Hát akkor itt fogunk élni – az ellenzék ünnepi műsoráról

A megaellenzéki össztüntetésen majd mindenki túllépte az időkeretét. Fölöslegesen, mert senki nem mondott semmit.

Jóformán egyetlen szó nem esett arról, hogy miért, mi célból kellene megnyerni a jövő évi választásokat – ez mintha senkit nem érdekelt volna. A kétségbeesettek tömegei, akik még mindig odamennek az egyre látványosabban üres ellenzéki tömegrendezvényekre, egyetlen dologban nem csalódhattak: többször skandálhatták, hogy „Orbán takarodj”. A szónokok sem mondtak többet ennél, csak hosszabban és kevésbé frappánsan. Továbbá néhányan, ha már színpadot kaptak, felkéredzkedtek az ellenzéki együttműködés listáira.

 

Fotók: Németh Dániel

Bajnai kezdetként önkritikát gyakorolt: tudják, hogy a népek csalódtak és tanulni szeretnének belőle. Ezt a fonalat később elejtette, és elmondta, milyen Orbán rendszere. Nos, olyan – olyan, amilyennek önök is, Bajnai is, mások is érzékelik. Ellopják a földet meg a trafikot, szegénység van és kilátástalanság, az oktatáspolitika és a gazdaságpolitika a semmibe vezet és így tovább. Aztán jött a technokrata vízió: jó kormányzás kell és „normális Magyarország”. Fáradtan hangzott mindez, és Bajnai még rá is erősített erre az érzésre. „Több tapasztalatom van és kevesebb illúzióm” – foglalta össze saját elmúlt évét, vagyis kis híján megint rákezdett a „nem vagyok politikus, én csak úgy erre jártam” típusú apolitikus izére. Ám ekkor még nem sejthettük, hogy hálásak lehetünk Bajnainak, amiért andalítóan érdektelen volt csak, nem pedig elviselhetetlenül fárasztó is.

„Emberek vagyunk, egyéniségek vagyunk, gondolkodó emberek vagyunk” – utalt szellemesen a Brian élete híres jelenetére a következő fellépő, Ungár Klára. Neki sem volt természetesen semmi mondandója 56-ról, ami nem lett volna nagy baj, de sokkal több másról sem. Nemcsak október 23-án akarjuk a szabadságot, hanem a többi napokon is folyvást, a négyévenkénti szökőnapokat is beleértve. Konklúziója szerint Orbán Viktornak el kell tűnnie, úgyhogy szavazzunk, mondjuk, valamelyik ellenzéki pártra. A tömeg imádta az ötletet („Orbán takarodj, Orbán takarodj”), mert nyilván maguktól az életbe’ eszükbe nem jutott volna, hogy ez ilyen egyszerű.

Bokros Lajostól megtudtuk, hogy a forradalmárok között voltak szociáldemokraták, liberálisok és konzervatívok is, pont mint az EP-frakciókban, ahogy azok között is vannak ilyenek, akik ma kijöttek az újkommunista Fidesz ellen tüntetni (valahogy éreztük, hogy legkésőbb Bokrosnál meglesz az első komcsizás). Aztán jött persze, aminek jönnie kell: az összefogás. Bokros szerint bűnös, aki nem akar csatlakozni, és bűnös, aki kizár másokat. Hogy a nemszövetkezésnek akár elvi alapjai is lehetnek, az értelemszerűen nem merülhetett fel, hiszen a feleket nem izgatták politikai álláspontok (például, hogy mit csinál majd a választás másnapján a győztes koalíció) – elvégre a következő választás Orbán-ellenes népszavazás lesz. („Orbán ta-ka-rodj, Orbán takarodj.”)

A következő nem létező politikai erő vezetője (sorrendben a harmadik), Kuncze Gábor példás nagyvonalúságról tett tanúbizonyságot, amikor bejelentette: ő nem kér helyet a listán, neki csakis az összefogás a fontos, hiszen „közös lista kell, mert ez könnyíti meg a választók tájékozódását” . Tényleg, hát hogy is tájékozódna a magyar választópolgár egy olyan szavazólapon, amin nem az áll, hogy Fidesz, illetve Nem a Fidesz.

Megint Gyurcsány Ferencre kellett várni, hogy megrögzött szokása szerint egyenesen szóljon: az ellenzéknek közös vezetőre van szüksége, nem kettőre, nem háromra, nem nyolcra, hanem egyre. Egy a tábor, egy a zászló. Felajánlotta, hogy hátralép, ha a személye netán akadály lenne, de azért rögzítette azt is, hogy – „sokak örömére, sokak szomorúságára” – marad politikus, sőt: „Ha kell, felszántom az országot jobbra és balra, példát mutatva egyenes beszédből” – szerénykedett zárásul. Tomboló siker. Egyrészt jól mozgósította híveit, másrészt ő tudja a legízesebben cifrázni az emelvényen, hogy Orbán, takarodj. (Ezúttal a „hazug politikai gazember” jelzős szerkezettel örvendeztette meg lelkes hallgatóságát.)

Fodor Gábor volt az, akinek végre sikerült levezetni a tényleges, valódi, igazi összefogás követelését 1956-ból. Ahogyan akkor Nagy Imre, „a liberális Bibó” és Mindszenty fogtak össze, úgy kell nekünk is, és akkor méltók leszünk hozzájuk. Nehéz választani, már csak a beszédek hasonlósága miatt is, de talán mégis ez volt a gondolati mélypont.

Mesterházy Attilát a vele kimondottan ellenséges tömeg alig hagyta szóhoz jutni, a nyomaték kedvéért kénytelen volt kétszer is elmondani a gondosan betárazott felcsúti maradonás viccét. Kicsit Rákosi pajtás rendszeréhez hasonlította az Orbánét, talán hogy tromfolja Gyurcsányt.

Szabó Tímea kedves, őszintén együttérző és kétségbeesett beszéde, sajnos, nem sok vizet zavar, a legtöbb tudósítás meg sem említi.

Ma egyetlen dolgot sikerült maradéktalanul demonstrálni: az ellenzék a jelenlegi állapotában nem a megoldás, hanem a probléma része. Nincs más, csak az orbántakarodj. De ez legalább sokszor megvolt, az időjárás pedig kimondottan pazar volt.