Dornbach Márton

Egy tollvonással

Érdemes lesz-e visszavonni az Orbán-alkotmányt?
publikálva
2012/4. (01. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az Orbán-kormány hadjárata a III. köztársaság közjogi berendezkedése ellen még azokat is sokkolta, akik semmi jót nem vártak a hatalomba nyolc év után visszatérő párttól.

Felháborodásukat a kormányoldal eleinte még könnyen betudhatta egy peremre szorult kisebbség frusztrációjának. Az őszi tüntetéseken azonban sokasodni kezdtek az arra utaló jelek, hogy egyre többen látják át a jogállamiság és a személyes létbiztonság közötti összefüggést. A múlt év utolsó hetei pedig nyilvánvalóvá tették, hogy az államcsődközeli helyzet elhárításának egyik fő akadálya éppen a kormány ragaszkodása néhány vitatott új jogszabályhoz. Talán ezzel is magyarázható, hogy az ellenzéket most már nem csak a Matolcsy lemondására vagy Orbán megpuccsolására vonatkozó (sokszor vágyteljesítő) találgatások foglalkoztatják. Egyre világosabban rajzolódik ki az igazán fogas kérdés: még ha előbb-utóbb meg is bukik az Orbán-kormány, mit lehet majd kezdeni a kétharmados parlamenti többség által alkotmányba és sarkalatos törvényekbe betonozott közjogi berendezkedéssel?

*

Az egyik legradikálisabb javaslatot Debreczeni József fogalmazta meg a HVG december 22-i számában: "Ha a rezsim kellően leamortizálódott (ez csak idő - nem is hosszú idő - kérdése), akkor egy választási győzelem után kétharmados többség nélkül is ki lehet mondani, hogy minden, ami 2010 óta történt, illegitim. Érvénytelenek az antidemokratikus játékszabályok, a pozíciófoglalásokkal és a kinevezésekkel együtt. Ott folytatjuk - közjogilag, egyébként nem -, ahol 2010-ben a demokratikus jogfolytonosság megszakadt: a '89-ben született köztársaságnál. Új alkotmányt nem lehet csinálni kétharmad nélkül. A régihez azonban vissza lehet térni - a jelenlegi rezsim legitimitásának szétmállása esetén. Orbánnak előbb tényleg neki kell vezetnie az autót a fának (megteszi), az autónak pedig öszsze kell törnie. Mi - ha zúzódásokkal is - megmaradunk. Elhagyva a képes beszédet: a magyar társadalom számára nyilvánvalóvá kell, hogy váljon, kinek is adott valójában felhatalmazást 2010-ben... Ha tetszik: fenékig kell ürítenünk a keserű poharat - hogy aztán tiszta vizet önthessünk bele." Szabadelvű konzervatívként Debreczeni visszafordítaná a Fidesz által konzervatív forradalomnak beállított átalakítást, amely valójában inkább az 1848, 1918, 1956 és 1989 köztársasági örökségét megtagadó populista ellenforradalom képét nyújtja.

Javaslata nem aratott osztatlan sikert. Az Orbán utáni újrademokratizálódás esélyeit latolgatva Kerpel-Fronius Ádám így kommentálja Debreczeni felvetését: "Ez a gondolat egészen hajmeresztő, és minden jogállami elvnek ellentmond. Ilyen alapra nem lehet és nem is szabad egy régi-új alkotmányos rendet alapozni. Hogyan magyarázná meg az új kormány a jobboldali szavazóknak, hogy egy szabadon választott kétharmados többség által elfogadott alkotmány egyszerűen illegitim?" (komment.hu, 2012. január 17).

A következőkben megfontolásra ajánlok néhány gondolatot, amely a Debreczeni-féle javaslat mellett szól.

*

Úgy tűnik, a magyar társadalom a jelenlegi helyzetben csak kevéssé vonzó lehetőségek között válogathat. Debreczeni javaslatát is nehéz üdvözölni, hisz ennyi jogszabályt, köztük az új alkotmányt aligha lehetséges megsemmisíteni a jogbiztonság csorbulása nélkül. Ám félő, hogy egy kevésbé gyökeres megoldási kísérlet még jobban aláásná a jog tekintélyét.

