Az utóbbi hetekben többen, legutóbb Karsai Dániel írt a Narancsban (Uram, óvj meg a barátaimtól..., 2013. augusztus 29.) arról, hogy kell-e, szabad-e büntetni a gyűlölködő beszédet. A régi vitát M. Tóth Balázs és Tordai Csaba cikke nyitotta meg újra (A gyűlöletkeltő szólásról, 2013. július 25.), mondván, hogy a politikai közösség tagjainak egyenlő méltóságát kétségbe vonó beszéd megbüntetésével a demokráciának kifejezésre kell juttatnia, hogy képes megvédeni önmagát és polgárait. Válaszában Hegyi Szabolcs és Simon Éva amellett érvelt (Felesleges ráfizetés, 2013. augusztus 15.), hogy a szóláskorlátozás nem adekvát eszköz a demokrácia és a kisebbségek védelmére. Szerintünk sem az: egyes eseteket orvosolhat, de az emberi jogi alapértékek megkérdőjelezhetőségének és a társadalmi kirekesztésnek a problémáját a jogi tilalom nem tudja megoldani, nem kell, sőt nem szabad rá büntetőjogi választ adni, különösen nem a mai Magyarországon.
*
Nincs kétségünk afelől, hogy e cikkek olvasói - mélyen jogos - felháborodást éreznek a cigány, zsidó, meleg vagy más kisebbséghez tartozó embereket kirekesztő megnyilvánulások miatt, amelyek kétségbe vonják mindenki máséval egyenlő méltóságukat. Az állam passzivitása pedig csak fokozza ezt az érzést. A gyűlölködő beszéd büntetőjogi szankcionálásának pártolói is úgy gondolják, hogy a jogi büntetés csupán kiegészítő jellegű elem lehet a kirekesztés elleni küzdelem komplex eszközrendszerében. Ennek ellenére tehetetlenül tapasztaljuk, hogy az állam nem él sem a társadalompolitikai, sem a már ma is rendelkezésére álló jogi eszközökkel. Bár a gyűlöletre uszítást a törvény bünteti, a korábbi cikkek is hivatkoznak arra, hogy - a szabályok megszorító értelmezése alapján - az uszítók ellen nem emelnek vádat, a bíróságok nem hoznak elmarasztaló ítéleteket. De nemcsak a szólást, a tettet sem büntetik: bár a jog biztosítana hozzá eszközt, a gyűlöletből fakadó erőszak nagyon sok esetben büntetlen marad, de legalábbis enyhébben, nem gyűlölet-bűncselekményként szankcionálják.
A felháborodásérzés szülte kérdés az: hogyan védhetők meg a kisebbségek tagjai? Nem követünk-e el hibát akkor, ha nem szabunk idejekorán határt a demokrácia alapértékeit támadó megnyilvánulásoknak, még mielőtt túl késő lenne? A következő lépés, hogy a felháborodást a joggal szemben elvárásként fogalmazzák meg: ezt a jog sem tűrheti, határozottan fel kell lépnie azokkal szemben, akik azt hirdetik, hogy az emberek nem egyenlő méltóságú tagjai a közösségnek. Ezt javasolja M. Tóth, Tordai és Karsai, akik szerint indokolt a nem uszító gyűlölködő beszéd büntetőjogi szankcionálása. A véleményszabadság dogmatikájára lefordítva: a tartalomsemleges szólásvédelem határait áttörve az egyenlő emberi méltóságot kétségbe vonó tartalmú beszédért büntetés jár.
