A tanítás Magyarországon sosem tartozott a busásan fizetett értelmiségi munkák közé. Ám az elmúlt húsz évben oly mértékben romlott a tanárok és különösen a pályakezdő tanárok helyzete, hogy ezt a pályát már csak azok választják, akiknek nem sikerült máshol továbbtanulniuk, majd a végzés után máshol elhelyezkedniük (különösen, hogy a felsőoktatási expanzió nyomán kibővült a továbbtanulási lehetőségek köre).
A tanárképző főiskolákra már régóta azokat is felveszik, akik egy kivételével minden tárgyból kettesre érettségiztek, a kétfokozatú tanárképzés bevezetése óta pedig - különösen a természettudományi tárgyakból - olyan kevesen jelentkeznek tanárképzésre, hogy az intézmények nem tudnak szelektálni a hallgatók között. Pedig jól tudjuk - és a hétköznapi tapasztalatot az utóbbi évek kutatási eredményei is megerősítik -, hogy azok az oktatási rendszerek sikeresek, azokban teljesítenek jól a tanulók, ahol a tanári pályát választók a legjobb képességűek közül kerülnek ki. Ilyen ország például Finnország, Hollandia, Dél-Korea vagy az utóbbi években Anglia. Ahhoz, hogy a következő évtizedekben javuljon, vagy legalább ne romoljon tovább a magyar közoktatás teljesítménye, nekünk is azt kellene elérnünk, hogy ha nem is a legjobb, de legalább jó képességű érettségizők válasszák a tanári pályát, és maradjanak tanárok.
A Nemzeti Erőforrás Minisztérium (Nefmi) oktatási államtitkársága pontosan ezt a célt tűzte ki a pedagóguséletpálya-modell tervezetével, a múlt héten ennek már a második változatát tették közzé. Kétséges azonban, hogy a vázolt elképzelés lenne a jó megoldás; sőt még az is, hogy az életpályamodell kidolgozói kiszámolták volna, pontosan mit is ígérnek, és annak milyen költségei vannak.
Gyorsan múló mámor
Korábban is történt már kísérlet a tanárok kereseti helyzetének javítására. 2002-ben a közalkalmazotti béremelés nyomán 50 százalékkal nőtt a tanárok alapilletménye, és 45 százalékkal a teljes, vagyis a pótlékokkal és egyéb bérkiegészítésekkel számított keresete. Abban az egyetlen évben az óvodai és általános iskolai pedagógusok bére megközelítette, a középfokú oktatásban dolgozó tanároké pedig elérte a felsőfokú végzettségűek átlagos keresetét. Ám alig néhány év elteltével a tanárok egyéb diplomásokhoz mért lemaradása már ugyanolyan súlyos volt, mint a közalkalmazotti béremelés előtt.
Ma Magyarországon a főiskolai végzettségű tanárok átlagos keresete nem éri el a nem tanárként dolgozó főiskolai végzettségűek keresetének 60 százalékát, az egyetemi végzettségű tanárok pedig átlagosan feleannyit visznek haza, mint a más munkakörökben dolgozó egyetemi végzettségűek. A pályakezdő tanár már az első évben is kevesebbet keres, mint a máshol elhelyezkedő diplomás - ezután pedig a pálya első 15 évében évről évre növekszik a lemaradása, mivel az oktatásban az alacsonyabb szintről induló bérek lassabban is nőnek, mint más diplomás pályák keresetei.
A Nefmi legújabb tervezete - ígérete szerint - biztosítani fogja, hogy "a legkiválóbbak kerüljenek a pedagóguspályára", ezért a bérrendszer átalakítása mellett erősítené a szelekciót a tanári életpálya során. A 2-4 évig tartó gyakornoki szakaszt minősítő vizsga követné; majd 6-9 év elteltével és egy újabb minősítő vizsga után kerülhetnének a tanárok abba a fokozatba (pedagógus II), amelyben pályájuk végéig megmaradhatnának. E szakaszban is lenne lehetőségük magasabb bérskálára kerülni, de csak további minősítések után, az ún. mester- vagy tudóstanári fokozat megszerzése révén - ez viszont már nem lenne kötelező.
A szelekciós elképzelések sikere persze azon múlik, hogy van-e elég jelentkező a tanári állásokra, és ők milyen minőségűek. Ha a zömük nem felel meg az előre elgondolt minőségi kritériumoknak, akkor nem lesz kikből válogatni. Márpedig ha becsöngetnek, minden osztályba be kell mennie egy tanárnak - ezért, ha a jó képességű végzős középiskolások továbbra sem akarnak tanárként dolgozni, akkor az iskoláknak és a minősítő bizottságoknak a követelmények leszállításával kell majd alkalmazkodniuk a feltételekhez. Az, hogy mennyire lesz vonzó a tanári pálya, és így lehet-e majd válogatni a jelentkezők közül, attól függ, hogy a tervezett modell valóban versenyképes javadalmazást biztosít-e a tanároknak az egyéb diplomás foglalkozásokhoz képest.
Az életpályamodellben azoknak a tanároknak emelkedne érezhetően a fizetésük, akik megszerzik a - nem kötelező - mestertanári vagy tudóstanári minősítést. Ám a pályaválasztáskor ez igencsak távoli kilátás, hisz legkorábban a 15. gyakorlati évben következhet el. Kétlem, hogy 18-20 éves fiatalok vonzónak találják majd ezt a pályát attól, hogy 40 éves korukra és számos sikeres minősítés után mester- vagy tudóstanárként esetleg elérhetik majd a velük egykorú átlagos diplomások keresetének háromnegyedét. Az életpályamodell tervezete ugyanis pusztán ezt ígéri - amint erről bárki meggyőződhet, aki a dolognak a jelenlegi kereseti adatok, a tervezetben szereplő illetménytábla és a kezdő gyakornoki fizetésekre vonatkozó elgondolás (a mindenkori minimálbér 180 vagy 200 százaléka) alapján utánaszámol.
