Kövér László és „a magyar kultúra génhibái”

szerző
Tamás Gáspár Miklós
publikálva
2016. jan. 21., 16:35
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nyomtatott kiadásunk két hete az esszé rövidített változatát tette közzé, most itt a vágatlan dolgozat. Keményebb, izgalmasabb, jobban fáj.

Rögtön meg kell mondani, hogy Kövér Lászlónak, a Magyar Országgyűlés elnökének a pártkongresszusi beszéde és híres sajtónyilatkozata – szemben az egyszerűsítő, többnyire szatirikus bírálatokkal – szerintem nem egyszerű reakciós ostobaság, sőt: érzéseinek egy része indokolt vagy legalábbis érthető. Az pedig, hogy érzéseit és benyomásait ő maga szerintem tévesen elemzi és értelmezi, nemcsak az ő vétsége. Végtére is Kövér nem teoretikus gondolkodó, nem lehet zokon venni tőle, hogy nagyjából adottnak veszi, amit az újságban (mindenekelőtt a liberális újságban) olvas – és ebből a matériából próbál valami összefüggő képet alkotni magának arról, amiről azt képzeli, hogy körülötte folyik. Ezt veti össze az előítéleteivel, szebben mondva: elveivel. És elrémül.

Erre van is némi oka.

Amikor őszintén számot vet avval, amit tudni vél, ijedten veszi észre a hanyatlás jeleit. Ebben igaza van, bőséggel akadnak ilyen jelek. Nem tagadható, hogy a jelenkori politikát – a múlthoz, akár a közelmúlthoz viszonyítva és arányítva – senkik (olykor a valakiknél jobb szándékú senkik) irányítják. Az se tagadható, hogy az internetre csábult, fogyatkozó számú szövegfogyasztók előtt magukat illegető, egyre kommerszebb, gyorsan butuló jelenkori írástudók összteljesítménye szánalmas: nem olvasó írók írnak nem olvasó olvasóknak.

Mint a középkor elején, a Græca sunt, non leguntur korában, amikor pár kolostorban élte túl a műveltség a nehéz időket, amikor a betűvetés művészete meg a latin nyelv és grammatika ismerete pár ezer emberre korlátozódott, és száz mérföldet kellett gyalogolni, hogy valaki megtekinthesse valamelyik klasszikus mű kéziratát, és egy-egy kódex, egy-egy tekercs papirusz, egy-egy ív pergamen olyan ritka és egyedi volt, mint valamely szobor – most is él a műveltség pár egyetemi campuson, pár radikális enklávéban (sőt: akad példa veszetten túlzó erudícióra), de erről a nagyközönség kevesebbet tud (bár elvileg tudhatna), mint bármikor a reneszánsz óta.

Kövér – s korunk sok más áldozata – érzi ezt meg sok egyebet a dekadencia tünetei közül, de hát nem feszélyezetlenül kívülálló glosszátoruk, hanem a hanyatló időszak részese és balekja.

Ebben sajnos segítségére van a perifériás kelet-európai kultúrák, különösen a magyar hagyomány néhány sajátossága. Ehhez adódnak a konzervatív világlátás bizonyos tulajdonságai.

Kövérnek mint magyar konzervatívnak az a legnagyobb fájdalma, hogy olyan gondolatokkal és érzületekkel kell találkoznia, amelyek neki természetellenesnek tetszenek. Hannah Arendt találó megállapítása, hogy a konzervatizmus a legfiatalabb modern világnézet, alapvetően reakció a francia forradalomra – nem annyira doktrína vagy dogma, mint amennyire a szekuláris/egalitárius modernség kritikája; mindig polemikus; alkatából következően nem javasolhat újat; ellenfele a konstrukciónak és a „világtervnek”: a racionális utópiának. Némileg ellentmond egymásnak az ésszel kapcsolatos szkepszis (amely gyakran historizmusba hajlik át) és az a tendencia, hogy – szemben a ráció historizálásával – a konzervatívok naturalizálják a hagyományt, bár nem mindannyian. A konzervatizmus nem más, mint a liberalizmus és a szocializmus – gyakran szellemes és meggyőző, még gyakrabban búbánatos – ellenzése. A józan ész, a tradíció, a valóságismeret, a természetesség, a tapasztalat, a gyakorlati eszélyesség jegyében.

Kövért az sérti és bántja, hogy amit ő a nemek kapcsolatában egyszerre szépnek és szükségszerűnek hisz, azt a feministák elnyomásnak tartják. Kövér hírhedt „nőellenes” beszédének gúnyolói egy dologban tévednek: abban ugyanis, hogy az autonómia kifejeződhetik úgy, hogy a nő szuverén módon választhatja a „családot” és a „karriert”: hiszen mind a patriarkális, férfiuralmon és intézményességen (és nem szívbéli érzelmeken, az erósz változékonyságán, illanékonyságán, szabályozhatatlanságán) alapuló család – amely végső soron az örökösödési jog intézménye a „legitim leszármazás” eszméje szerint – , mind a személyes céloktól független, a piac és a munkamegosztás által közvetített, elidegenült munka szabadságellenes és hierarchikus. Az nem fölszabadulás, hogy a nő átmegy a háló- és a gyerekszobából, a konyhából „a céghez”, és megfordítva se. Az nem fölszabadulás, hogy az állam (pénzzel) serkenti a fiatal nőket, hogy a gyerekük egyéves korában újból „munkába álljanak” (tehát kizsákmányoltassák magukat), hiszen öt-hét (de persze voltaképpen tizenkét-tizenöt) évig két fölnőttre van (lenne) szükség ahhoz – nagyjából egész nap – , hogy rendesen föl lehessen nevelni és meg lehessen óvni a kisgyereket.

false

 

