Antal Dániel

Káosz a királyságban

Hogyan verik szét saját politikusai Nagy-Britanniát?
szerző
Antal Dániel
publikálva
2017/12. (03. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Pár hónappal az észak-írországi polgárháborút lezáró, 1998-as Belfasti Egyezmény aláírása után az Ifjúsági Európa Parlamentben egy tizenéves ír képviselőtársamat arról faggattam, hogy vajon az ő generációja hosszú távon elfogadhatónak tartja-e ezt a megoldást? Megfelelő pótlék-e a független, egységes Írország álmáért az, hogy az Európai Unió védnöksége alatt eltűnik az ír–északír határ? Örülni kell a békének, és ki kell használni – hangzott a válasz. „A mi generációnknak nem kell foglalkoznia ezzel az üggyel. Ma Írország északi részén az írek kisebbségben vannak, ám 2025-ben ők lesznek a többség. A történelem megoldja ezt a problémát.”

Brüsszel nélkül London sem kell

A demográfia kérlelhetetlen tudomány. Évtizedekre előre képes megmondani, hogy hol mennyi szavazó fog élni. S mert nagyrészt öröklődik az egyént körülvevő társadalmi közeg is, s vele a politikai preferenciák, még azt is elég jól látjuk előre, hogy miként fognak szavazni. Nem meglepő tehát, hogy 2017-ben, a Brexit árnyékában, rekordmagas részvétel mellett a Sinn Féin kis híján megnyerte az észak-írországi választásokat. (A küzdelem az északír helyi törvényhozás 90 helyéért folyt, a brit parlamenti választással szemben arányos rendszerben.) A Sinn Féin Észak-Írország kisebbségi katolikus lakosságának az egyik, radikálisabb pártja; fegyveres szárnya 1919 és 1921 között kivívta Írország függetlenségét és a múlt század második felében évtizedeken át fegyverrel – terrorizmussal – harcolt a sziget újraegyesítéséért.

Nagy a feje, búsuljon!

Nagy a feje, búsuljon!

Fotó: Europress/AFP

A Brexitről szóló népszavazáson az északír választópolgárok többsége (56 százaléka) a bennmaradás mellett szavazott – jóformán az összes katolikus, ír identitású választópolgár, és a protestáns, brit identitásúak egy része –, többek között azért, mert ragaszkodtak a békeszerződés posztulátumaihoz. A Brexit egyik korábban nem sokat reklámozott következménye viszont épp az lehet, hogy újra kell tárgyalni az 1998-as egyezményt, mivel annak integráns részét képezi az EU, amely garantálja a határok láthatatlanságát és a békefolyamat anyagi támogatását. Az észak-írországi katolikus pártok épp az unió védnöksége miatt mondtak le az egységes Írországról – most pedig mindez megkérdőjeleződött. Nem kétséges, hogy a Sinn Féin márciusi sikerének ez az egyik oka. Gerry Adams, a párt veterán elnöke a minap ismét az egységes Írországról mint megvalósítható célról beszélt.

Az ír nacionalistáknak mára lett egy 1998-ban még nem látható szövetségesük is: a skót nacionalizmus. Skóciában a 2014-es népszavazáson a szavazók 55 százaléka az Egyesült Királyság fenntartására voksolt. A skót nacionalisták 2016-ban szintén a Brexit ellen kampányoltak – Skóciában a maradáspárti szavazatok 62 százalékkal nyertek –, mert számukra Brüsszel ellensúlyt jelent Londonnal szemben. Most pedig Nicola Sturgeon skót miniszterelnök újabb függetlenségi referendumról beszél. A skótok elfogadják, ha az EU diktál bizonyos törvényeket, de azt nem, ha London. Vannak ennek érzelmi okai is, de azt sem szabad elfelejteni, hogy Skócia lényegesen baloldalibb, liberálisabb ország, mint Anglia; a skótoknak nem fekszik az angol jobboldal társadalomképe.

