Függöny fel!

  • Csáki Judit
  • 2010. szeptember 16.

Publicisztika

Lesz szombaton ez a jó kis cirkusz; grasszálunk majd fel s alá a lezárt Andrássy úton és környékén, és akármerre kapjuk a fejünket, ismert színészbe vagy kevésbé ismert muzsikusba, táncosba ütközik a tekintetünk. Lesz ének, zene, tánc meg bohóc - és jól megünnepeljük, hogy csak azért is, mindenek ellenére belevágunk a színházi évadba. Kicsit megcsikordul a fogunk, de a nagy zenebonában ezt úgysem hallja senki.

Amúgy pedig nyugodtan úrrá lehet rajtunk az optimizmus: színházi aranykor elé nézünk. A hatalom egyelőre nem érdeklődik sem általában a kultúra, sem konkrétan a színház iránt - utóbbit például úgy osztogatja politikai csókosainak, mint a turisztikai csikós a lovaknak a cukrot egy jól sikerült két lábra állás után -, és ebben, mint Fodor Tamás is mondja a jelen mellékletben olvasható interjújában, van okunk reménykedni. (Halvány árnyékot vet az ügyre, hogy vezetőinknek sikerült kijátszaniuk egymás ellen a tömegsportot és a magaskultúrát, de ez sem fog tovább tartani, mint ők.)

Ahogy fogynak a nézésre érdemes színházak szerte az országban, úgy nő majd a nézésre érdemes előadások száma. (És ahogy fogynak a szakmai kritikát közlő orgánumok, úgy nő majd a szakmai kritikák jelentősége - ezt sem árt észben tartani, és szárazon a puskaport.) A szabadságba és válságba belebódult színháziak most majd fokozott érzékenységgel, hegyes füllel és éles szemmel fordulnak valódi életünk és helyzetünk felé - győzzük csak nézni a borzongatóan izgalmas, felkavaró látleleteket önmagunkról.

A pénz kevés - ezután csak az igazán fontos előadások készülnek majd el, mert mind fontos lesz, ami elkészül, s csak az elengedhetetlenül szükséges díszletek-jelmezek lesznek bennük. Látványtervezőink világszerte elismerten tehetséges csapata ránéz majd a csupasz színházi terekre, és meglátja bennük a játék terét. Ránéz a próbaruhákra - és fölismeri benne a közönséget.

A kőszínházak Csehovjaiból sütni fog az "ez tűrhetetlen" üzenete, a pasztell nyírfákat kivágják, helyükön sártenger cuppog majd. Shakespeare a hatalmi intrikákról fog szólni - de még Molnár Ferencből is kiszólhat majd a slampos stílről szóló dörgedelem. Cigányok, zsidók, mélyszegénységben élő emberek, átvert szavazók, gyáva zsarnokok és mások élete lesz fönt (lent) a színpadon. Megismerjük őket, érteni fogjuk mind, nem lesz nehéz.

A tánc nyelvét, a testek beszédét is megtanuljuk jobban venni; táncosaink majdnem pucérra vetkőzve a kiszolgáltatottságról és a mégis-dacról fognak beszélni nekünk. A mozgás kifejezőeszköze nem kevesek titkos nyelve lesz most, hanem az anyanyelv része.

Az országvezetők által ismert két költő három versével szemben ott fog állni a magyar irodalom egész kincsesháza. A színészek - nem pénzért, mert az nem lesz rá, hanem azért, mert ez a dolguk - felütik majd a verseskönyveket, mi meg ülünk velük szemben, sufniban, kamrában, spájzban és aluljáróban, és jól együtt leszünk.

Lesz rengeteg felszabadult energia és szellem. Éjszakánként is színházba megyünk: alkalmi produkciók, egyszer látható előadások közönsége leszünk. Megyünk vidékre is, összeszervezzük magunkat "telekocsi" módra, mert tudni és látni akarjuk, hogyan szólítanak meg bennünket. Ahol a kasszának beszélnek szappanoperastílben, oda nem megyünk, hiszen sem fölös pénzünk, sem fölös energiánk.

Nem hagyjuk átverni magunkat. Kíváncsiságunk mellett a tapasztalatainkra fogunk hagyatkozni, elvégre ismerjük egymást, és tudjuk, honnan mi várható. (Amit és akit nem ismerünk, annak az érdeklődés bizalmát fogjuk megszavazni, míg el nem játssza.) Zsigerből pattintjuk le magunkról a művészi hazugságokat, a hamis lózungokat, a népnevelő silányságokat és a szórakoztatónak maszkírozott néphülyítést; ezt mind meghagyjuk azoknak, akik nem a színházra, hanem pont erre vevők. És reméljük, jó drágán adják majd rá a jegyeket.