2010 ősze óta a kormányzó többség úgy gyártott le futószalagon 365 új törvényt, hogy módszeresen kizárta a társadalmi konzultáció lehetőségét, és csak hatalompolitikai megfontolásokat tartott szem előtt. Köztudott, hogy a Fidesz képviselői egyéni indítványok benyújtásával kerülték meg a parlamenti bizottságokat, és követhetetlen módosítási javaslatokkal tették lehetetlenné az érdemi vitát. Így aztán sokszor a jogalkotási munka sem állt egyébből, mint hogy a házelnök végighadarta a pártvezetés által sugalmazott javaslatokat, a kormánypárti képviselők pedig nyomogatták a gombot. Ezáltal nemcsak az elkészült jogszabályoklegitimitása szenvedett kárt, de néhány esetben a legalitása is: ahogy az Alkotmánybíróság decemberben kimondta az egyházügyi törvény "közjogi érvénytelenségét", hisz a kormánypárt még a zárószavazás előtt is tartalmi kérdéseket érintő módosító indítványt nyújtott be, úgy ezzel az erővel az Alaptörvény érvénytelenségét is kimondhatná a testület (amint erre Kolláth György rámutatott).

A képviseleti demokráciát megcsúfoló eljárás csak következetlenségektől és zavarosságoktól hemzsegő selejtmunkát eredményezhetett, ami olyan létfontosságú alrendszereket tesz tönkre, mint az igazságszolgáltatás, az oktatás, az önkormányzati rendszer. Arra is sokan rámutattak, hogy az új jogrend számos eleme összeegyeztethetetlen az alkotmányos demokrácia minimális fogalmával, amely megköveteli a hatalmi ágak világos elválasztását, a kormány leválthatóságát és a kormány működése felett őrködő szervek függetlenségét. Mindezt figyelembe véve elég nehéz amellett érvelni, hogy a majdani Országgyűlés éveken át vitatkozva és alkudozva toldozgassa-foltozgassa a torzszülött jogszabályok tömkelegét. És kényszerítő ok sincs erre, hiszen az ilyen eljárással létrehozott jogszabályok legjobb esetben is csak formális értelemben legálisak, ám nélkülözik a képviseleti demokrácia és az alkotmányos jogrend szellemében gyökerező legitimitást.

A kétharmados többség ugyanis önmagában nem garantálja a megszavazott törvények legitimitását. Ebből a szempontból mellékes, hogy ezt a többséget valójában a leadott szavazatok 53 és a leadható szavazatok 35 százaléka termelte ki. Sokkal fontosabb az az általános elv, hogy egy alkotmányos demokráciában a többségi akarat kifejeződése csak szükséges, de nem elegendő feltétele a legitimitásnak. Ez a megkötés a mindenkori alkotmányra is vonatkozik. Hiába sorakozott fel a parlamenti kétharmad az új Alaptörvény és a sarkalatos törvények mögött, ha az olyan torz struktúrát hoz létre, amely az alkotmányosságnak még a legáltalánosabb, tisztán formális követelményeivel sem egyeztethető össze. Az alkotmány fogalma hagyományosan olyan jogszabályt jelöl, amelyet kitüntetett funkciója definiál alkotmányként. Az alkotmány funkciója pedig minden esetben az, hogy az államrend legáltalánosabb kereteit rögzítse, ám e kereteken belül elég mozgásteret biztosítson a törvényhozónak ahhoz, hogy a jogrendet a közgondolkodás és a körülmények változásaihoz igazítsa. A január elsején életbe lépett Alaptörvény azonban a keretek rögzítésén túllépve egészen konkrét kérdésekben is merev normákat fektet le (például rögzíti a bírák nyugdíjkorhatárát). Ennyiben tartalma összeegyeztethetetlen a funkciójával. Sarkosabban: az Alaptörvény nem alkalmas arra, hogy az alkotmány szerepét töltse be.

Szintén az alkotmányosság legáltalánosabban értett fogalmát sérti az Alaptörvénynek az a rendelkezése, amely az alkotmányosság követelményét gazdaságpolitikai szempontoknak rendeli alá, és a költségvetést érintő rendelkezéseket kivonja az Alkotmánybíróság hatóköréből. Ezzel megint csak maga az Alaptörvény mondja ki, hogy nem bír alkotmányos ranggal. Továbbá nem tekinthető érvényes alkotmánynak egy jogszabály, bárhogy is hívják, ha a parlamenti többség pillanatnyi érdekei szerint beleír olyan rendelkezéseket is, amelyek törvényjavaslatként nem állnák ki az alkotmányosság próbáját. Ezen elemi visszásságokra és számos egyéb szarvashibára több szakértő is felhívta a figyelmet, köztük Halmai Gábor, Kis János, Majtényi László, Kim Lane Scheppele, Sólyom László és Tölgyessy Péter. A kormányoldal komolyan vehető kísérletet sem tett kritikai megállapításaik cáfolatára.