Gibraltáron tavaly szinte mindenki a maradásra szavazott. Spanyolország ugyanis soha nem mondott le a brit szikla birtoklásának igényéről, az EU viszont garantálja a jelenlegi határokat és azok átjárhatóságát. De mi lesz nélküle? És mi lesz a walesi ipar- és bányavidékkel az uniós támogatások nélkül? Vajon a megszorításpárti angol jobboldal ad-e annyit, mint Brüsszel?

Azt gondolnánk, hogy Anglia és Wales kilépése az Európai Unióból valójában saját polgárainak sem ér annyit, hogy megszűnjön Nagy-Britannia. Csakhogy a Brexit olyan politikai káoszt szült, amelyben e politikai problémák megoldása szinte lehetetlen.

 

Az ember, akit senki se várt

De mi vezethetett a brit kilépéspártiak többségéhez tavaly nyár elején, ha a közvélemény-kutatók negyven éven át – néhány hónap kivételével – ezt a tábort mindig kisebbségnek mérték, s a távozást az unióból a londoni parlament, a Westminster összes nagy pártja ellenezte?

A brit választási rendszerben a képviselőket kizárólag egyéni körzetekben választják, s ez olykor a parlament összetételének súlyos aránytalanságához vezet. A Konzervatív Párt 2015-ben a szavazatok 36,8 százalékával szerezte meg a képviselői helyek 50,8 százalékát, a többi pártnak a szavazatok közel kétharmada, de a mandátumoknak csak a 49 százaléka jutott.

A kilépés évtizedeken át a Konzervatív Párt belső ügye volt. Bár az idea a párton belül sem szerzett soha többséget, David Cameron 2013-ban mégis gesztust tett az euroszkeptikus kisebbségnek azzal, hogy bejelentette: ha a toryk 2015-ben újra nyernek, népszavazást rendeznek a tagságról. Cameron ekkor harmadik éve volt kormányfő, s nemcsak pártjának hardcore euroszkeptikusait akarta ezzel – saját második ciklusára is figyelemmel – maga mögé állítani, de elé akart vágni az ekkor már egyre hangosabb, kizárólag a kilépés érdekében létrejött Függetlenségi Pártnak (UKIP) is. A népszavazás belengetése 2013-ban ráadásul ártatlan blöffnek tűnt. Cameron tudta, hogy pártjának és szavazóinak egy része a kilépésre fog szavazni, de arra számított, hogy a munkáspártiak, a liberálisok, a skót nacionalisták meg a toryk fele elég is lesz a maradáshoz.

Cameron 2015-ben pirruszi győzelmet aratott. A toryk Angliában szokás szerint egy hajszállal megverték a Munkáspártot, s megszabadultak addigi koalíciós partnerüktől, az EU-barát Liberális Demokrata Párttól. Skóciában viszont tarolt az SNP, a Skót Nemzeti Párt, s valósággal lenullázta az itt tradicionálisan egyeduralkodó Munkáspártot: a Labour 56 körzetéből elvesztett 55-öt. A torykat közvetlenül nem érintette a baloldali, progresszív, Európa-párti skót nacionalisták előretörése, ők az elmúlt évtizedekben csak hébe-hóba szereztek mandátumot Skóciában. A Munkáspárt viszont elveszítette a reményét arra, hogy valaha választást nyer Nagy-Britanniában. A de­stabilizálódott és skót szárnyát elveszített Munkáspárt ekkor kétségbeesett lépésre szánta el magát. A fiatalok visszacsábítását célzó reformok jegyében a pártelnöki posztra nyitott választást írtak ki, amin nemcsak párttagok vehettek részt, hanem 3 font fejében bárki, s ezt – jól szervezett szélsőbaloldali aktivisták segítségével – a koros EU-ellenes politikus, Jeremy Corbyn nyerte meg. Vele se a Munkáspárt, se Cameron nem számolt komolyan, s ez fatális hibának bizonyult.