A büntetést a társadalmi intolerancia jelensége hívja életre, de a felszámolásához nem járul hozzá. M. Tóth és Tordai szerint nem azért kell büntetni, "mert bárki azt gondolná, hogy ez megszünteti majd az emberi természetben mélyen gyökeredző indulatokat". Karsai megfogalmazásában pedig érdektelen, "ha valaki a zsidó származásúakat 'csótánynak' tartja, amíg ezt nem fejezheti ki büntetlenül". A büntetőjogi fellépés sürgetői szerint a büntetéssel szemben tehát nem elvárás az, hogy csökkentse a társadalmi intoleranciát. A kriminalizálás eszerint a társadalom morális felháborodására adott szimbolikus reakció; a morális elutasítás azonban a jog legszigorúbb eszközében, a büntetőjogi szankcióban ölt testet. Ezt javasolják, anélkül, hogy a közhatalom elhatárolódását más téren (a közhatalmi és közfeladatot ellátó szereplők szólásaiban, az oktatás-nevelés terén stb.) legalább ilyen eréllyel követelnék, vagy remélnék, hogy a büntetés akár csak hosszú távon is előmozdítja a demokratikus alapértékek internalizálását a társadalom tagjaiban. Nem olvastunk meggyőző érvet nemhogy arra, hogy mi tenné nélkülözhetetlenné a büntetést, de arra sem, mire szolgálna. Vannak érvek, amik igazolhatják, hogy egy állam a demokrácia önvédelme érdekében nem köteles a neonáci pártoknak biztosítani a részvételt a közhatalom birtoklásáért folyó választási versenyben, vagy akár jogi személyként elismerni egy neonáci eszméket hirdető szerveződést. De ugyanezek nem indokolják azoknak a megnyilvánulásoknak a korlátozását, amelyek nem igénylik az államtól jogi entitásként való elismerésüket. A Karsai által is hangsúlyozott mai magyarországi helyzet, a társadalmi-politikai realitás pedig szerintünk nem alátámasztja a kriminalizálást, sokkal inkább arra figyelmeztet, miért nem szabad a szólást büntetőjogi eszközökkel korlátozni. A szóláskorlátozás magyarországi veszélyeit nem közömbösíti az sem, hogy a strasbourgi bíróság az ilyen állami beavatkozásokat átengedné a szűrőjén.
Az emberek egyenlő méltóságára és a véleménypluralizmusra - Karsai álláspontjával ellentétben - az ideológiai alapon demokráciaellenes Jobbiknál nem jelent kisebb veszélyt a "tökéletesen opportunista" Fidesz sem. Hosszan lennének sorolhatóak a példái annak (az egyházi státusz politikai keggyé alakításától a hajléktalan emberek üldözéséig), hogyan öltöztette a Fidesz az alaptörvény ruhájába azokat a politikai szándékait is, amelyek nyíltan szembemennek az alkotmányos alapértékekkel. Az idő ugyan megszépítheti az emlékeket, de 2009-ben a holokauszttagadás büntetendőségéről szóló vitában szocialista képviselő is felszólalt a parlamentben amellett, hogy ha akadályt jelent, akkor az alkotmányszöveget kell a politikai szándékokhoz igazítani, és nem fordítva. A magyarországi politikai realitást nézve nagyon is valós veszélyt jelent tehát a "csúszós lejtőre" lépni. M. Tóth és Tordai szerint egyáltalán nem szükségszerű, hogy az általuk javasolt tartalomalapú szóláskorlátozással olyan lejtőre lépnénk, ahol nincs megállás, hiszen a korlátozás szilárd elvi alapjai miatt "számtalan államban, ahol büntetik a gyűlöletbeszédet, nem csúsznak lejjebb a lejtőn". A magyar valóság azonban az, hogy az elvi határokon a kormányzat kész bármikor átlépni. Ugyanakkor az elvileg igazolt eszközöket is csak akkor alkalmazza, csupán abban a kivételes esetben áll ki akár a demokratikus alapértékek, akár a kisebbségek mellett, amikor politikai érdeke így kívánja.
Vajon hol áll (csúszik?) Magyarország a lejtőn akkor, amikor az új büntető törvénykönyv szerint - néhány hete - szabadságvesztéssel büntetendő az, aki "a Szent Koronát sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ"?
Karsai álláspontja, hogy "vannak kérdések, amikről már nem kell vitatkozni - még egy demokráciában sem". Ilyenek lennének a demokratikus jogállamiság alapértékei; az ezeket megkérdőjelező emberek szerinte nem vitapartnerek, hanem ellenségek, velük nem vitatkozni kell, hanem üldözni őket. A hatályos magyar alaptörvény azonban, amely elsődlegesen arra lenne hivatott, hogy kifejezze ezeket az alapértékeket, nem kompatibilis az alkotmányos demokráciák értékvilágával. Az alaptörvény egy hivatalos és torz keresztény ideológia szellemében sokkal inkább a család és a közösség elsődlegességét hirdeti az egyénnel szemben, mércéje az egyéni szabadság és méltóság helyett a társadalmi hasznosság.
Fikció lenne azt állítani, hogy a nemzeti együttműködés rendszerének vitathatatlan alapértéke az egyenlő emberi méltóság és szabadság. Hiszen jelenleg is annak vagyunk tanúi (ezt tapasztalhatják például mindazok, akiknek gyereke most kezd hit- és erkölcstant tanulni az iskolában), hogy versengő alaptörvényi értékek törekszenek felülírni az emberi szabadság és egyenlőség ideáját. Abban reménykedünk, hogy még vitathatjuk az új alapértékeket.
A szerzők alkotmányjogászok.
