Nem azért történik ez így, mert a választásra jogosultak többsége lusta és érdektelen, hanem mert az információkat szállító eszköz, a helyi média vagy még mindig, vagy már nem szabad, az indulók többségének pedig kevés a pénze arra, hogy eljuttassa az üzenetét lehetséges választóihoz.
Előnyben a hatalmon lévők és a nagy pártok vannak.
*
Az önkormányzati kampány elvileg és hivatalosan július 11-én, azon a napon kezdődött el, amikor Sólyom László kihirdette az időpontot. Nem egy településen persze már korábban megindult a helyosztás: vagy mert a regnáló testületek kritikán aluli munkát végeztek, vagy egy új érdekcsoport jelent meg, vagy a korábbi helyi szövetségek hullottak szét, vagy éppen a parlamenti választások indítottak el helyi mozgásokat.
A fővároson és a megyei jogú városokon kívül zajló önkormányzati választás azonban a magyar média számára olyannyira helyi ügy, hogy sem az országosnak mondott fővárosi, sem a megyei lapok szerkesztőinek ingerküszöbét nem birizgálja - a Budapesten székelő elektronikus médiumoknál pedig amúgy is csak akkor nyúlnak Magyarország földrajzi atlasza után, ha egy településnév valamely véres eseménnyel hozható összefüggésbe. Persze lesznek majd kis színesek meg nagyobb vidéki körképek - vö. termelési tudósítások, aratási riportok - arról, hogy választásra készül az ország, de ezek a cikkek és műsorok inkább a médiahatóság meg az egzotikum iránt érdeklődő nagyvárosi olvasók megnyugtatására szolgálnak majd - no meg a szerkesztők önképének ápolására ("mégiscsak országos sajtó vagyunk, vagy mi a fene"). A kisebb városokban és falvakban élők döntését nem fogják segíteni. Október elsején, este hét után Baló György is kapcsol majd néhány vidéki helyszínt, ahol érdekes nevű települések megszeppent győztesei mondanak majd ízesen valamit az országos kamerákba - zsebükben a marsallbottal.
Hogy az a nagyjából öt, öt és fél millió választásra jogosult, aki nem Budapesten vagy abban a két tucat magyar nagyvárosban él, amelyek már megszabadultak a megyék nyűgétől, mi alapján fog dönteni, miért adja több ezer milliárd adóforint elköltésének lehetőségét épp azon pártok, civil szervezetek vagy önmagukat függetlenként definiáló helyi politikusok kezébe, akik október elsején este majd ünnepelnek...? Ki törődik vele?
*
Lássunk egy magyar kisvárost - több mint 200 van ilyenből -, ahol néhány ezer vagy akár tíz-húszezer ember él. Egy ilyen településen - amely jóval nagyobb annál, hogy mindenki mindenkit ismerjen, és így a boltban, a temetőkapuban, a piacon vagy egy nagyobb családi ebédnél lehessen tájékoztatni, befolyásolni az embereket - évente már komoly százmilliókról, nem egy helyen milliárdokról dönthetnek a városatyák és városanyák. De vehetnénk példának egy olyan, valamelyik nagyváros körül elhelyezkedő alvótelepülést is, amely az elmúlt évtizedben telt meg kiköltözőkkel - ők ugyanott laknak és ott választanak, ám mindennap a nagyvárosba ingáznak, így az Ica nénik hírei nem érik el őket.
Mit tehet egy ilyen kisvárosban egy új vagy a képviselő-testületben épp kisebbségben lévő párt, civil szervezet, mandátumra vagy a polgármesteri székre pályázó helyi polgár, ha jelezni szeretné az ott élőknek létezését, a választásokon való indulási szándékát, netán - e szándék indokaként - a hatalmon lévőkkel szembeni kritikai észrevételeit?
Ha eltekintünk a szórólaptól és a fénymásolt plakáttól, logikus válasz lehetne, hogy már hónapokkal a választások előtt be kellene kerülnie az úgynevezett helyi újságba, ami e településeken általában legalább havonta egyszer, a legtöbb helyen ingyenesen, minden háztartásba kézbesítve jelenik meg. Ez azonban nem mindenhol fog sikerülni. Hisz ezen sajtótermékek döntő többsége - szerintem több mint kilencven százaléka - valamilyen módon önkormányzati pénzből működik (a témáról lásd: Az ő házuk, az ő váruk, Magyar Narancs, 2005. február 3.), főszerkesztőjét pedig a polgármester - ha éppen nem ő maga az - vagy a képviselőtestület többsége tartja a kezében. Mondjuk azzal a gyakorlattal, hogy megjelenés előtt bekérik a lapot. Dehogy cenzúrára - csak átnézésre! Elkeserítő, de nem meglepő - ezek a szerkesztők nem adnak teret a kritikai hangvételnek, a polgármester vagy a testület gyalulásának vagy egy új és még súlytalan szervezet alternatív elképzeléseinek, hiszen a kenyéradó gazdáikkal nem erre szerződtek.
Ha a lap szerkesztője egy kicsit bátrabb, netán felbuzog benne a sajtószabadság szeretete - ami akkor szokott megesni, ha bevételeinek többségét hirdetésekből teremti elő, vagy a testületben egyik oldal sem elég erős -, akkor be-vállal egy-egy kis hírt, tudósítást, netán megengedi, hogy fizetett hirdetésként megjelenjen az új szervezet véleménye, közleménye, felhívása. (Morzsoljunk el néhány könnycseppet ezekért a nehéz sorsú szerkesztőkért, októberben felük-harmaduk is áldozatául eshet a választások utáni osztozkodásnak vagy leszámolásnak.)
