek az ellenőrző intézmények fontosságáról vallott demokráciafelfogására. A hatalom akarását az akarnokság hatalma váltotta fel jó néhány esetben, s hogy e voluntarizmus a hatalmi technika mindennapi gyakorlatává, a felduzzadt Fidesz végleges politikai krédójává válik-e, az az elkövetkező időszak egyik legfőbb belpolitikai kérdése.

A pártpolitikai és a kormányzati struktúra mindenesetre arra kényszerítik a Fideszt és a kormányfőt, hogy erőt mutassanak. A Fidesznek változatlanul küzd a jobbközép vezető pártja pozíció megszilárdításáért; amit 1998 májusában leírtunk, az áll: a jobboldal integrációja kormányzati szerepben lelassult. A Fidesz ellenzékiként tét nélkül taktikázhatott partnerei rovására, ám egy csekély többségű kormánykoalícióban ez megengedhetetlen.

Orbán az 1998-as választási kampány finisében azt fejtegette a Narancsnak, hogy az erős tehet engedményeket (mint ahogyan ő is tett Lezsáknak), erősnek látszani mindig a gyenge, az erejében nem bízó akar. Pontosan erről van szó: a romló közvélemény-kutatási mutatók, a szövetségesek olykori Fidesz-kritikája miatt (lásd a Balsai Istvánnal készített interjút lapszámunk elején) a Fidesznek nap mint nap demonstrálnia kell, ki a főnök a térfélen, s annál inkább így van ez, minél gyakrabban jelzi Torgyán - aki nélkül nincs kormányzás, s ezzel mindenki tisztában van -, hogy felette senki nem áll. Az állandó erőfitogtatás tehát egyrészt a potenciális jobboldali szavazóbázisnak szól.

*

Szól továbbá - pontosabban szólt, mert a célközönség már nem veszi komolyan - az ún. kommunistáknak, bármit jelentsen is e kifejezés.

A kormányra került Fidesz kohéziójának, úgy tűnik, "a múlt sötét erői" ellen vívott, a párt által heroikusnak láttatott küzdelem az egyik fő eleme. "Nincs hely két Magyarország számára", nyilatkozta Orbán Viktor. Röviden arról lenne szó, hogy a "vörös pókháló" (Lech Walesa kifejezése, aki Orbánt forradalmárnak nevezte), az élet legapróbb zugában is megjelenő árnyékhatalom minduntalan keresztbe tesz a polgári építkezésnek. Mi vagy ők, e választást senki meg nem kerülheti a Magyar Hazában - e primitív dichotómia egyre gyakoribb "üzenete" a fideszes megnyilatkozásoknak.

Felmerülhet: vajon a végrehajtói hatalom erősítése a "vörös pókháló" ellen deklarált harc következménye-e, avagy épp fordítva, a hatalomkoncentráció cinikus igazolására megy ki az egész komcsizás. Önmagában nyilván egyik sem igaz: nem valószínű, hogy a Fideszben csupa paranoiás futóbolond lenne (ami az első változatot igazolná), de az sem, hogy Orbánék a diktatúrára való hajlamot az anyatejjel szívták magukba. A helyzetet alapvetően a politikai élet egészét átjáró kölcsönös bizalmatlanság magyarázza: a paranoia (nemcsak a fideszes, bár ez a fajta üldözési mánia közmondásos), illetve a megoldást a hatalom lehető legteljesebb ellenőrzésében látó mentalitás mindenekelőtt ennek a folyománya.

Az elmúlt években a társadalombiztosítással foglalkozó több írásunk futott ki arra, hogy a tb körül létezik egy laza konglomerátum, egy sokszor csak többszörös áttételeken keresztül érvényesülő kapcsolatrendszer, amit többnyire a volt állampárt örökösei működtetnek. E "háló" szervezett, tudatos társadalmi erőként való megjelenítése azonban a jelenség démonizálása. Orbán Viktor 1998 februárjában a Narancsnak még azt mondta, hogy a szocialisták körüli politikai-gazdasági csoportok erejéről szóló történetek legendák, a feltételezett birodalom kártyavárként omlik össze, ha a Fidesz győz. Ma már élethalálharcról, a "pókháló" elleni keresztes hadjáratról van szó. Csakhogy a korábban a törvényességhez való szigorú ragaszkodást hirdető Fidesz ezt nem a feltárt visszaélések bírósági útra terelésével folytatja, hanem listagyártásokkal, titkosszolgálati információk szelektív adagolásával, egyszóval botránypolitizálással. Hogy miért így? Mondhatjuk azt: a kampány alatt harsogott szólamok a szocialisták gigantikus lopásairól jórészt megalapozatlan hírbehozások voltak; a pakliban nincs adu, ezért az állandó blöffölés. De mondhatjuk azt is: az esetek többségében, noha a gaztett nyilvánvaló, az összefonódások perrendtartásszerűen nem igazolhatók, az elemi igazságérzet azonban megköveteli, hogy legalább a nyilvánosság erejével lépjünk föl a síbolások ellen.