A kétséget erősítik azok a külföldi és magyar kutatási eredmények, amelyek szerint a pályaválasztási döntéseket a pályakezdő és a pálya elején elérhető keresetek befolyásolják elsősorban, későbbi alakulásuk szerepe e választásokban sokkal kisebb. Az életpályamodell jelenlegi javaslata a pálya első tíz évében nagyjából a mostani illetménytábla szerinti tempóban emelné a tanári fizetéseket. Azok a tanárok, akik nem kerülnek át a legmagasabb bérskálára a 9. és 18. gyakorlati évük között, 5-15 százalékkal keresnének többet, mint ma; a 19. évtől pedig egyenesen kevesebbet, mint a mai szabályok szerint. Ha tehát el is fogadnánk egy pillanatra, hogy a nagyon távoli bérkilátások vonzóvá tehetik a pályát, akkor is azt látjuk, hogy az életpályamodell csak azt motiválhatja a tanári pályára, aki arra számít, hogy egyszer majd elnyeri a mester- vagy tudóstanári címet - hiszen a kötelező minősítésekkel megelégedő pedagógusok helyzete nem fog érezhetően javulni.
Távoli kilátások
De mekkora lehet majd az esélye annak, hogy sokan elnyerjék e legmagasabb fokozatot, azaz hogy sok tanár keressen jóval többet?
Ez nyilvánvalóan nemcsak a tanári teljesítményektől függ majd, hanem attól is, hogy lesz-e erre elegendő forrás. Ha nem lesz, az életpályamodell akkor is működőképes marad. A kötelezően minősített tanárok keresete, mint láttuk, nem különbözik majd jelentősen a jelenlegitől - a mester- és tudóstanárok számának korlátozásával pedig a rendszer rugalmasan alkalmazkodhat a forrásokhoz. Igaz, ekkor értelmét is veszti az életpályamodell, mert így a tanári pályát választókat a mégoly távoli kereseti kilátások sem fogják ösztönözni.
E ponton érdemes felidézni a 2002. évi közalkalmazotti béremelés tanulságait. Ez és a korábbi kisebb emelések azért nem tudták tartósan javítani a tanárok helyzetét, mert az akkori kormányok nem törődtek a magasabb költségek stabil, fenntartható finanszírozásának megteremtésével - aminek az egyik módja a foglalkoztatás csökkentése lehetett volna. Abban bíztak, hogy a javuló gazdaság majd megengedi, hogy egyre többet költsünk oktatásra. Ehelyett tartóssá vált az a helyzet, hogy a magyar közoktatás sok tanárt foglalkoztat alacsony bérszinten. Most is a gazdaság felfutására várunk: Hoffmann Rózsa államtitkár asszony nyilatkozata szerint az életpályamodell bevezetésének pontos időpontja a gazdaság teljesítőképességétől függ. A tervezet kidolgozói nagy bizakodásukban arról sem vettek tudomást, hogy a magyar közoktatás már most jóval több tanárt foglalkoztat, mint az európai országok rendszerei: nálunk például az alsó tagozaton 10,6 tanuló jut egy tanárra, miközben az uniós átlag 14,6. A kormány úgy szeretné jelentősen növelni a tanári pálya késői szakaszában a béreket, hogy közben szabályozási változtatásokkal (a csoportlétszámok, tanári óraszámok csökkentésével) tovább növeli a tanárok foglalkoztatottságát. Ehhez valóban az oktatási ráfordítások jelentős növelésére lenne szükség, annál a 300 milliárdnyi többletnél is többre, amiről az elmúlt napokban szó volt. Pedig már ez az összeg is a közoktatási ráfordítások egyharmada! Ha ez mégsem következik be, az eredmény sem fog különbözni a 2002. évi közalkalmazotti béremelésétől.
A kidolgozott életpályamodell nem javítja a pályájuk elején tartó pedagógusok helyzetét, és arra sem nyújt garanciát, hogy a pedagógusok nagy részének tartósan javulni fog a helyzete. Igaz, így is bevezethető - csak az eredmény kérdéses. Azok az országok, ahol a legjobbak választják a tanári pályát és ahol szelektálni tudnak a jelentkezők közül, a pályakezdő tanároknak kínálnak versenyképes, az egy főre jutó GDP 95-99 százalékának megfelelő béreket - miközben a nemzeti összjövedelem arányában nem költenek többet oktatásra, mint mások. A foglalkoztatás racionalizálásával és a fizetések "előütemezésével", azaz a pályakezdő bérek nagyobb emelésével és a bérskála összenyomásával tudták megteremteni ehhez a forrásokat - mint Finnországban (ahol a magas kezdő fizetések és a maximum fizetések közti különbség 18 százalék), vagy mint Hollandiában (ahol hét év alatt a pályakezdő tanárok bérét 1480 euróról 2000 euróra növelték a 90-es években). Csak remélni tudjuk, hogy az itthoni vita még nem ért véget - s hogy az eredeti elképzelés gazdái nem csak az akarat erejében fognak bízni, amikor a javasolt módosításokról döntenek, hanem a magyar és nemzetközi tapasztalatokra is támaszkodnak majd.
A szerző közgazdász.
