Janisch Attila: Kell-e nekünk a Momentum?

Azt mondja ma reggel a Klubrádióban Hajnal Miklós, a Momentum nevű párt szóvivője, miközben Dési János a más baloldali és liberális pártokkal való választási összefogás vagy együttműködés lehetőségeiről, illetve e lehetőségek radikális elutasításának az okairól faggatta:

„A Momentum is egy baráti társaságból szerveződött párttá.”

Csodálkozom, hogy miközben ezt mondja, nem érzi, hogy ennek a mondatnak mennyire nincs helye ebben az országban 2017-ben, a több mint egy évtizedes Orbán-kormányzást követően.

Da facto bizonyított ugyanis, hogy a baráti társaságból párttá szerveződés önmagában semmilyen erényt nem jelent, semmilyen politikai képességet nem bizonyít, azon túl, hogy a barátságokból kibontakozó és a politikai porondon féktelen burjánzásnak induló összefonódások és az ezekből származó veszélyek legalább ennyire bizonyítottak.

A tehetségesen művelt professzionális politika egyébként sem barátságok kérdése, hanem képességeké, felkészültségé, tudásé, jellemé. Sőt kifejezetten jobb, ha nem barátok szerveződnek párttá, mert később ezek a kapcsolatok is meghatározhatják és befolyásolhatják azokat a professzionális igényű politikusi döntéseket, amelyekben nem igazán van helyük a személyes érzelmeknek, annál inkább a racionalitásnak és az objektivitásnak. A személyes kapcsolatok dominanciája a politikában – ezt mutatja Orbán kormányzása és a Fidesz egész szerveződése, szervezete és működése – egyértelmű és nehezen semlegesíthető veszélyeket rejthet, amikor egy ilyen csapat teljhatalmat szerez mások fölött.

Szóval a magam részéről, ha a politikáról van szó, szarok a barátságokra és egyéb családi, szerelmi, akolbéli kapcsolatokra. Amiről inkább szeretnék hallani, s amivel Momentumot övező egyre erősödő ellenérzéseim dacára is meggyőzhető és szimpatizánssá tehető vagyok, az semmi más, mint a tudatos racionális és hosszú távú program.

De úgy látom, hogy

a Momentum csak rövid távra tervez, politikai látványpékséget csinál.

A sikeres olimpiai népszavazás, a gyűlöletplakátok kijavítása és egy vagy két tüntetés megszervezése még nem program, és még nem bizonyítéka a valós és hosszú távon is meglévő, megmaradó politikusi képességeknek. Ezek ügyesen, esetleg másoknál jóval ügyesebben megszervezett politikai akciók, amelyek fontosak, sőt nagyon is fontosak, de ha már egy pártról beszélünk, amely kormányváltó tényezővé kíván válni, s amely minden más párttól is radikálisan meg kívánja különböztetni magát és azokkal semmilyen közösséget nem kíván vállalni, még annak a kockázatával sem, hogy ezzel minimum egy ciklushoz még hozzásegítheti Orbánt, nos, egy ilyen igényekkel fellépő párttól a politikai akciózás nem több, mint ügyesebben vagy ügyetlenebbül megszervezett politikai mutatvány, tetszetős, de valójában már kevéssé jelentős és kevéssé értékelhető tartalommal.

Minimumprogramként tehát jó lenne tudni, hogy mi a Momentum elképzelése

a demokratikus kormányzásra, a jogcím nélkül megváltoztatott alkotmány helyreállítására, a demokratikus intézményrendszer újraszervezésére, az ország teljes szétesettségének és az esetleges nyerést követő (de komoly bizonyossággal előre megjósolhatóan bekövetkező) polgárháborús helyzetek konszolidálására, az ellopott közvagyon visszaszerzésére és a kormányzásuk során bűncselekményeket elkövetők törvények szerinti megbüntetésére vonatkozóan. De a konkrétumok és nem általános lózungok szintjén, mert ez utóbbiakkal tele van már a kamra.

Persze érthető az is, ha a Momentum politikusai azt gondolják, hogy ezeket most még nem kell megválaszolni, mert a többi ellenzéki párttal szemben érzett – egyébként teljesen érthető és jogos – választói kiábrándultság és csalódottság, továbbá az általános messiásvárás a választók számára elfogadhatóvá és elegendővé is teszi a politikai látványpékséget. S a látványos akciókkal is elegendő szavazatot lehet gyűjteni ahhoz, hogy egy frissen szerveződött párt viszonylag nagyobb létszámmal is bejuthasson a parlamentbe.

