"Cseh Tamás a legjobb katonánk, a legjobb harcosunk volt" - idézik a tudósítások Orbán Viktort, aki egyenest a temetésről jövet bírta ezt mondani a Polgárok Háza megnyitásának ötödik évfordulóján.
Mi ezzel a baj? Hiszen Cseh Tamás vállalta Orbán Viktort, a hívének mondta magát, beült mögé a csoportképbe a nagygyűlésen, arcát, személyes hitelét kölcsönözte neki. Ráadásul őt is vonzotta valami a férfias küzdelemhez. És maga keverte bele önmagát a pártpolitikába. Hol itt a probléma akkor?
Nem olyan bonyolult.
A politikus hálával tartozik a művésznek, amiért az melléállt, átsugározta rá népszerűségét, ingyenreklámot csinált neki. A hála, a köszönet, a megbecsülés kifejezésének adekvát módja, hogy a politikus elkíséri utolsó útjára a művészt. S ha megkérdezik, mond róla valamit. Három mondatba sűríti, miért szerette, miért volt fontos, amit tőle kaptunk, miért fáj a hiánya, és így tovább. Rögtönöz, készül vagy felkészítik rá, mindegy. Ha nem kérdezik, akkor is kiadathatja a nyilatkozatot. Lehet közhelyes is, a lényeg, hogy szép legyen. Így szokták az államférfiak.
Mit csinált ezzel szemben Orbán Viktor? Túl azon, hogy kiment a temetőbe (ami rendben van, még ha a sírig már nem gyalogolt is el), kisstílű, számító módon viselkedett. Ugyanúgy használta haló porában Cseh Tamást, mint néhány hete Overdose-t, két nappal a temetés előtt pedig a Debrecent. Meglátogatta a diadalra esélyes csodalovat, fényképezkedett vele. Kiment a stadionba, és a győzelmi esélyével szerencsére élni tudó focicsapat sáljával a nyakában nyilatkozott. (Más kérdés, de ezúttal nem ide tartozik, hogy a kereskedelmi TV2 milyen meggondolásból ad neki ilyen propagandalehetőséget, miért nem hagyja meg vágóképnek. Egyébként meg felüdülés lenne végre nem bajnokok mellé tolakodó politikusokat látni, hanem mondjuk azt, hogy olyan sportolóknak is gratulálnak, kifejezik nekik együttérzésüket, akik kudarcot vallottak, mert nemes bukásukban is osztozni akarnak, kifejezvén, hogy így is nagyra értékelik őket. S innen már csak egyetlen lépés lenne a fenyegetett kisebbségek melletti kiállás.) A hadvezér, akinek a paripa éppoly szívügye, mint a magyar foci felemelkedése, Cseh Tamás halálát a következő, döntő ütközetbe hívó szónoklat színesítésére használta. Látszólag magasztalta ("a mi hősünk volt, igazi művészhős", "a legjobb katonánk, a legjobb harcosunk"), valójában lealacsonyította, kisajátította. Lealacsonyította, mert a gyász órájában a művész fölé helyezte a harcost, amivel deklarálta: számára még ekkor is a harcos a fontos, az ő harcosa, ezt tartja benne említésre méltónak. És kisajátította, mert éppen a gyász órájában nevezte saját mozgalma harcosának, pedig tökéletesen tisztában lehet vele, hogy Cseh Tamást az egész ország gyászolja, az a része is, amelyik politikailag szemben áll vele. Mekkora mellény kell ahhoz, hogy a saját katonájaként hivalkodjon egy halott művésszel, akit sokak számára nem szimpatikus pártválasztása ellenére sem hagytak el azok, akik nem a győzelem eszközét szerették benne, hanem a nekik élményeket ajándékozó dalnokot?
Cseh Tamás kisajátítása éppoly alpári gesztus, mint a kokárda kisajátítása volt. Annyira evidens, hogy elismételni is méltatlan: a kokárda a magyar nemzeté, mindazoké is, akik nem a Fidesz. A párt is, vezetője is örülhet Cseh Tamás támogatásának, de pláne ilyenkor illetlenség megfeledkeznie róla, hogy ő mindenkié. Kisajátítása ugyanolyan bántó Cseh Tamás nem fideszes hívei számára, mint amilyen embertelen volt azt mondania pár éve, hogy nem talál kivetnivalót az árpádsávos zászlóban. De ezt nyilván nem érzi, vagy ha igen, nem érdekli, mi több, így tartja helyénvalónak. Potenciális miniszterelnökként a nyomulás, az érzéketlenség mintáját nyújtja - amiben az a legelszomorítóbb, hogy az ország többsége ezt látszik jutalmazni.