A toryk úgy írták ki a népszavazást, hogy az összes parlamenti párt egyetértett Nagy-Britannia uniós tagságával. A törvényhozásban a kilépésnek nem volt szervezett bázisa, 2015-ben a UKIP egyetlen mandátumot szerzett, a referendum és a kilépés csupán néhány, jobbára vidéki (konzervatív és munkáspárti) képviselő fixa ideájának tűnt. Cameron azonban nem ismerte fel, hogy Corbyn is közéjük tartozik, s nem fog segítséget nyújtani a nagy blöffhöz. A Munkáspárt új vezetője nem kampányolt a maradás mellett, ami hozzájárult ahhoz, hogy a baloldali szavazók kisebb többséggel álltak ki a tagság mellett, mint amire Cameron számított. A kilépés váratlan győzelme után pedig szó szerint arra ébredt a kormányfő, hogy épp a Munkáspárt vezetője szólítja fel a kilépési tárgyalások azonnali megkezdésére.

Cameron lemondott, és erre szólította fel a hivatalosan szintén maradáspárti Corbynt is – de ekkor kibújt a szög a zsákból. Corbyn a „népakarat képviselőjeként” átállt az üresnek látszó Brexit-oldalra, ahol 51 százaléknyi szavazót látott. Azt gondolta, hogy a Brexit oldalán találja meg a hiányzó Labour-szavazókat.

Innentől a dolgok rémületesen kaotikussá váltak. Erre az eredményre egyik párt sem készült fel. Nemhogy Cameron nem akart kilépni az unióból, de a toryk egy része is abban a reményben kampányolt a Brexit mellett, hogy végül a maradáspártiak győznek, ám a szoros eredmény megijeszti az uniót, s az újabb engedményeket tesz Londonnak. Saját blöffjük kudarcával szembesülve hirtelen a párt euro­szkeptikus kisebbségét kapták elő, opportunista vezetőik pedig felfedezték magukban a Brexit bajnokait, és új, kilépéspárti kormányt alakítottak.

A Munkáspárt túlnyomórészt EU-párti képviselői hátat fordítottak a hirtelen kilépéshívőként mutatkozó Corbynnak. Az árnyékkormány lemondott, a frakció fellázadt ellene és új pártelnökválasztást erőszakolt ki. Corbyn mögött kevés választott munkáspárti képviselő maradt, az árnyékbársonyszékekbe lasszóval fogták az árnyékminisztereket. Nyolcvanas matuzsálemek és huszonéves utánpótlás-politikusok ültek köré a karzatra; némelyikük pár nap után lemondott. A pártalkotmány azonban pártalkotmány, és a 2015-ben bevezetett szavazási szabályokkal a Munkáspárton kívüli aktivisták a párttal szemben ismét Corbynt választották elnöknek.

Miután Corbyn ráúszott az egyértelmű képviselet nélküli Brexit-szavazókra, hirtelen a másik 48 százalékon lett üres a pálya: ezen a 8 százalékos liberálisok, a törpepártok és a skót, ír, walesi nacionalisták mozognak. Az első időközi választást a maradáspárti Londonban be is húzták a liberálisok: a munkáspárti jelölt egy százalékot sem kapott. A kilépéspárti Észak-Angliában, egy 1935 óta munkáspárti körzetben viszont a konzervatívok, a UKIP és a Munkáspárt versenyéből a kilépést elvileg megvalósítani képes konzervatívok jöttek ki győztesen.

 

Másnaposok

Kilenc hónappal a népszavazás után még mindig nincs terv a kilépésre. Az eredeti Brexit-párt ugyanis azt ígérte, ami nincs: bevándorlási stopot, a szuverenitás helyreállítását és közben zavartalan hozzáférést az EU piacához, meg London pénzügyi vezető szerepének a megőrzését. Ezek feladása nélkül azonban ugyanolyan bonyolult kompromisszumokat kell kötni a szétválásról, mint amilyen bonyolult egy új ország csatlakozása az EU-hoz. Nekünk például 13 évünkbe telt – mértéktartó szakértők szerint a britekre is tízéves tárgyalási sorozat vár. Ami nem is tűnik olyan soknak, annak fényében, hogy lassan egy év telt el csak az ocsúdással.