*

A választásokat többek között a tiszta közélet ígéretével nyerte a Fidesz. A Postabank és a társadalombiztosítás államosítása ezt kívánta jelezni. Ám takargatni való múlttal nehéz a korrupció ellen fellépni: ha a párt működtetésére szükséges javak gründolását kényszerhelyzetnek fogadjuk is el (nemcsak a Fidesznél) - egy egyszerre naiv és képmutatóan prűd pártfinanszírozási törvény következményének -, a Mahir-érdekeltség postabankos tőkeemelésére, a Fidesz közeli cégek fantomizálására akkor sincs elfogadható magyarázat, eltekintve persze annak szajkózásától, hogy a pártnak egyetlen cége volt, a Fico stb. stb. Hogy ezzel szembenéznek-e valaha, legyen az ő gondjuk; de enélkül elég fura lehet törvényes rendről beszélni. (Tény: a bizonyítékok "eltűnése" miatt okiratilag semmi sem igazolható, a meglévő dokumentumok alapján azonban a történetek összerakhatók, pontosan tudhatók; mint mondjuk, hogy mással is példálózzunk, azon szakszervezeti vezető kétes ügyei is egyértelműek, akit a Fidesz bizonyítékok hiányában az istenért sem bír megcsípni).

A közvélemény-kutatási adatok szerint a Fideszt nem tartják a polgárok kevésbé korrupt pártnak, mint az MSZP-t. (Ami nem jó, és nem csupán a Fidesz miatt, de most csak róluk van szó; más kérdés, hogy egy párt nem korrupt, legfeljebb sok vagy kevés tisztségviselője lehet az.) És a Fidesz, amely évekig próbált kilépni a székházügylet árnyékából, e téren láthatóan bedobta a törülközőt. A látszatra egyre kevésbé ügyel: a Postabank-Reorg ügyeibe a parlament sem tekinthet bele; mind több hír szól arról (a pereskedés elkerülése végett: természetesen egyik sem bizonyított), hogy a ciklus "Postabankja" a Magyar Fejlesztési Bank; a társadalombiztosítás környékén, ahol változatlanul vannak zsíros falatok, rendre píár-szakértők és egyéb külső vállalkozások sokasága bukkan föl; a média által zseniálisnak kikiáltott reklámügyi vállalkozó, aki szabad idejében manipulált banki listák szivárogtatásával szórakozik, már kormánypárti források szerint sem képes financiális önuralomra és így tovább és így tovább.

Amikor a hatalomkoncentráció lehetséges okait elemezzük, ne feledkezzünk meg tehát a nyers (gazdasági) érdekérvényesítésről sem. Nem állítjuk, hogy ez a Fidesz-éra legjellemzőbb jegye, még csak azt sem, hogy a feltörekvő polgárok mohóbbak lennének elődeiknél; az viszont kétségtelen, hogy brutálisan célratörők, mint anno a Pásztor fivérek a Múzeum kertben.

De tiszta közéleten nemcsak a közpénzek ellenőrzött felhasználását kell érteni, hanem azt is, amiről Orbán beszélt két éve a Narancsnak: a teljesítmény a mérvadó, nem pedig a kapcsolatok. Innen nézve különösen elszomorító a historikus (valahai SZDSZ-szimpatizáns, aki nyilván ezt kompenzálja folyamatosan) pályája: az eredményeket felmutató szakmai műhelyt a kedvéért létrehozott intézmény miatt próbálják ellehetetleníteni.

Vannak más furcsaságok is: például két, már az előző kormányzati ciklusok idején is kétes hírnévre szert tévő alapítvány (egyéni és pártlenyúlások terepei, nem véletlen, hogy senkinek sem kerüli el a figyelmét a négyévenkénti lehetőség) élére a saját szakmájában elismert, kikezdhetetlen tisztességű embereket kívánt a párt állítani (mindketten őszintén szimpatizálnak a Fidesszel). Nyilvánvaló: a nevüket kellene adniuk az eljövendőkhöz. Egyikük elfogadta, mert fogalma sem volt, miről van szó; a másik tudja, nemet is mondott, kérdés, menekülhet-e a megtisztelő felkérés elől.

*

Az összkép nem biztató, s ennek változatlansága senkinek sem lehet érdeke. Ha szokásjoggá válik az állam négyévenkénti letarolása (amit a Fidesz eddig kíméletlenül és leplezetlenül érvényesített, s amit már most szocialisták sokasága irigyel tőlük), abból középtávon sem jöhet ki más, mint a Kövér által 1997-ben még megvetett olasz vagy osztrák politikai modell. Ha a Fidesz komolyan gondolta az alkotmányos rendszer éthoszáról vallottakat, ha valóban egy nyugat-európai típusú polgári demokrácia jobbközép váltópártja akar lenni, egyszerűen nem tehet másként, mint hogy komolyan veszi az alkotmányos intézményrendről általa tíz éven keresztül mondottakat. Ez a lényeg; az, hogy ezt külön párt- és miniszterelnökkel, liberális (netán "szabadelvű"), konzervatív liberális, konzervatív, kormányzó vagy ellenzéki pártként teszi-e meg, az Magyarországon egyelőre másodlagos kérdés.

Olyan országot akarunk, ahol a törvény nemcsak a kólát védi, hirdette a máig legszimpatikusabb Fidesz-szlogen az idők kezdetén. Hát erről lenne szó.

szerző
Bundula István
publikálva
2000/4. (01. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk