*
Az biztos, hogy az "ly"-t elsőként gyomlálnám ki meseszép nyelvünk rusnya helyesírásából, még ha emiatt nyomban új, poénos címet kellene is keresnem a jelen írásnak. Jól magam elé tudom képzelni honfitársaim többségének gyötrődését, miközben épp egy "jé" hangot muszáj papírra vetniük. Egyik gyakran látogatott honlapom szerzője nemrég elhamarkodott és meggondolatlan kísérletet tett az "ez évi" szókapcsolat összevonására, amiből igazi gyöngyszem lett: "idelyi". És ez nem tavai polyén. Az "ly"-nak én a magam részéről díszes temetést rendeznék. Néhányan bizonyára megsiratnák, de a többség vidám tort ülne. Ez végül is egyszerű és egyszeri döntés kérdése. Ám hüje hejesírásunk számos további rákfenéivel már korántsem lenne ilyen egyszerű dolgunk.
Itt van mindjárt a mingyárt. Én nem haboznék lándzsát törni a "gy" mellett, de tisztában vagyok vele, hogy ha egyszer elrepítenénk nehéz kövünket - jelen esetben a "dj"-t - a fonetikus írásmód felé, ki tuggya, hol állna meg. Írjunk mindent úgy, ahogy mondunk? Ettől még én is visszariadnék, bár az internetes szleng éppenséggel efelé halad. Ha viszont "disztingválunk", csakhamar ismét ott fogunk tévelyegni a bonyolult szabályok sűrű erdejében. "Tucc ennél jobbat?"
Javaslatokat tehát félve tennék, de magát az állítást, amelyet a "hüje" jelzőbe rejtettem, fenntartom. Bízvást remélhetem, hogy egyetért vele mindenki, aki ír, aki olvas. Kétlem, hogy van még egy ilyen hüje hejesírás a világon. Magyarországon legfeljebb néhány tucat kiadói korrektor és szerkesztő tud hejesírni. Nekik, szegényeknek muszáj. A magyartanárok helyesírástudásában már nem lennék ennyire biztos, de esetleges bizonytalanságaikért nem őket okolom. A magyar helyesírás, amelyet minden általános iskolát végzett honfitársunknak tudnia s művelnie illenék, manapság előkelő helyen áll a különleges és ritka szakmák rangsorában.
Nem tudom, nagyra becsült nyelvész barátaim tudnak-e helyesen írni, akarom mondani, hejesírni. Én, bár többé-kevésbé hovatovább fél évszázada az írás a szakmám, nem tudok. És mert a magyar helyesírás olyan, amilyen, nem is akarok tudni. A magam részéről annyira dühös vagyok a magyar helyesírásra, hogy direkt nem írok helyesen. Nem vagyok hajlandó például megtanulni, hogy mit kell egybeírni, mit külön, mit kötőjellel, és nem vagyok hajlandó évről évre követni az erre vonatkozó szabályok változásait. Ezért előszöris egybeírom az először is-t, a legalább is-t pedig legalábbis külön. Aztán másodszor fordítva.
Egy szóval (vagy egyszóval?) bátorkodom állítani a reform szükségességét, de a végrehajtás nem az én asztalom. Sokkal inkább nagyra becsült nyelvész barátaimé, akik sziporkázóan okosak, szabadelvűek, modernek. Ha beszédről, élő nyelvről van szó, végtelenül toleránsak. Hogy ne mondjam, a lovak közé dobják a nyelv gyeplőjét, hadd (vagy hagy?) fussanak vele. De mintha a magyar helyesírást - ki tudja, miért - még ők is érinthetetlen tabuként kezelnék.
*
Én most, legalább a probléma felvetésének erejéig, mégis megtöröm ezt a tabut. Nem azért, mert kibic lévén nekem semmi nem drága, ugyanis a magyar nyelv kibic létemre nekem nagyon is az, hanem azért, mert ihletett pillanat ez a mostani. Az alkalom, mondhatnám, soha vissza nem térő, kár lenne elszalasztani.
Nem tudom pontosan, hogy készül és hogy frissül évről évre a hüje magyar hejesírás, de valahogy úgy képzelem, hogy szigorúan hetven év fölötti, begyepesedett agyú professzorok ülnek az Akadémia egyik félhomályos szobájában egy nagy asztal körül, fogatlan szájukkal pogácsát majszolnak, és közben agyafúrt javaslatokat tesznek betarthatatlan és követhetetlen szabályokra, mert csakis ezen a módon tudják igazolni önnön létük jelen és jövő idejű jogosultságát. Azért gondolom így, mert más értelmét, mint biztosítani néhány szenilis professzor egzisztenciájának folyamatosságát, akárhogy keresem is, nem látom a magyar hejesírásnak.
Európa legszőrszálhasogatóbb, legprecízebb és legkukacosabb németjei sikerrel kigyomlálták saját helyesírásukból azokat a teljesen fölösleges baromságokat, amelyek minden önérték híján csak a német írástudók életének megkeserítésére voltak jók. A mi képzelt vagy valóságos professzoraink ezzel szemben fáradhatatlanul szaporítják ezeket.
De miért mondom, hogy itt az alkalom a változtatásra, és ha elszalasztjuk ezt az alkalmat, talán sohanapjáig kell várnunk a következőre? Azért, mert nemzetünk első emberében közös ügyünknek nagy hatalmú (vagy nagyhatalmú?) pártfogójára talál. Ne várjuk meg, míg a hüje magyar hejesírás tárgyában vénségére másodjára is nekiveselkedik kisdoktorijának, annál is kevésbé, mert ebben a tárgyban aligha talál jól hasznosítható forrásmunkákat. Ma még viszont bízvást remélhetjük, hogy patrónusa lesz jobbító törekvéseinknek, elsősorban (vagy első sorban?) is azért, mert nemzetünk első embere a magyar nyelv felkent papjának hirdeti magát, másod-, de nem utolsósorban pedig azért, mert a helyesírás radikális reformja neki mint "álamfőnek" személyesen is eminens érdeke. Mivel pedig nemzetünk első embere sejthetően és remélhetően nem sokáig marad nemzetünk első embere, nem késlekedhetünk.
Hejesírni nem tudó írástudó barátaim, nosza, ragadjuk meg ezt a rendkívüli és talán soha vissza nem térő alkalmat! Forduljunk hozzá bizalommal, hátha röpke regnálása mégsem múlik el maradandó és becses nyom nélkül.
A szerző író, műfordító.