Nehéz évad elé nézünk, mi, közönség, mert nagyon sok dolgunk lesz. Fölment az ázsiónk, jó helyen vagyunk a színházi tőzsdén. És megnőtt a felelősségünk: kölcsönösségi viszonyba léptünk a figyelmünkre érdemes színházakkal. Segítenünk kell nekik abban, hogy segíthessenek nekünk eligazodni a világban. Vagyis: menjünk, vegyünk jegyet, és vigyünk magunkkal még egy-két-három embert, elvégre nem holmi szavazófülkés forradalom, hanem a színház forog kockán. Ami - megint Fodor Tamást idézem - azért fontos, mert van; ezért viszont elengedhetetlen szükséglet is.

Tudjuk ezt jól, és tenni fogjuk a dolgunkat. Már most bejelöljük a naptárunkba az októberi bemutatókat, a kőszínházak mellett különös figyelemmel leszünk az alternatívokra, a ritkán látható vendégjátékokra, a befogadó színházak széles kínálatára, a "kulthelyek" ajánlataira - mi ugyanis egy közönség vagyunk, és nem lehet bennünket megosztani; ez még a színháziaknak sem fog sikerülni, nemhogy a politikának.

Szombaton pedig ott tolongunk majd az évadnyitó fesztiválon; egyrészt, hogy biztassuk a színházakat (sportnyelven szólva szurkoljunk nekik), másrészt, hogy jegyet vegyünk. Legföljebb eggyel kevesebb sört iszunk.

Jó lesz.

Figyelmébe ajánljuk

Münster egén

Több mint húsz év telt el azóta, hogy az HBO bemutatta Tom Hanks és Steven Spielberg háborús sorozatát, az elég szerencsétlen magyar fordításban Az elit alakulatként futó Band of Brotherst.

Aki soha nem járt Tulsában

  • - turcsányi -

Mathew Brady a fotográfia történetének kétségkívül kimagasló alakja, az első fotoriporter, az első PR-szakember, az első bármi.

Elsüllyedt Budapest

„Szép Ernő előbb népszerű költő volt, azután divatos színpadi szerző lett, regényei irodalmi szenzációknak számítottak, azután egy időre szinte teljesen megfeledkeztünk róla” – írta Hegedűs Géza 1976-ban, A magyar irodalom arcképcsarnoka című portrékötetében. 

Búcsú a gonosztól

A német író, Otfried Preuβler (1923–2013) művei közül itthon leginkább a Torzonborzról, a rablóról (eredeti nevén Hotzenplotz) szóló történeteket ismerjük.

Kedvezmény

Az idén 125 éves Közlekedési Múzeumot bombatalálat érte a 2. világháborúban, az épület és a gyűjtemény nagy része elpusztult. Csak 1965-ben nyílt meg újra, majd ötven éven át működött, a hiányosságai ellenére is hatalmas érdeklődés mellett. A Liget-projekt azonban a Közlekedési Múzeumot sem kímélte, 2015-ben bezárták, 2017-ben lebontották.

Isten nevében

Egy gyermek ára: három miatyánk, két üdvözlégy – pimf összeg, mindenkinek megéri, vevőnek, eladónak, az üzlet hivatalos tanújának (ezúttal a Jóisten az, lakcím, anyja neve, három példányban), de legfőként a Fidesznek. Most még pénzbe se kerül: alsónadrágokban fizetik ki a papságot. Választások jönnek, tartják a markukat, lökni kell nekik valamit, hogy misézés közben rendesen korteskedjenek, Isten akarata szerint.

Távolságtartás

A három még logikus és észszerű. Sőt, a három elvárható (a Tisza Párt és az MKKP potenciális szavazói szemszögéből mindenképpen), s aligha sérelmezhető (a rivális pártok híveinek perspektívájából) – ennyi kerületi polgármesterjelölt kell ugyanis a fővárosi listaállításhoz.

Mint parton a hal

  • Földényi F. László

Pontosan húsz évvel ezelőtt egy német napilap többeket megkérdezett, mit várunk mi, magyarok a küszöbön álló EU-csatlakozástól. Én akkor habozás nélkül ezt válaszoltam: Komp-ország hajója végre kiköt – Nyugaton. Vagyis: Európában. A Fidesz épp ellenzékben volt. De már jóval korábban kiadta a velejéig antidemokratikus jelszót: „a haza nem lehet ellenzékben”, s előre tudni lehetett, merre kormányozzák majd a hajót, ha újra hatalomra jutnak.

„Mi nem tartozunk bele a nemzetbe?”

A Nemzeti Összetartozás Hídja egyelőre nem annyira a nemzet összetartozását, sokkal inkább azokat az emberi és eljárásjogi anomáliákat testesíti meg, amelyekkel ma Magyarországon egyre könnyebb bármilyen, NER-nek kedves beruházást végigvinni.

Dermedt figyelem

Az elbitangolt ellenzéki szavazók jó részét néhány hónap alatt becsatornázta Magyar Péter és a Tisza Párt. De mire jutnak így az elhagyott pártok?