De éppen ezért és persze azért is, mert a politikai racionalitás már olyan rég nem látott vendég ebben az országban, még a szokásosnál is határozottabban kellene megkövetelni egy minden eshetőségre kidolgozott koncepciót a Momentum vezető politikusaitól, hiszen egy ilyen, határozott hangon artikulált és konkrétumokban bővelkedő programban mindenki számára jobban láthatóvá válnának a politikusi képességek. Vagy azok hiánya.

Az adott helyzethez igazított és patikamérlegen kimért erőkifejtés (kvázi a megalkuvás: „2018-ban úgysem nyerhetünk még” – mondta korábban a Momentum elnöke) csak a bejutás erős óhajtását jelzi. Amely persze első körben érthető törekvés (tedd az ajtórésbe a lábad, hogy később benyomhasd az ajtót), de mégis – még a gesztus szintjén is – sokkal meggyőzőbb lenne egy komplex és az alapvető kérdéseket érintő és az arra adható válaszokat artikuláltan megfogalmazó, hosszú távú programmal előállni. És járulékos haszonként egyre

kevesebbek tanakodnának azon is, hogy a Momentum vajon Orbán kreálmánya-e.

Az pedig, hogy e gondolat egyáltalán felmerülhet a baloldali és liberális szavazók körében, már önmagában is nagyon komoly problémát jelez a baráti társaságból politikai párttá szerveződött Momentummal kapcsolatban.

Éppen ezért a Momentumnak bizony hosszasan és mindent alaposan átvizsgálva és mérlegelve kellene elgondolkodnia azon, hogy mi is lehet a kiváltója e választói gondolatoknak.

Pláne azután, hogy a Momentum a minap nagyon határozottan juttatta kifejezésre azt a végleges elhatározását, hogy nem kíván semmiféle választási együttműködést, sem szövetséget más pártokkal kialakítani. Hiszen e radikálisnak látszó, de egy másik – ugyancsak érvényesnek számító – olvasat szerint a valódi cél elérését, vagyis Orbán leváltását, de akárcsak kétharmados teljhatalmának megakadályozását is bizonytalanná tévő döntés a lehetséges szavazók körét még az eddigieknél is jobban szakítja két egymással ellentétes táborra: a Momentumban egy távolabbi megváltás reményét látókra és a pártot és vezetőit Orbán-epigonoknak tartó, őket teljes egészében elutasítókra. Márpedig a Momentum körül a kezdetektől fogva meglévő bizonytalanságot és az egymásnak homlokegyenest ellentmondó vélekedéseket csak erősítik és gyakorítják az olyan megnyilvánulások, mint a párt egyik alelnöke által az internetre posztolt gyalázkodás, amelyben „balliberális, álértelmiségi pöcsöknek” nevezi a nem velük egyetértőket, mely formula és stílus egy az egyben az Orbán által meghonosított politikai közbeszédre jellemző bayeri tónus.

Mint amikor Hajnal Miklós a már említett klubrádiós beszélgetésben arra a kérdésre, hogy ha nem is szoros választási pártszövetséget, de valamiféle laza, ám a logikai és matematikai racionalitást figyelembe vevő együttműködést el tudnak-e képzelni más pártokkal, amely azt célozná, hogy minden választókerületben csak az ott legesélyesebb párt jelöltjére lehessen szavazni, így válaszolt:

„A Momentum minden kerületben állít jelöltet, de ha valamelyik párt visszaléptetné a saját jelöltjét, akkor a Momentum azt elfogadja.”

Félreértés ne essék, nem vagyok eleve Momentum-ellenes, inkább a megítélésükben semlegessé csalatkozott egykori szimpatizáns, és bár választóként egyébként is minden demokratikus megoldás érdekel, minden ilyenre nyitott is vagyok, de a kisebb és nagyobb célok közötti fontossági sorrendet nem tudom figyelmen kívül hagyni, és sajnálkozva látom, hogy a Momentum mintha egyre jobban elveszítené a tájékozódását ezek között.