Kövér nem ezért téved, hanem azért, mert azt hiszi, hogy a gyermekszülés a szaporulatnak, tehát a nagy létszámú nemzet megőrzésének a puszta eszköze – nem látja a különbséget az „ellés” és a „lebabázás” között – , és nem látszik tudni róla, hogy a gyermekcsinálás összefügg a szerelemmel (nemcsak biológiailag), és – mint a szerelem – szuverén döntés kérdése, s mivel a döntés a nő testét érinti, ezért mindenekelőtt a nő döntéséé. Nem arról van szó, hogy a nő olyan akar lenni, mint a férfiak (nem akar), vagy arról, hogy a nő szülés helyett pénzt szeretne keresni (az 1960/70-es években ez volt a „kicsi vagy kocsi” [!], brrr,  problémája a Magyar Népköztársaságban…) – hiszen ez nem szabadság, amit mi feministák akarunk, hanem kényszer – , hanem arról, hogy az emberek közötti érzelmeknek, aktusoknak, szituációknak szabadnak kellene lenniük, függetlenül az állam demográfiai igényeitől és a „munkaerőpiac” szükségleteitől. Az Orbán-rendszer újabban bizonyos családi juttatásokat csak a formálisan is házasoknak ítél oda (továbbá büntetlen előéletűeknek, ami a törvényes joghátrány illegális és alkotmányellenes meghosszabbítása), tehát erőszakkal érvényesíti az emberi szexualitásnak azt a mintáját, amely Kövér házelnök szívének kedves.

Kövér kesereg, mert nem ismeri el mindenki, hogy az ő régimódian szexista, natalista és soviniszta preferenciái kellemesek és kedvesek, de arról nem szól, hogy az ő bánatát hatalmas államapparátus és az egész szociális költségvetés támasztja alá, a máskülönbeni éhhalál és kitaszítottság terhe mellett. Az állam pénzt kínál önnek, ha az előírt intézményi keretek között szeretkezik és nemz, de megbünteti önt, ha nem jól szeretkezik és nem jól nemz (vagy nem nemz); ha ön a kormány izgatószereitől fölhevülve jól nemz, akkor a nemzet (a jól nemzett nemzet) fölvirágzik.

Ugyanakkor a nemzeti államvezetés tamáskodva csóválja a fejét, ha valaki az ilyeténképpen fölkínált „gyes” és „gyed” és „csok” (stb.) reményében nemz, föltéve, hogy a nemző és a nemzett: cigány.

Kövér és a fölizgatott jobboldali sajtó valaminő rejtelmes okból föltételezi, hogy a Gender Studies (amely nem „dzsenderelmélet” [ilyen nem létezik], hanem különféle elméleteket vitató diszciplína, tudományszak, kutatási irány) azt állítja – éppenséggel lehetne ilyen elmélet a Gender Studies kebelén belül, de történetesen nincs – , hogy férfiak és nők között nem lehet különbség. Ez ugyanaz a sok évszázados bárgyú rágalom, amely szerint az internacionalisták azt állítják, hogy a nemzetek és etnikumok között nincs különbség (holott csak azt követelik, hogy a nagyon is különböző nemzetek és etnikumok egyike se nyomja el a másikat), és amely szerint a baloldaliak (a jakobinusoktól a kommunistákig és anarchistákig) azt állítják, hogy a hercegek és a jobbágyok között, az akadémikus professzorok vagy alkotmánybírók és a segédmunkások vagy kondások, kanászok, juhászok, csordások között nincs különbség (holott csak azt követelik, hogy szűnjék meg a jövedelmi és a politikai egyenlőtlenség, és enyhüljön a munkamegosztásból, továbbá a szellemi és a testi munka különbségéből az osztálytársadalmakban szokásosan származó, megalázó különbségtétel). Ez – elnézést – marhaság, bármennyire patinás.

Kövér és az Orbán-rezsim többi exponense szerint a menekülthullám: népvándorlás – amint a #datagueule 52 tökéletesen kimutatja, a ki- és bevándorlók, menekültek aránya a világ összlakosságának arányában, a huszadik század elejéhez képest csökken, a pánik TELJESEN alaptalan – , és ez tönkreteszi a fehér, árja és keresztyén Európát. Tegyük most félre, hogy mennyire keresztyén Európa (apró szigetecskéktől eltekintve semennyire). Meg azt aztán pláne, hogy mit jelent a „keresztyénség” (nyilvánvalóan nem azt, amit a „nem zsidó” értelmében „keresztyén” magyar jobboldal gondol erről: a keresztyénség – szemben a világi baloldallal – csakugyan azt hiszi, hogy nincs különbség férfi és nő, görög és zsidó, feleség és rima, úr és szolga között: Ady keresztyén volt, amikor „az utcasarkok rongyát” magasztalta; hiszen a keresztyénség vallás, nem politikai irányzat, bár közelebb áll az internacionalistákhoz és feministákhoz, mint Kövérhez meg a KDNP-hez; s emiatt aztán azt írja a Magyar Hírlap nagyhírű kolumnistája, hogy Ferenc pápa „küldött és megvett ember”, azaz zsidóbérenc szabadkőműves).

„Az én országom nem e világról való” – a keresztyénség szembenállt minden földi hatalommal (hogy az egyház mit csinált belőle, arról kegyeskedjék a Nagy Inkvizítort kérdezni); a keresztyénség eszménye nem a család volt, hanem a szüzesség, a szexualitás szelíd, megbocsátó elvetése; a keresztyénség többféle: a puritánok nemcsak a képimádást vetik el (mint minden protestáns) meg a babonákat (csodatévő ereklyék stb.), hanem a világias ünnepeket (karácsony, menyegző), a kereszt jelét a gyülekezeti összejöveteleken és épületekben, a pompát és a több szólamú vagy hangszeres zenét: némán és minden hajcihő nélkül készülnek a halálra. Az igazi keresztyén embertől idegen az anyagiasság, az etnikai megkülönböztetés (a nacionalizmustól a rasszizmusig), a felekezetiesség, az államtisztelet, a katonai erény, a kollektív gőg, a földi tekintélytisztelet, és főként: a nő megvetése, a heteroszexizmus, a női és a meleg nemiség iránti heteronormatív megvetés.