A kevésbé népszerűtlen toryk és Theresa May látszólag sikeresen politizálnak, de a kilépéssel semmit se tudnak kezdeni. A távozás hívei azt hirdették, hogy heti 350 millió fonttal több marad a brit egészségügyi ellátásra: de kiderült, hogy a magyar, német, bolgár, román, francia szakszemélyzet nélkül nem marad elég orvos és ápoló. A bevándorlás megállítását ígérték, vagy legalábbis szelektív bevándorlási politikát: de kiderült, hogy bevándorlókra szüksége van a mezőgazdaságnak, az iparnak, a pénzügyi szolgáltatói szektornak. Arról is szó volt, hogy Nagy-Britannia tagja marad a közös piacnak – de ez a bevándorlás szabadsága nélkül nem megy, s ezért a brit gyáripar és a bankszektor vámhatár mögé fog kerülni. Amszterdam már júniusban felállította a maga Brexit-irodáját, Dublin, Frankfurt, Párizs komplett iparágak áttelepítésére tesz ajánlatokat. May kormánya új szabadkereskedelmi egyezményeket vizionált karácsonyra, amelyek erőteljesebben érvényesítik a brit érdekeket a volt gyarmatokkal szemben: de Új-Zéland és Kanada 2025 karácsonyára se fogja beadni a derekát. A kormány ezért kilenc hónapja a ceruzáját hegyezi. May ott keresett szövetséget a Brexit mellett, ahol talált: már az első héten elzarándokolt Trump elnökhöz, akit a „különleges viszony” jegyé­ben állami látogatásra hívott. Erre a hírre kétmillióan írták alá azt a petíciót, hogy a királynő ne fogadja az elnököt – a vizitet el is halasztották. May valójában a senki földjén bóklászik: Nigel Farage, Donald Trump és Vlagyimir Putyin csak a káoszhoz, nem az új rend kialakításához lehetnek globális partnerek. Az utolsó reménye az, hogy a francia vagy a német választásokon olyan borzalmas eredmény születik, ami az EU-27-eket is káoszba taszítja.

May és Corbyn gyenge képességű vezetők, akik a körülmények furcsa összjátékaként lettek az angol politika főszereplői. Egyikük sem irányítja a közvéleményt, hanem perverz népszerűtlenségi vetélkedőben fut a szavazók után. May nem tesz egyebet, mint sütkérezik Corbyn népszerűtlenségében, és tehetetlenségében egyre harciasabban fenyegeti az EU-t. A nem is olyan rég még maradáspárti konzervatívok (a korábbi többség) most bambán nézi, hogy a meggyőződésével ellentétes programot kéne végrehajtania. A valódi, eredeti euroszkeptikusok meg soha nem hittek a győzelmükben annyira, hogy a távozásra bármiféle tervet dolgozzanak ki. Amekkorát szólt a júniusi népszavazás, annál látványosabb most a csend. Nagy-Britannia közel egy év után sem nyújtotta be hivatalosan a kilépési kérelmét, Theresa May hétfői nyilatkozata szerint erre jövő szerdán kerülhet sor.

Corbyn programja az, hogy ő másképp veszne össze az EU-val. A munkáspárti szavazók harmada átállhat a szilárdan EU-párti liberális demokratákhoz, de ezzel a toryk pont jól járnak, mert az összességében erősebb, de megosztott baloldal a first past the post szisztéma miatt simán elveszítené a választást. A munkáspárti szavazók leginkább új népszavazást akarnak, ami csak Corbyn lemondásával volna elképzelhető. A népszavazás eredménye újrarajzolta a politikai törésvonalakat. A Konzervatív Párt és a Munkáspárt is megkettőződött: mindegyikből lett egy unió-párti és unióellenes is. Arra pedig, hogy mi történik Skóciában és Észak-Írországban, a három nagy westminsteri pártnak lényegében alig van befolyása.