Mindemellett az Alaptörvény és a kiterjesztéseként hozott sarkalatos törvények legitimitása nemcsak a tartalmi képtelenségek és a jogalkotási folyamat hiányosságai miatt vonható kétségbe, hanem az alkotmányozó kormánytöbbség hiányzó politikai felhatalmazása okán is. Orbán Viktor 2010. május 29-én szó szerint arra tett esküt, hogy megtartja és megtartatja az alkotmányt. Ez az eskü értelemszerűen az 1989-es alkotmányra vonatkozik, hiszen másik az elhangzásakor nem volt, és ha a fenti megfontolások helytállók, azóta sincsen. Noha a kampány során a Fidesz politikusai tettek homályos utalásokat "nagy változásokra", és párszor felvetették, hogy módosítani kéne az alkotmányt, ez a szándék nem volt hangsúlyos eleme a Fidesz választási programjának. Arról semmiképp sem volt szó, hogy a Fidesz-kormány egy gyökeresen új alkotmányt és jogrendet vezetne be. Sőt a Fidesz politikusai nem egy esetben explicit módon cáfolták az alkotmányozási szándék vélelmét (például Navracsics a 2010. április 8-án a Die Pressének adott interjúban). A kétharmados többség csak akkor jelentett volna felhatalmazást az alkotmányozásra, ha a Fidesz nyílt és konkrét alkotmányjavaslattal kampányolt volna.

Egyetértve a Szabadság és Reform Intézet december 16-i alkotmánybírósági beadványával - amit az AB válasz nélkül hagyott -, Orbánék megtévesztő választási programja és eddigi kormányzása legalábbis felveti a kizárólagos hatalom megszerzésére irányuló kísérlet gyanúját. Félreértés ne essék: nagy baj lenne, ha ez a felvetés valaha is büntetőjogi vád formáját öltené. Egyrészt azért, mert aligha lehetne jogilag kikezdhetetlen módon bizonyítani, másrészt azért, mert bármely ilyen kezdeményezés útját állná a halaszthatatlan társadalmi kiegyezésnek. Egy demokratikus közösség nagyon ritkán teheti meg a társadalmi konszenzus súlyos sérülése nélkül azt, hogy választott vezetőit nemcsak a választófülkékben, de a bíróságon is felelősségre vonja. Az a kérdés, hogy miként ítéljük meg az Orbán-kormány tevékenységét, túl sok mélyen gyökerező társadalmi feszültséget érint, semhogy büntetőjogi síkon lehetne tisztázni. Egy ilyen kísérlet szinte szükségszerűen bűnbakképzésre adna alkalmat, elfedve azt a nehezen vitatható tényt, hogy a III. köztársaság kudarcához vezető folyamatokban eltérő mértékben ugyan, de a többi párt is komoly szerepet játszott. Mégis ki kell mondani, hogy Orbánék a kizárólagos hatalom megszerzésére tettek kísérletet, sajnos szinte teljes sikerrel. Ha büntetőjogi következményekkel nem is járhat ez a megállapítás, arra mindenképpen alkalmas, hogy alátámassza a választások óta lezajlott törvénykezési folyamat legitimitása ellen felhozható érveket.

*

Mindebből az következik, hogy a 2010 áprilisa óta létrejött jogrend megsemmisítése nem törést jelentene a jogfolytonosságban, hanem éppen a jogfolytonosság viszonylagos, de lehető legnagyobb mértékű helyreállítását tenné lehetővé. Így az a különös fordulat sem tűnik meggyőzőnek, amellyel Sólyom László az Alaptörvényre vonatkozó részletes és megsemmisítő kritikáját végül a kincstári bizakodás békéltető szólamaira futtatja ki (HVG, 2012. január 8). "Amikor tavaly áprilisban kihirdették az új Alaptörvény szövegét, alkotmányos kultúránk támogatást kapott. Az ideológiai töltet és a nyelvezet nem fedheti el, hogy nem következett be végzetes törés, sőt közösek az alapok. Mondhatnám, az alkotmányos kultúra szelleme a színfalak mögött is hatott; sok, vele összeférhetetlen elem végül is nem került be a szövegbe. A rendszerváltó, tartalmilag teljesen új 1989/1990-es alkotmány és az új Alaptörvény között tehát a szövegek értelmét tekintve sok tekintetben folyamatosság van. Ez tehát az alkotmányos kultúra túlélésének és további fejlődésének alapja lehet." E feltűnően elnagyolt állításoknál jóval meggyőzőbbek azok a részei ugyanennek az írásnak, ahol Sólyom konkrétumokra támaszkodva elemzi az Alaptörvényt. Márpedig ezek az okfejtések rendre azt sugallják, hogy a Fidesz vállalkozása igenis komoly törést okozott a jogfolytonosságban. Olyan törést, amelyet nem lehet meg nem történtté tenni, de amely az illegitim jogszabályok megsemmisítésével még mindig minimalizálható.