A konzervatívok számára a keresztyénség nem konfesszió (megvallott hit), hanem hagyomány: szokások, emlékek, intézmények, javak, nevelés, önfegyelmező rutin. A világiasság megáldása. A házasság sákramentom (szentség), ami evangyéliomi szemszögből: megdöbbentő.

A konzervatívok ezt a hagyományt védik a lázadó nőkkel, a mérsékelt és radikális haladókkal meg „a más vallásúakkal” szemben: mindezek nem keresztyének, de nem is mondják, hogy azok. A „keresztyén civilizáció” (amely logikai, azaz önellentmondás), akárcsak az „európai kultúra”, amelyet szintén védeni gondolnak, nem sokkal jobb, mint a fajgyűlölet. A fajgyűlölet valaha szintén fiktív, történetesen nem álvallási, hanem áltudományos tételekre szokott volt támaszkodni, ma beéri az egyszerű előítélettel – egyébként a rasszizmus már az 1920-as évek óta összeolvadt az ún. „kultúrmorfológiával” a német nyelvterületen, de errefelé is, vö. A magyar lélek formái, Lükő Gábor műve (1942; számtalan utánnyomás, újrakiadás; benne a Vasgárda nagy szellemi hatása),  – , és a mai „kulturalizmus” szinte genetikai merevséggel tagadja a különféle „kultúrákban” fölnőtt személyek kölcsönös megértésének, dialógusának, termékeny együttélésének lehetőségét: ez kevéssé különbözik a „fajiság őstényének” hajdani elismerésétől, voltaképpen alig. A „Festung Europa” Hitler találmánya (akárcsak mellesleg a „minőségszocializmus”, amelyen Goebbels szellemujjának érintése is ott vibrál), ezért kéretik az európázást némi kétellyel olvasni és hallgatni.

A „fajkeveredéstől” való páni félelem és babonás irtózás – bár van régmúltja – a modernségben: úgyszintén náci örökség; annyit is ér. Az „európai kultúra” (amelyről akkor lehetne beszélni, ha volnának egységes alapvonásai – de Hohenstaufen II. Frigyes császár [1194–1250], stupor mundi, óta nincsenek, tehát ez az egész fecsegés tökéletesen értelmetlen) fölhígulásától (vö. hígmagyar; a „mélymagyar” meg Maurras la France profonde-jából billent idele) való rémüldözés nem más, mint a muszlim Kelet iránti, rasszista-kulturalista antipátia, ebbe belevegyül a mindenféle Kelet (tehát a keresztyén, pl. bizáncias Kelet) iránti régi és általános bizalmatlansággal elegy lenézés, vö. a brit konzervatív kormány húzásaival a kelet-európai bevándorlók ellen, vö. a lengyel-magyar-szlovén-horvát soviniszta utálattal a görögkeleti-ortodox népekkel szemben (a lengyel esetben főleg az oroszok, a magyar esetben főleg a románok, a szlovén-horvát esetben főleg a szerbek ellen).

Rendkívül jellemző az Orbán- és Kövér-féle keleti perifériás etnokonzervatívokra, hogy – miközben azt a Nyugatot védik az arab Kelet ellen, amelyet gyűlölnek, amelyet nem értenek és amelytől tartanak – a „migránsokhoz” hasonlóan úgy tekintenek a szexuálisan aktív nők (különösen az öntudatos feminista nők) betörésére a nyilvános térbe mint idegen invázióra. Kövér „nem akarja megbántani” a menedékkérőket avval, hogy a transszexuálisokhoz hasonlítja őket, Isten őrizz. Tehát a kifogástalan magyar (turáni, fehér, árja, keresztyén) származású transzdzsender vagy queer polgártársunk vagy a hasonlóképpen hun-szittya-türk-uralaltáji, szentségi házasságban élő, termékeny nőtársunk is idegen neki, ha szociális, szimbolikus, gazdasági, kulturális, politikai, nemi és jogegyenlőségre tör a hitvány fajzatja.

Nem tudni, hogy a magyarországi szélsőjobboldali kormányférfiak egyáltalán kit kedvelnek az azeri, türkmén, kazah, kirgiz diktátorokon, a kelet-ázsiai mandarinokon és saját magukon kívül.

Az a világméretű tour d’horizon, amelyre a házelnök úr vállalkozott, igen sajátos. Egyszerre (s szerinte ugyanazért) próbálja leprázni a neoliberális, piaci ultrafundamentalista, szélsőségesen antiegalitárius, nyílt vagy kriptorasszista nyugati jobboldalt, az „emberi jogi” szociálliberalizmust, a népjóléti szociáldemokráciát és a marxista baloldalt. Ez az ordító inkonzisztencia magyarázatot kíván.

S itt kell bevonnunk elemzésünkbe, amit kimondottan politikailag inkorrekt terminussal, engedve erkölcsi és stílusérzékünkből, kissé rasszos-kultúrmorfológiai terminussal „a magyar kultúra génhibáinak” neveztünk, hadd értsék a buzgó, jól fésült, alpakkaöltönyös fiatalemberek a Miniszterelnökségen meg a kabinetirodában meg a sok-sok kormányzati „think tank”-ban („szink tenkben”: így szokták ejteni mindenik magyarrádióban). Mert hiszen sok bokros teendője közepett’ a házelnök úr aligha olvas saját szeműleg.

