A jelöltállítás fő kérdése a következő: ki az, aki az egyéni kerületében a lehető legtöbb szavazó támogatását képes megszerezni mind a saját maga, mind jelölő szervezete listája számára. Az ellenzék most többszörösen is nehezített helyzetben kénytelen ezt felmérni. A kormánypárt újrarajzolta a választókerületeket, ráadásul a folyamatnak nincs is vége: bármikor dönthet úgy a parlament, hogy megint átírja az egészet. A választásokra vonatkozó egyéb szabályok már eddig is többször változtak: ki tudja, mit módosít még a parlamenti kétharmad, ha az épp aktuális számítások alapján úgy ítéli meg, a mostaninál is kedvezőbbek lehetnének neki a választási szabályok.
Az ördög a részletekben
A jelöltállítással mindenki biztosra akar menni - amennyire csak lehet. Ennek egyik bevált, ám költséges módja a közvélemény-kutatás: felmérik az erőviszonyokat és az esélyeket, majd döntenek. Egy másik, Magyarországon eddig nem alkalmazott megoldást javasol cikkében - nem elsőként - Ádám Zoltán: az Egyesült Államokban alkalmazott előválasztási modellt. (lásd: Szűrővizsgálat, Magyar Narancs, 2013. június 27.) Ádám azt is megemlíti, hogy az előválasztás Európa-szerte is egyre elterjedtebb a párton belüli küzdelmek szabályozott, demokratikus lejátszására. A módszer további előnyökkel is járhat: mobilizálja, ráhangolja a kampányra a közönséget.
Csakhogy Ádám Zoltán európai példái a mi esetünkben nem mérvadók, az amerikai tapasztalatok pedig azt sugallják, hogy a hazai ellenzék mostani állapotában az ilyen előválasztást messzire el kéne kerülni.
Az európai példák - például a francia szocialisták 2012-es elnökválasztást megelőző jelöltállító előválasztása, vagy az a gyakorlat, hogy pártok a vezető tisztségviselőik, jelöltjeik kiválasztását a választópolgárokra, párttagokra, szimpatizánsokra bízzák - nem hasonlíthatók össze a magyar ellenzék előtt álló feladattal. A hivatkozott példákban ugyanis nem a koalíciót tervező több párt közötti konfliktust döntenek el az előválasztással, hanem egyetlen párton belüli versenyt. A magyar ellenzéki pártoknak azokat a személyeket kellene mind a 106 egyéni kerületben megválasztatni, akik majd a tényleges választáson is többséget tudnak szerezni. Nem az a kérdés tehát, hogy kit szeretnének a helyi szocialisták miniszterelnök-jelöltjüknek - Mesterházyt, Botkát, esetleg Szanyi Tibort. Nem a legjobb szocialista vagy a legjobb liberális jelöltet kellene megtalálni, hanem a legjobb ellenzékit.
Az Egyesült Államokban először a XIX. század végén alkalmazott előválasztás sem a pártok közötti, hanem a pártokon belüli versengést tereli mederbe. De ha még azt feltételezzük is, hogy a demokraták és a republikánusok belső frakciói közötti rivalizálás legalább olyan intenzív, mint amit most a magyar ellenzéknél láthatunk - vagyis az amerikai példa kiállja az összehasonlítás próbáját -, adódik a kérdés: vajon melyik amerikai példa a mérvadó? Az előválasztás (primary election) ugyanis gyűjtőfogalom. Van nyitott, zárt, félig zárt, illetve félig nyitott, kétfordulós, valamint a pártfüggetlen előválasztás is; ez utóbbinál senki párthovatartozását nem tüntetik fel a szavazólapon, így csakis a jelöltek között választhatunk. A zárt előválasztáson csak a párttagként regisztrált szavazók vehetnek részt. A félig nyitotton a párthoz nem regisztráltak is, a nyitott előválasztáson bárki. E modelleket az egyes államok akár tovább bonyolíthatják a maguk kedvére; és az is a pártok saját döntése, hogy melyiket alkalmazzák.
Magyarországon vajon mely szervezetek indulhatnának az előválasztáson? Csak az E14 és az MSZP? Vagy jöhet Bokros Lajos pártja és Fodor Gáboré is? Árok Kornélé, Szili Kataliné, Seres Máriáé, Schmuck Andoré, aztán a SZEMA, de talán még az LMP is? Az Egyesült Államokban a pártok helyi és szövetségi szintű előírásai mellett az egyes tagállamok választási törvényei is szabályozzák az előválasztásokat - erre nálunk egyetlen jogszabály sem ad iránymutatást, így marad a gentlemen's agreement, minden jogi érvényesség és kötőerő nélkül. E megállapodásnak nemcsak a jelölő szervezeteket kellene rögzítenie, de a kampányszabályokat, a választási rendszert magát is - abszolút többség kelljen-e a győzelemhez, vagy legyen elég a legtöbb szavazat is? Szabályozni kéne a kampányfinanszírozást is. (Tényleg: ki adna erre pénzt?) El tudjuk-e képzelni, hogy a magyar ellenzéki szervezetek cirka két hónap alatt megállapodnak mindezen részletekben - amikor hoszszú hónapokat vett igénybe az is, hogy egyáltalán eldöntsék, tárgyalnak-e egymással, és ha igen, mikor és hol?