 

Megállítható az őrület?

Ha a politikai felépítmény nem a saját, önálló logikáját követné, akkor valószínűleg Nagy-Britannia az EU tagja maradna. (És ugyanezzel az erővel Magyarországon is kormányváltásnak kellett volna történnie 2014-ben, mert olyan kevesen kedvelik a kormánypártokat. De ha az emberek az ellenzéket is utálják, nem csak a hatalmon lévőket, akkor nem tud új többség kialakulni.) Parlamenti demokráciában ekkora váltásnak csak akkor szabadna bekövetkeznie, ha az ellenzék megszervezi az elégedetlenek koalícióját és elnyeri a többséget. Nagy-Britanniában ennek az ellenkezője zajlik. Az önérdeküktől vezetett, rövidlátó politikusok stratégiája az unión kívüli Kis-Britannia, Anglia és Wales államszövetségéhez vezet, anélkül, hogy bárki szavazott volna erre.

Pedig a demográfiai és gazdasági folyamatok lassan, de kérlelhetetlenül a 2016-os status quo ellen hatnak. A brit fiatalok háromnegyede bennmaradáspárti, a semleges brit birodalmat pedig a nyugdíjasok szeretnék viszontlátni: csakhogy az előbbiek évente 300 ezerrel lesznek többen. A következő választást Nagy-Britanniában 2020-ban tartják – a mostani tory kormány, akárcsak Corbyn, addigra kilépést ígért a választóinak. Ez csak akkor valósulhat meg, ha Nagy-Britannia a tárgyalások befejezése előtt hagyja el az uniót, mondjuk 2019-ben, s ezzel a brit ipart és bankszektort kivonja a belső piacról, s azt kockáztatja, hogy az európai orvosok, bankárok, mérnökök, kutatók Párizsba, Frankfurtba, Berlinbe, Amszterdamba, Dublinba költöznek.

A másik lehetőség az, hogy valaki kikényszeríti és megnyeri az előre hozott választást, és leállítja ezt az őrült tervet. Erre sem kisebb az esély. Ha a Munkáspárt tagjai megfékezik az elnökválasztást befolyásolni képes szélsőbalos aktivistákat és visszanyerik a Munkáspárt feletti ellenőrzést, a liberális demokratákkal, a skót, ír és walesi nacionalistákkal tönkrevernék a konzervatívokat az előre hozott választáson. Az erős maradáspárti, ellenzéki koalíció hitelesen fenyegethetne a második népszavazással is. Kockázatosabb megoldás lehetne a pártszakadás, és a többi baloldali párt által javasolt progresszív választási szövetség létrehozása. De a Konzervatív Párt hasadása sem kizárt; a toryk mindig is az üzleti élet pártja voltak, márpedig az üzletnek nem tenne jót a kiugrás.

May és Corbyn pálfordulása az ékes bizonyítéka annak, hogy egyikük sem politikai vezető, hiszen nem a tömegek mennek utánuk, hanem ők kergetik a nehezen kiszámítható, alulinformált tömegek artikulálatlan akaratát. A Brexit-sztori az opportunista politizálás végzetes hatásainak tankönyvi példája – de mivel Nagy-Britannia csak 2019–20 táján kényszerül rá a visszafordíthatatlan döntésre, még nem ért véget.

szerző
Antal Dániel
publikálva
2017/12. (03. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Interjú Bodolai Lászlóval
Kié lett az Index?
A fele tán igaz
Magyar–iráni atombiznisz
Ezt is megússza
Orbán és az Európai Néppárt
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Narancs

Blog

még több cikk