Kövér László egyszerűen azért támadja azokat az eszméket, mert: eszmék. Azért fintorog ilyen-olyan  gondolatok hallatán, mert: gondolatok.

Föltűnő, hogy már Széchenyit is „kommunistának”, no jó: „communistának” nevezték a reformkorban. Összevissza neveztek itt már mindenfélének mindenkit, akinek kritikai vagy reformgondolatai támadtak. Egyszerűen, mint a konzervatívok másutt is oly gyakran, szembeállították a rációt a tapasztalattal, különösen azt a rációt, amely tudományos vagy filozófiai módon azt óhajtotta kinyilvánítani, hogy az organicista frázisokkal óvott társadalmi homlokzat mögött e frázisokkal le nem írható szisztéma rejtőzik, különösen, ha a ráció működtetői (filozófusok és reformer, netán forradalmi paszkvillus- és pamfletírók) szerintük morálisan helyes változtatásokat proponáltak.

Ez más helyeken kevésbé határozta meg „a nemzeti kultúra” színezetét – csak egy volt a lehetséges nézetek közül, habár a mindenkori uralkodó osztály és a mindenkori magas állami közigazgatás előnyben részesítette a quieta non movere maxima (magyarul: if it ain’t broke, don’t fix it) alapján – , édes hazánkban azonban, amelyben mindig is uralkodott az elmélet- és filozófiaellenesség, ennek mindig nagy volt a közönségsikere. A mindenkori uralkodó osztályok és adminisztrációk mindig gyűlölték az értelmiséget – s értelmiségen mindig baloldali vagy liberális, mindig az ellenzéki értelmiség értendő – , egyformán Metternich, Bach, Tisza, Horthy-Bethlen és Kádár alatt, s nem világnézetének szubsztanciája, hanem racionalitása, illetve puszta megléte miatt. A tervező-újraelosztó-bürokratikus államkapitalizmus („létező szocializmus”) idején a rendszernek ugyan szüksége volt az értelmiségre, de a nyilvánosságban a szellemet csak a költő képviselhette, az érzelmek szakkádere. (A rendszer metaforikus reprezentánsa a „nagy író” volt: Seghers, Solohov, Krleža, Andrić, Sadoveanu, Arghezi, Illyés. „Lobogónk Petőfi.”)

A kulturális szektort irodalomtörténészek és irodalom-, film-, színházi kritikusok irányították, a társadalomtudományi és közgazdasági eszmegyártást titkos szakbizottságokba suvasztották, messze a „széles” nyilvánosságtól, a „szakmailag” (tehát az államirányítás szemszögéből) irreleváns filozófiát és kritikai meg empirikus szociológiát pedig a cenzúra és az ávó gondjaira bízták. Később Horn Gyula és jobboldali utódai szívből egyetértettek abban, hogy túl sok a filozófus, a nagy ember e magvas kijelentése máig visszhangzik.

Kövér egyetért abban a mindenkori magyar kulturális recepcióval, hogy az eszme – minden eszme – afféle külföldi, idegen fakszni, amelyben magyar ember nem hihet. Ezt mondták már a XX. század elején a radikális Adyról, akinek nem lehetett más oka rá, hogy eltérjen a nagybirtokos arisztokrácia és a fináncoligarchia aulikus és/vagy sovén-klerikális, „józan” bölcsességétől, és hogy „fölforgató” őrülményeket (vö. „genderőrület”) harsogjon érthetetlen versekben, amelyekből elősejlett az a fölháborító és tényellenes hipotézis, hogy embereknek – az úri lakás hálószobáján és a bordélyházon, tehát az e téren vezető polgári intézményeken kívül is – lehetnek heves és megrázó erotikus érzéseik egymás iránt. Horror!

Erre csak az lehetett az oka a hétszilvafás, bocskoros nemesnek, hogy a tudjukkik megvesztegették – közismert, hogy a, hm, kozmopolita, idegenszívű bankigazgatók leküzdhetetlen vonzalommal viseltettek a paraszt- és proletárforradalom iránt – , ezután egy álló évszázadig erőlködtek derék kritikusaink, irodalomtörténészeink, hogy leválasszák a radikális és szocialista baloldalról, majd forradalmi önmagáról. Nemrég azt olvastam, hogy József Attilára nézve megalázó, ha „proletárköltőnek” nevezik. És így tovább. Gondolkodással, politikai eszmékkel csak vádolni lehet valakit, a gondolatbűn elkövetését csak lélektanilag szabad magyarázni. Komolyan venni nem, nem, soha.

„…Az intellektuális szemlélet formája az örökkévalóság” – írta a fiatal Schelling. Az intellektuális szemlélet formája a külföld – mondja a magyar kultúrdogma. Az érzületi-intuitív, pszichologizáló, irodalmias, meghitten honi kultúrdogma számára az elméleti irányzatok vetélkedése, Hérakleitosz és Parmenidész ellentéte: a gazdag külföld luxusa, játék a szavakkal.

Nem lehet itt, kérem, olyan himmi-hummi, „kedves” ügyecskékre pazarolni a nemzet idejét és energiáit, mint a nők szabadsága/egyenlősége és a számunkra láthatatlan, színes bőrű, ráadásul érthetetlen, idegen nyelveken halandzsázó külföldiek túlélése – az „emberiség” puszta fogalma is külföldies hóbort – , amidőn a realitás, mondta Kövér házelnök a Kossuth Rádióban, a demográfiai kérdés, amelyben érdektelen a XIX. második felében elkezdődött kivándorlás, nem a honhazából való menekülés a fontos, hanem a hiányzók pótlása szorgos és sűrű unokaszülés révén. Aki ezt nem érti, az nem ellenzéki, hanem a nemzet ellensége, punktum. Ilyesmit már hallottunk Tisza Istvántól, Rákosi Jenőtől, Tóth Bélától, Tóth Tihamértól, Prohászka Ottokártól és Milotay Istvántól, és már akkor is untuk.