Ádám Zoltán azt javasolja: azok vehessenek részt az előválasztáson, akik elég bátrak ahhoz, hogy regisztráljanak. Csakhogy az önkéntes, szabad részvételen alapuló esemény rengeteg vitához és furcsa eredményhez vezethet. Az amerikai választási irodalom iskolapéldája az 1976-os wisconsini előválasztás: mindkét párt nyílt rendszert alkalmazott, vagyis bárki részt vehetett a jelöltállításukon, ezért a kínosabb ellenjelölt támogatása érdekében a két párt szavazótábora megszállta a másik párt primaryjét. Így esett meg az a vicces helyzet, hogy a republikánus előválasztás résztvevőinek közel 60 százaléka demokrata és független volt, és nagyobb részük a demokrata Jimmy Carter ellen esélytelenebbnek tűnő Ronald Reagan jelölésére szavazott - a hivatalban lévő elnök, Gerald Ford ellenében. A demokraták előválasztásán a szavazók 46 százaléka volt republikánus vagy független, és jelentős részük azt a George Wallace-t nyomta szavazatával, akikre a demokraták tizede sem adta a voksát ugyanazon a primaryn. A nyílt előválasztással a magyar ellenzék tehát azt kockáztatná, hogy a jobboldali szavazók is beregisztrálnak, s így az ellenzék elveszíti a jelöltállítás feletti koordináció és döntés lehetőségét.
Ha viszont zárt előválasztást tartanának, akkor ugyancsak nehéz helyzetbe kerülnek: kik és milyen alapon szelektálnak a választáson részt venni szándékozó állampolgárok között? Elkérik a Kubatov-listát? Esetleg mindenki viszi a maga listáját, és majd huzakodnak rajta, hogy a másikén ki a kriptofideszes? Ha pedig a konfliktusokat, botrányokat megelőzendő csak a párttagok szavazhatnának, akkor az előválasztás máris megszűnne előválasztásnak lenni, s átváltozna a kisebb és nagyobb pártok szervezeti versenyévé. Ami viszont az eredeti célt - a választókerületben leginkább támogatott ellenzéki jelölt megtalálását - ezzel keresztül is húzná.
Nem úriemberek
Az előválasztások a tapasztalat szerint rendszerint alacsony részvétel mellett zajlanak - és aligha lehet kétségünk afelől, hogy a magyar bizonytalan szavazók nagy része nem tódulna rá. Ha viszont ők nem vesznek részt, akkor pontosan az a szavazói réteg marad ki, amelynek az ítéletére szükség lenne a jelöltállításban; akik eldönthetnék, hogy kik azok, akiket inkább támogatnának a Fidesz (és a Jobbik) ellenében.
Tudjuk azt is, hogy az előválasztás az Egyesült Államokban a legritkább esetben baráti hangulatú, úriemberek és úrhölgyek közötti lovagias küzdelem: a negatív kampány, egymás lejáratása a gyakorlat, s nem a program, hanem a személyiség a döntő elem. El tudjuk-e képzelni, hogy miután a hazai ellenzék pártjai szisztematikusan kicsinálják egymás jelöltjeit és a helyi szervezetek egymásnak ugranak a 106 egyéni kerületben, utána e pártok együtt tudnak működni egymással?
Végül, pontosan a 2012-es kampány mutatta meg igazán, hogy az előválasztások már nem a választhatóság (electability) felé vezetnek. Az 1970-es évek végéig a fő szempont még az volt, hogy olyan jelöltet találjanak, akit a bizonytalan, el nem kötelezett szavazók is támogatnak. Így szinte mindig a centrista, és nem a párt radikálisabb, szélsőségesebb szárnyát képviselő jelöltek nyertek. Ám ma az előválasztáson döntően a párttagság aktív része, az igazán elkötelezett szavazók vesznek csak részt. Elegendő fölidézni, hogy Mitt Romneyval mit tett a Tea Party és a többi szélsőséges jelölt. Az eredetileg liberálisnak elkönyvelt Romney 2012 első felében azt bizonygatta, mennyire rendes konzervatív és keresztény is ő - majd az év második felében, már a nagy, végső kampányban szinte folyamatos magyarázkodásra kényszerült, hogy álláspontját a nem konzervatív, nem annyira keresztény szavazók számára is elfogadhatóvá tegye.
Az előválasztás intézményének lehetnek pozitív hatásai: demokratikusabbá teszi a jelöltállítást, ezzel az egész választást, és mobilizálhat addig passzív választói rétegeket. De a jelen magyar viszonyok között negatív hozadékai - drága és elhúzódó kampányhoz vezet, és egymás ellen hergeli azokat, akiknek saját nyilatkozataik szerint is együtt kellene működni - mégis sokkal kézzelfoghatóbbnak tűnnek. A kormányzóképesség egyik bizonyítéka pedig az is lehet, hogy az előre látható csapdáktól és értelmetlen konfliktusoktól az ellenzéki pártok megkímélik magukat is, minket is.