Kérdés, hogy a semmisség kimondása után szükség van-e egy alkotmányozó Országgyűlés által elfogadott új alkotmányra, vagy kívánatosabb volna visszatérni az 1989-es alkotmányhoz. Az utóbbi alternatíva ellen szól az az érv, hogy az 1989-es alkotmányt ideiglenesnek szánták, illetve az, hogy az általa fémjelzett harmadik köztársaság kétségkívül nem bizonyult elég stabilnak. Több érv is felhozható viszont az 1989-es alkotmányhoz való visszatérés mellett. Mint a német Grundgesetzpéldája is mutatja, egy eredetileg ideiglenesnek szánt alkotmány is komoly tekintélyre tehet szert az évtizedek során. Az 1989-es alkotmánynak huszonkét év alatt is mindössze egyetlen hiányossága derült ki, nevezetesen az, hogy csupán kétharmados többséghez kötötte az alkotmánymódosítás jogát; ám ettől a fatális részlettől eltekintve az 1989-es alkotmány nem hibáztatható a III. köztársaság bukásáért. Ahogy 2010-ben sem volt sürgető szükség új alkotmányra, úgy most sincs. Sőt most végképp nincs: ha már akkor is fontos szempont volt a jogba vetett bizalom megőrzése egy erősen megosztott társadalomban, most még fontosabb a jogfolytonosság helyreállítása. Egy új alkotmányozási kísérlethez valószínűleg még sokáig hiányozni fog a szükséges társadalmi konszenzus.

A konszenzus azonban a lerombolt jogrend visszaállításához is elengedhetetlen. Valóban beláthatatlan következményekkel járna, ha ezt a döntést úgy hozná meg egy jövőbeli Országgyűlés, hogy közben (mint Kerpel-Fronius Ádám fogalmaz) "az ország egy része foggal-körömmel ragaszkodik a Nemzeti Együttműködés Rendszeréhez". Az Alaptörvényt és a sarkalatos törvényeket csak nagyon széles társadalmi támogatottsággal szabad megsemmisíteni, lehetőleg népszavazás útján vagy kétharmados többséggel. Mint Debreczeni is jelzi, ez csak akkor történhet meg, ha az Orbán-féle Alaptörvény tekintélye a jobboldali érzelmű szavazók többsége szemében is szertefoszlott. A pillanatnyi látszat ellenére nem kizárt, hogy ez a feltétel is teljesül, ha a demokratikus erők elsöprő választási győzelme a Fideszt és híveit is ráébreszti a fékek és ellensúlyok fontosságára.

Nem kevesebbre lesz tehát szükség, mint arra, hogy az alkotmányos jogállamiság melletti elkötelezettség felülírja a magyar társadalom megosztottságát. Ehhez mindenekelőtt azokat a történelmileg kialakult mentális tényezőket kell felszámolni, amelyek az alkotmányos értékek erózióját lehetővé tették. Gondolok itt az államrend látszólag életidegen kérdéseit övező általános közönyre, de arra a hamis alternatívára is, amely szerint a jogrend csak kétféleképpen képzelhető el: vagy a Szent Koronában összpontosuló misztikus nemzeti lényeg kifejeződéseként, vagy egy tetszőlegesen kijátszható és átírható "technokrata szabályhalmazként". E két, egyaránt hamis és nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen nézet lép perverz frigyre a Fidesz kormányzásában. Helyüket egy olyan felfogásnak kéne átvennie, amely a jelenleg uralkodónál egyszerre szigorúbb és rugalmasabb, mert azon a belátáson nyugszik, hogy az alkotmányos jogrend tekintélye elválaszthatatlan annak nyitottságától a társadalmi kontroll mellett zajló folyamatos módosításra. Vissza kell tehát térni az 1989-es alkotmányos alapokhoz, de ez csak akkor tehető meg biztonsággal, ha már kialakult egy gyökeresen új közfelfogás. Minden más hosszú távú célkitűzés csak további tévelygésre ítélné az országot az Orbánék eszkábálta útvesztőben.

A szerző eszmetörténész, egyetemi oktató.

publikálva
2012/4. (01. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Uniós embargó
Magyar következmények
Felsőoktatás
Palkovics László az átalakításokról
Interjúk
Visky András, Bitó László
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több politika

Narancs

Blog

még több Blog...