A domináns szélsőjobboldali, ezen belül a melankolikus etnokonzervatív irány ideológiátlan ideológusai „liberálisnak” tekintenek mindent és mindenkit, ami és aki a magyarországi status quo esetlegességeitől eltérő igényekkel lép föl, akkor is, ha ezek az igények homlokegyenest ellentmondanak egymásnak; „liberális” a globalista és az antiglobalista, az amerikai Republikánus Párt és a trockista mozgalom, „liberális” a Szituacionista Internacionálé és „liberális” Rush Limbaugh ultrakonzervatív, uszító rádióműsora: gondolnak valamit, mindegy hogy mit, és külföldiek, tehát „liberálisok”, és evvel kész. Aki pedig „liberális” Magyarországon, az külföldi belföldön, ötödik hadoszlop, ágens, idegenszívű, természetellenes, perverz…

(Azt is olvashatjuk a XX. századi forradalmak egyik nagy fejezetéről az egyik jobboldali lapban a minap, hogy „a neoliberális 1968” [!], „a jómódú polgárgyerekek/kádergyerekek hőzöngése”; ennek a párhuzama a liberális sajtóban a „diáklázadás”: „diáklázadás” aaz európai történelem legnagyobb általános proletársztrájkja Franciaországban, „diáklázadás”-nak számítanak a Potere operaio és az Autonomia operaia gyárfoglalásai… „Neoliberális” a vörös és a fekete zászló, a sarló-kalapács, a maoista szimbolika és a harmadik világ fölszabadító mozgalmaival, az ír és baszk ellenállókkal, a kelet-európai ellenzékiekkel való azonosulás, a tanácskommunizmus és az anarchoszindikalizmus… „Neoliberális” volt Herbert Marcuse, Jean-Paul Sartre, Rudi Dutschke, André Gorz, Angela Davis, Guy Debord, Antonio Negri, Ulrike Meinhof, Erich Fried, Tariq Ali… Ilyesmiket gondolt, vagy legalábbis mondott annak idején Leonyid Brezsnyev, Antonín Novotný, Walter Ulbricht, Georges Marchais, Władysław Gomułka, E. Fehér Pál. Meg konzervatív eszmetársuk, Charles de Gaulle, aki Ceauşescu Romániájába menekült a forradalom elől… Ma meg a pesti sajtó beszél ilyeneket.)

De persze el kell ismernünk, hogy az eszme, minden eszme idegensége „gyökeres” gondolat, illetve bocsánat, dehogy, nem gondolat, hanem tradíció: beleillik a magyar (poétikus) kultúrdogmába – ami gondolat és ami gondolati, az idegen, s hogy mit gondol a gondolat, az egyremegy: fő az, hogy nem magyar.

De vigasztalódjék Kövér László (illetve azok, akik helyette és az ő nevében olvasnak): a csakugyan liberális sajtó lényegében pont ilyen. A liberális médiákok rákattantak a „populista” kifejezésre, amelyet persze a közkeletű jelentéssel ellentétben használnak, s így – összhangban a bécsi bulvársajtóval, a Time magazinnal s más ilyen magasrendű akadémiai forrásokkal – azt mondják Orbánra meg Marine Le Penre, a Szirizára, a Podemosra, a portugáliai Baloldali Blokkra, a lengyelországi Razem mozgalomra, H. C. Strache xenofób „Szabadságpártjára” egyaránt, hogy „populista” – mert ugyebár egyenlőség és egyenlőtlenség, rasszizmus és antirasszizmus, fasizmus és szociáldemokrácia egy és ugyanaz, mindez, kérem, ideológia, hatalmi manipuláció, kérem, az alantas tömegösztönök (mert a tömeg mindig alantas, és aki azt meri mondani, hogy „nép”, az veszedelmes, kérem szépen) alantas kihasználása, tökmindegy, hogy a gazdaságpolitika a fölső tízezernek vagy az alsó sokmilliónak „hízeleg” – euroszkeptikus „populista” az is, akinek az Európai Unió nem elég demokratikus, és az is, akinek túl demokratikus.

A magyarországi liberális, ellenzéki újságok, portálok, blogok szerint Orbán „populista” (a szó voltaképpeni – elitellenes – értelmében senki nem kevésbé populista, mint a mai budapesti rezsim vezetése), de ez semmi: az egyre határozottabban jobbra és még annál is jobbra csúszó (mindeközben Isten tudja, miért, „baloldalinak” minősített) liberális publicisztika az államot privát, bár politikailag lojális érdekcsoportoknak kiárusító, magánosító Orbán-államot „marxista-leninistának”, „kádáristának”, „államszocialistának” (stb.) gyalázza (másrészt meg „feudálisnak”, stb.), mintha a közelmúlttal kapcsolatos teljes amnézia sújtotta volna, s mintha nem ismerné „a mély állam” és a jogállam közötti különbséget, s mintha összetévesztené a jogi kontroll alól kiemelt korporációkba szervezett oligarchákat a köztisztviselőkkel. Bámulatos.

