Tüntetés a felsőoktatási törvény ellen

Tényleg mindenkié?

  • Urfi Péter
  • 2012. február 15.

Publicisztika

Egy órája hazamentek az egyetemisták az Egyetem térről. Lehet még ebből akár a diákság új ellenállása is – de nagyon nem mindegy, milyen jelszavak mögött sorakoznak fel azok, akik az eszement felsőoktatási törvény ellen tiltakoznak.

Úgy ezer diák vett részt a Hallgatói Hálózat (HaHa) tüntetésének kulturált, leginkább langyosnak mondható hivatalos részén az új felsőoktatási törvény ellen. Mondjuk még egyszer: ezer emberről beszélünk. Továbbra sem értjük, mégis mi a francra várnak a felsőoktatás résztvevői. Vajon mennyire kell megalázni komplett szakmákat, mennyire kell megtaposni egy teljes generációt, hogy végre az utcára vonuljanak oktatók és hallgatók tömegei, hogy észrevehető ellenállást tanúsítsanak az egyetemek vezetői? Ha Hoffmann Rózsa nádpálcával veri végig a Rektori Konferenciát; ha Dux László házhoz megy és egyesével mocskos tolvajoz le minden joghallgatót; ha Orbán Viktor magához rendeli minden végzős középiskolás szakválasztási és minden egyetemista tárgyfelvételi jogát – az elég lesz?

Hogy mi az érzelmileg indokolt és józanul végiggondolt menete egy ilyen tüntetésnek, azt a hivatalos program után az ELTE jogi karára bevonuló maroknyi csapat mutatta meg. Öntudatosabb társadalomban egy ilyen törvény tizedének kiszivárgása után azonnal bénulna le a fél egyetemi rendszer, és nagyon jól volna így: kitől várjunk el kritikai gondolkodást és hatékony önképviseletet, ha nem az egyetemi fiatalságtól?

A Hallgatói Hálózat tehát elkezdett valamit, aminek természetesnek kellene lennie, és ami vállalható alternatívája tud lenni a hivatalos hallgatói érdekképviselet (a HÖOK és leányvállalatai) töketlenkedésének, amely a helyezkedés, a koncepciótlan félig-tiltakozás és a sunyulás kiszámíthatatlan kavarodását mutatja. Nem a HaHa az egyetlen út, vannak és lesznek még más hiteles szervezetek, legyenek is minél többen, virágozzon minden diák. De most ők álltak az élére egy ügynek. Nem mindegy, hogy mit tűznek a zászlójukra, nem mindegy, hogy mit skandál a tömeg, amely kimegy velük az utcára.


Fotó: Galló Rita

 

Most azt skandálták: nem fizetünk. A tandíjellenes populizmus 2008-ban népszavazással dobta a kukába a minőségi és fenntartható felsőoktatás esélyét. Már a tandíj 2006-os bevezetésekor elmondtuk: tandíj nélkül nem megy. De győzött Orbán és győztek az ostoba szlogenek: esélyegyenlőség, egyetemet mindenkinek, a tanulás szabadsága és a többi. A HaHa akkor is a tandíj ellen tüntetett, de tavaly sem volt másként: Papp Réka Kinga a hálózat nevében tandíjellenes retorikával tüzelte az október 23-i millás tüntetés közönségét. Mára nagyjából észhez tértek: a honlapjukon található szakmai anyag nem váltja meg a világot, vannak populista futamai, de kidolgozatlanságában is előremutató dolgozat, amely – ahogy azt K. Horváth Zsolt, az ELTE oktatója a tüntetésen elhangzott kiváló beszédében elmondta – a felsőoktatás jövőjét a szociális ösztöndíj-rendszerrel támogatott, minden hallgató által fizetett kis összegű tandíjban látja. Halkan jeleznénk: a 2006-os törvénymódosítás erről szólt. Nem sok olyan programja volt a Gyurcsány-kormánynak, amit átgondoltan végigcsinált, működőképesen pályára állított – ez ilyen volt.

A  HaHa megtette az első lépést a populizmustól a felelős érdekképviselet felé. Csak az szállhat szembe a törvényerőre emelkedett elmebajjal és a keretszámok paternalista protekcionizmusával, aki tiltakozás közben nem hazudik a híveinek. Ez a tandíj, az Orbán-kormány tandíja a kevésbé tehetősek tízezreinek jövőjét veti a villamos elé. Aztán csenget egy picit. De az Orbán-kormány meg fog bukni, a felsőoktatási törvény talán még annál is előbb. Ám ha a tiltakozás retorikája kimerül abban, hogy „nem fizetünk” és „az egyetem mindenkié” – akkor a bukás után megint ott állunk majd a nagy magyar mocsárban, talpig tandíjmentesen, és még húsz évig nem változik semmi.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.