A legtöbb helyen persze adnak a látszatra, és a helyi lap a választások előtti utolsó számban egyenlő arányban teret ad minden egyéni és polgármesterjelöltnek. Ám ha egy 15 ezres településen, ahol 10 egyéni körzetben legalább 50 ember indul és 3-4 polgármesterjelölt is lesz, a 16-32 oldalas újságban elenyésző terjedelem jut erre, különösen, hogy még a leköszönő testület és polgármester fényezésének meg az anyakönyvi, iskolai és vásári híreknek is kell a hely. Ráadásul mindez már halottnak a csók, hiszen egy ilyen felsorolás nem nevezhető sem kampánynak, sem az érvek vagy nézetek ütköztetésének. Ahhoz, hogy a helyiek a helyi újság révén legalább érzékeljék az új szervezet megjelenését, legalább 3-4 számban, azaz ugyanannyi hónapon keresztül, észrevehető méretben - legalább fél oldalon - kell megjelenni.
Ám még ez a minimális gesztus is hatalmas segítség, hiszen e kisvárosok legalább felében az egyetlen, konkurencia nélküli helyi lap képviseli a hagyományos sajtót: nincs tévé, nincs rádió, nincs vagy éppen csak éledezik az első városi hírportál (a hivatalos városi honlapok mellett). S még ha működik is városi tévé! Ezek többsége ugyanúgy kötődik a városházához - sokszor egy épületben is működnek -, mint a helyi lapok. Ráadásul, amíg egy újságban az önjelölt induló akár maga is megírhat egy-egy "cikket", vicces lenne, ha ugyanő egyedül leülne a kamera elé, és beolvasná a véleményét. A tévés megjelenéshez kérdezni tudó és riportot - nem interjút! - készíteni képes újságíró is kell, márpedig a szakemberhiány itt szembetűnőbb, mint a helyi lapok esetében. A helyi rádiók sem adnak sok lehetőséget - elnézést a kivételektől -, elsősorban azért, mert többségük nem több mint az ORTT-től kapott frekvencián futó diszkó és hangos hirdetési újság speciális magyar elegye, melynek gazdái úgy félnek a politikától, a véleményformálástól, a klasszikus újságírástól, mint a tűztől. Hirdetni persze itt is lehet, ahogy a tévék többsége is beengedi a fizetős anyagokat, ám ehhez a helyi viszonyok között is komoly pénz kell. És minden, az internet elterjedéséhez fűzött évtizedes remény dacára a vidéken élőknek még mindig csak töredéke él(het) ezzel a lehetőséggel - gyanítom, a gyenge statisztikát is túlkozmetikázza az iskolai netezés. A példának vett vidéki kisváros háztartásainak tizedében, maximum ötödében lehet internetelérés. Azaz a helyi hírportálra naponta akár ezer potenciális olvasó is kattinthat. Mivel e portálok többsége ma még független a helyi hatalomtól, szinte bármit feltesznek a képernyőre, sőt fórumaikon virtuális helyi Hyde-parkok is kialakulnak. De ezer szavazat a polgármesterséghez kevés, és egyéni jelölteket is csak akkor segít a testületbe, ha az ezer olvasó egyfelé szavaz. Ami kevéssé valószínű.
*
A független helyi sajtóra természetesen nem azért lenne égető szükség minden településen, hogy a választások előtti egy-két hónapban megteljenek a jelöltek ígéreteit tartalmazó hirdetésekkel, miközben négy éven keresztül csak a hatalmon lévők sikereiről és eredményeiről számolnak be. A helyi sajtó normális esetben nem hirdetési és PR-újság - egyiknek sincs például az impresszumában, hogy "a hirdetések tartalmáért felelősséget nem vállalunk" -, hanem a helyi témák valódi, nem befolyásolható, objektív fóruma, amiből négy éven keresztül, folyamatosan tájékozódhat a helyben élő arról, hogy az ottani milliókat, milliárdokat mire, miért és hogyan költik, kinek mi a véleménye, másnak az ellenvéleménye. Ami az újságírói műfajok széles skáláján mozogva, pró és kontra szól a település életéről - hogy a nem buta helybéliek eldönthessék, jól döntöttek-e, és érdemes-e legközelebb másként szavazni.
Az ilyen sajtó éppen azoknak nem áll érdekében, akik legalább elindíthatnák a kialakulását. A megyei jogú városokban a polgármesterek és a győztes pártok régóta rájöttek, hogy a helyi média nemcsak üzlet, de hatalom is. Ezért jó, ha egyetlen, megbízható kézben van a városi tévé, a rádió és az újság. E városok első embereinek többsége parlamenti képviselő is - némelyikük egyenesen az elnöke valamilyen települési érdekszövetségnek -, akár 2002 óta is. Egyikük sem állt még fel a parlamentben, hogy felszólaljon a helyi sajtószabadság védelmében, s a félig-meddig hivatalban maradt Lamperth Mónika sem tett semmit - ígéretei ellenére - a helyi sajtó kiszolgáltatottsága ellen. A kevésbé szem előtt lévő kisvárosok vezetői pedig levonhatják a tanulságot: a hatalom megtartásához nekik is követniük kell ezt az utat, és ha nincs tévé és rádió, hát rá kell telepedni az egyetlen újságra.
Szabad és független helyi sajtó híján pedig csak látszatdemokrácia marad, s a kiskirályságok, amelyek egyre nagyobb értékkel bírnak országosan bukott politikusok, helyi menő vállalkozók és mindenféle kalandorok szemében. Mindez hosszú távon a demokráciába vetett bizalom megrendüléséhez vezethet, ami visszaköszön az érdektelenségben és a minimális választási részvételben. A helyi politika pedig megmarad annak, aminek Móricz ábrázolta lassan 80 éve: úri huncutságnak.
A szerző újságíró, a www.kethetfot.hu szerkesztője.