A liberális sajtó szerint, aki az Egyesült Államok, Németország, az EU és a NATO kurrens politikáját kritikailag veszi szemügyre, az ésszerűtlen, maradi (nem haladi), vidéki és nacionalista. (Mondják sok évtizeddel a nacionalizmus halála után.) Ami gondolat, ami eszme, az nem európai és nem modern, mert csak az európai és csak az modern, ami pragmatikus, és csak az pragmatikus, ami a nyugati hatalmak (a pesti sajtó, így a liberális sajtó által is tökéletesen félreértett vagy nem ismert) ideológiájával nem egyezik meg. Hiszen a nyugati hatalmaknak nincsen egyetlen ideológiájuk („az amerikai vélemény”, mondja szeretett Klubrádiónk; MELYIK amerikai vélemény? Donald Trump vagy Judith Butler?), ám a pesti liberális médiakonszenzus szerint a Nyugat liberális, amit a „populizmusok” veszélyeztetnek, meg persze az új sátán, Vlagyimir Putyin és föltételezett szövetségesei – esedezem, ne árulják el a pesti liberális újságíróknak, hogy voltaképpen kik Putyin igazi szövetségesei.

A liberális ellenzéki sajtó „baloldalinak” nevezi azokat a konzervatívokat, pl. szlávellenes és arabellenes sovinisztákat, akiknek történetesen kifogásaik vannak az Orbán-rezsimmel szemben (elvégre a jogállamnak vannak konzervatív hívei, és a rendszeres korrupciónak is vannak konzervatív ellenfelei), s ennek folytán ezek is baloldalinak titulálják magukat, mert mindkét „oldalon” csak a gondolattalan nemzeti egység a fontos, Orbán ellen vagy Orbán mellett. Ezek a „pártpolitikai elfogultságok” meg „izmusok” olyan mesterkéltek, az emberekkel kell bizony foglalkozni: olyan civiljótékony, hogy is mondjam csak, alulról jövő, helyikisközösséges módon. És, mondja a pesti liberális médiakonszenzus, nem kell foglalkozni az eszmei ellentétekkel meg politikai programokkal (ezek gondolatiak és fogalmiak, a gondolat és a fogalom pedig nem magyar, nem európai, hanem olyan totalitárius és értelmiségi mifene, ami már annyi bajt okozott, pl. már a jobbágyságot is volt képük megszüntetni, ami csak vérontáshoz és összetűzéshez és pártpolitikai megosztottsághoz vezet), hanem össze kell fogni mindenkinek, hogy Orbán menjen el, és ruhát meg ásványvizet kell vinni a rászorulóknak, nem pedig nagyszabású reformokról ábrándozni, ami nem pragmatikus és nem elég intuitív, szívből jövő és érzületi-érzelmi jellegű.

Mindevvel szemben Kövér házelnöknek igaza van, amikor azt mondja, hogy a baloldal mindenkit föl akar szabadítani, bár szerinte a baloldal önkényesen jelöli ki a fölszabadítás „tárgyát”, vagyis olyan társadalmi csoportokat, amelyeket nem is köllene fölszabadítani: sem a zselléreket, sem a pusztai cselédeket, sem a proletárokat, sem a nemzeti kisebbségeket, sem a politikai foglyokat, sem a bántalmazott nőket, sem a gyarmati népeket, sem a Gulag kényszermunkásait, sem az apartheid áldozatait (elvégre atyánkfia a Krisztus Jézusban, Balog tiszteletes úr is, a „humánminiszter”, akár a szintén kálvinista P. W. Botha, az apartheid ismert híve, áldás, békesség) – senkit nem kell fölszabadítani, mindez csak a baloldal racionális káprázata, illúzió, teológia.

A gondolatból anarchia lesz, mondja Kövér; a gondolatból zsarnokság lesz, mondja a magyarliberális hírlapirodalom. Nem kell aggódni: nincsenek itt idegenszívűek. A házelnök maga se tudja, miért érzi magát épp olyan rosszul, mint a nyolcvanas években. Mondja, miközben pártjának teljhatalma van. De ez se fogja meggondolkoztatni. Se őt, se mást.

szerző
Tamás Gáspár Miklós
publikálva
2016. jan. 21., 16:35
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:
  1. 34 Gyurica úr
    Gyurica úr
    2016. január 24., 14:29
    „A házelnök maga se tudja, miért érzi magát épp olyan rosszul, mint a nyolcvanas években. Mondja, miközben pártjának teljhatalma van.”
    *
    Kövér azért érzi magát rosszul, mert a pártjának SEMENNYI hatalma nincs. Hogy miért mondom ezt? Mert a Fidesznek formálisan valóban alkotmányozó többsége van a parlamentben (jelenleg a Jobbikkal együtt), ám nem tud vele élni. Képtelen a folyamatokon úrrá lenni. Sodródik, mint az MSZMP a nyolcvanas években.
    Mármost ez az állapot csak azoknak jó (Kövér nem tartozik közéjük), akiket boldoggá tesz, hogy futballstadion tornyosul, cserkész-kisvasút csühög (Bicske és Berény viszonylatában) közvetlenül a kerti rötyijük mellett.
    Mindez jó dolog, magam is elismerem, csak hát nincs történelemfilozófiai vonzata, és valószínűleg Kövért ezért nem elégíti ki. Vagy a franc tudja, miért. A manus termetes talány (számomra). Orbán tiszta sor, Simicska tiszta sor; a lézer-rolexesek, a pasapartiak, az Ibizán szippantók pedig történelemfilozófiai relációban már egyáltalán nem játszanak (unterschuftig); míg viszont azt, hogy Kövér mi a lóbánatért csinálja, amit csinál, föl nem foghatom.
    .
  2. 33 grrr
    grrr
    2016. január 24., 12:51
    Fórumunk boldogsára, hagyd már békén József Attilát! Még felkél a síri világból és felpofoz amit bőven meg is érdemelsz.

    A gyűlölet szónak - így önmagában - nincs hangulati jelentése. Talán nincs. De amint használni kezdi a kuncsaft, röges lesz nekije ilyen. Az, hogy te, fórumunk boldogsára nem vagy ezzel tisztában az nem meglepő.
    Az ellenkezője adna okot csodálkozásra.

    XY cigánygyűlölő....ennek nincs hangulati jelentése, te fafej?

    Már hogy a fenébe ne lenne. Azt jelenti, hogy XY csak úgy, minden ok nélkül gyűlöl egy rasszot, csupáncsak a rassz jellegzetességei miatt.

    De ha azt mondom, hogy YX haragszik a cigányokra, vagy XY cigányemberre, cigánytársaságra akkor ez előzetes okot föltételez. Akár jogos okot, akár nem jogosat, mindegy, a megfogalmazás egy előzetes konfliktusra utal és nem teszi szalonképtelenné az illetőt. Míg az előző megfogalmazás igen.

    Na, a magyar órának vége, megyek főzni, ha többet akarsz tudni a témáról ajánlom az általános iskolát.

    Már ha nincs ott is felvételi vizsga. A fene se tudja manapság.

  3. 32 Gyurica úr
    Gyurica úr
    2016. január 24., 11:36
    „Szoktam viszont használni az utálkozás, a viszolygás szavakat mert ezek nem bélyegzik meg az érzelmek tulajdonosát, semlegesek, nincsen bennük értékítélet.”
    *
    A gyűlöletben sincs „értékítélet”, a gyűlölet sem stigma, kizárólag a korlátolt emberek szótárában.
    Nyilvánvalóan bornírt, aki megbélyegzésként használja a gyűlölet fogalmát, de legalább annyira korlátolt, aki nem használja, s épp azért, merthogy maga is stigmaként fogadja el. Holott a gyűlölet nem egyéb, mint az ellenszenv (ellenérzés, antipátia, utálkozás, viszolygás, undor stb.) hevesebb változata.
    A gyűlölet a szeretet pandanja. Aki gyűlöl, szeret is óhatatlanul.
    A magyar nyelv kontárjai, amikor gyűlöletről (mint stigmáról vs. mint negligálandó kifejezésről) beszélnek, vagyis – mosolyogtató módon – stigmázzák a gyűlölet szót, az oktalan gyűlöletre, a gyűlölködésre gondolnak.
    Ismert még a gyűlölség kifejezés, ami szintén nem pejoratív fogalom, tartós (de nem szükségképpen oktalan) gyűlöletet jelent.

    Arról beszéltem, hogy én speciel nem gyűlölök (még kevésbé gyűlölködöm), és ez nálam sem etikai, hanem pusztán lelki, sőt idegrendszeri tulajdonság. Mint ahogy mindenkinél. Míg – mondom – a gyűlölködés az, amely részint modorbeli, részint erkölcsi kérdés.
    József Attila így fogalmazza meg:

    Az meglett ember, akinek
    szívében nincs se anyja, apja,
    ki tudja, hogy az életet
    halálra ráadásul kapja
    s mint talált tárgyat visszaadja
    bármikor – ezért őrzi meg,
    ki nem istene és nem papja
    se magának, sem senkinek.

    József Attila nem ítéli el (nem bélyegzi meg) azt, aki gyűlöl és szeret, „csupán” azt mondja, hogy a gyűlölet-szeretet-teher agyonnyomja az embert, s ami „nagyon fáj” értelemszerűen:

    Kettős teher
    s kettős kincs, hogy szeretni kell.
    Ki szeret s párra nem találhat,

    oly hontalan,
    mint amilyen gyámoltalan
    a szükségét végző vadállat.
    .
  4. 31 grrr
    grrr
    2016. január 24., 08:38
    " Ezért azután engem gyűlölnek rendesen (szinte mindenki),..."

    Nem véletlenül nem használom én soha a gyűlölet szót.

    Ez egy nagyon szélsőséges, kijegecesedett érzelem, - úgy értem, hogy ezt jelöli, ez az értelme a szónak - amelynek a jelentése hangulatilag azt is tartalmazza, hogy aki gyűlöl annak a személyisége eltorzult.
    A gyűlölet szót lekezelőleg szokta másra alkalmazni, az aki alkalmazza, kifejezve ezzel a saját felsőbbrendűségét is - mivel ő értelemszerűen nem gyűlöl, nem vetemedik ilyen alantas érzelemre.
    Sőt, a gyűlölet szó még az is sugallja, hogy ez az érzelem nemcsak alantas, de teljesen indok nélkül való.

    Én viszont úgy gondolom, hogy a negatív érzelmek hozzátartoznak az emberi érzékeléshez és sokszor jogosak.
    A harag, a sértettség, a megbántottság, a düh, a bosszúság - ezek természetes érzelmek és ha ezekre ok van akkor helyénvalóak is.

    Szoktam viszont használni az utálkozás, a viszolygás szavakat mert ezek nem bélyegzik meg az érzelmek tulajdonosát, semlegesek, nincsen bennük értékítélet. Lehetnek jogosak és nem jogosak egyaránt, nincs hangulati jelentésük. A konkrét helyzettől függ az indokoltságuk vagy az indokoltlanságuk.

    Fórumunk örömforrása nem érzékeli ezeket a különbségeket, nem ad rájuk.

    Ő is rögtön a gyűlölettel indít ha negatív érzelmekről beszél, azaz a szélsőség szélsőségével.

    Nem igazán okos a pasas. Sokat tud, de a gondolkodóképessége nem jó.

    Az én gondolkodóképességem a jó!
    Ami nem meglepetés.
  5. 30 Gyurica úr
    Gyurica úr
    2016. január 24., 08:16
    Kopátsy Sándor nevét is rosszul írtam (25), ezért most – bosszúból – ideidézem Andersen kollégám híres dolgozatának végét:

    „A nép pedig mind az utcán meg az ablakokban tolongott, és azt kiáltotta – Milyen gyönyörű a császár új ruhája! Milyen gazdag az uszálya, s milyen jól illik neki! – Senki se merte megvallani, hogy nem lát semmit, hiszen akkor a többiek tisztességére méltatlannak vagy földbutának tartanák. A császárnak még egy ruháját se csodálták meg ennyire.
    – De hiszen nincs is rajta semmi! – szólalt meg egyszer csak egy kisgyerek.
    – Emberek, halljátok, mit mond az ártatlanság? – súgta az apja a többiek fülébe, amit a gyermek mondott.
    – Nincs is rajta semmi! Ez a kisgyerek azt mondja, hogy nincsen rajta semmi!
    – Nincs is ruha a császáron! – rivalgott fel végül a tengernyi tömeg. A császár nagyon megütközött ezen; maga is úgy vélte, hogy igazat mondanak, de azt gondolta »Most már tovább kell mennem, nem futhatok haza szégyenszemre!«
    És még peckesebben lépegetett fényes kísérete élén, a kamarás urak pedig még buzgóbban vitték mögötte palástja uszályát – a levegőt.”

    Minden tiszteletem Andersené, mégis azt mondom: többről van szó. Nem pusztán az történik, hogy az ember látja az igazságot, csak nem meri kimondani, mert fél a hatalmas „császártól”, de még inkább attól, hogy EGYEDÜL MARAD a „rivalgó tengernyi tömegben”, hanem még ennél is rosszabb a helyzet. Az ember elhinni sem meri, hogy látja, amit lát, illetve hogy nem létezik az, amit nem lát. Röviden: valóban nem látja, amit lát. Mert EGYSZERRE hiányzik belőle a felnőtt értelem és a gyermeki (őszinteségen alapuló) tisztánlátás. Az értelem azért hiányzik, mert az ember megöregedvén sem válik felnőtté (szuverén gondolkodóvá), infantilis marad, az őszinteség pedig azért, mert az ember megöregedvén elveszíti a gyermekiség erejét (vö. „én még őszinte ember voltam”), vagyis a hitbe menekül. Azért hiszi el, mert el akarja hinni, hogy jól van az, ami nincs jól, létezik az, ami nem létezik, angyalian versus démonian okos az, akinek a szavából egyetlen hangot sem ért.

    A „császár” (vagyis a híres, sokak szemében tekintélyes, sőt rettegett debatter) leírja: „a rendszer metaforikus reprezentánsa a »nagy író« volt”. Na most, kizárt, hogy valaki (bárki) bárminő értelmet, jelentést tulajdonítson a szövegnek (milyen a metaforikus reprezentáns?), mégsem szól érte senki. Hogy miért? Mert azt a „császár”, a nagy szóművész, a hatalmas filozófus, a gigászi debatter írja, ráadásul a hívei, a „kamarás urak buzgón viszik mögötte a levegő-uszályt”, s mindezt látva, a gyarló halandó óhatatlanul gondolja így: nyilván én vagyok a primitív, a „tisztességemre méltatlan földbuta”, ha nem értem a fennkölten csillogó szöveget, ergo nem csak mutatom (miként Andersen írja), hogy értem, hanem akarom is érteni – vagyis: hinni!
    Ebből alakul ki azután a vakhit, a babonás tisztelet, a vallásos révület, a hívő hódolat, a totális alázat, vagyis a mentális kiszolgáltatottság, majd – szükségképpen – a gyűlölet, oda-vissza, mindkét oldalon.

    Jómagam sokszor órákig ámulok azon, hogy egyszerűen nem gyűlölök senkit. Rájöttem, miért van így. Azért, mert (két ember kivételével) senkinek sincs sem ab ovo, sem sectator tekintélye a szememben. (Az egyik kivétel doktor Marx, a másik a nem doktor József Attila, mindketten zsenik.) Ezért azután engem gyűlölnek rendesen (szinte mindenki), ám ez megfelelőbb mentális viszony (bizonyos vonatkozásban ideális léthelyzet), mint az, ha bennem volna gyűlölet. Nem is értem, hogyan képesek az emberek vakhittel (bávatag imádattal, bamba gyűlölettel) a lelkükben élni, hogyan nem morzsolja föl ez a sátáni reláció az idegrendszerüket. Sok van, mi csodálatos (polla deina), amit még én sem értek…
    .
  6. 29 grrr
    grrr
    2016. január 24., 06:28
    Nagyon kíváncsi lennék - még mindig Aczél Györgynél maradva - hogy ki volt az a néhány úriember aki elment a temetésére.

    Révész ezt nem írhatta meg - nagyon helyesen.

    De én azért kíváncsi lennék. Nem tudja valaki?
  7. 28 grrr
    grrr
    2016. január 24., 06:18
    22-re.

    Néha a legkomolyabb formában fölmerül bennem, hogy Hóvarjú kolléga vajon normális-e.

    Aczél Györgyhöz még hozzáfűzném, hogy zsidó emberként a vészkorszakban zsidókat bújtatott, zsidókat mentett.

    Ha semmi mást nem csinált volna én már csak emiatt is szeretném.

    Egyébként teljességgel érthetetlen: éppen Hóvarjú kolléga ajánlotta Révész Sándor könyvét Aczél Györgyről amit el is olvastam, igaz főleg a végére voltam kíváncsi, a rendszerváltás környéki időkre.

    Révész nagyon tisztességesen és korrekten ír az új undokok viselkedéséről Aczéllal szemben.
    A partvonalon kívülre kerülve csöndesen halt meg ( 1991-ben) és csak néhány úriember ment el Aczél György temetésére.

    Ezért az úriemberért sok mindent hajlandó vagyok Révésznek megbocsájtani - (gondolok itt a Népszabadságra!).
  8. 27 grrr
    grrr
    2016. január 24., 05:59
    "TGM-nek lenni sem lehet egyszerű."

    Kedves nyúl, ez jó!

    Talán ezért is próbálkoznak vele olyan kevesen.
  9. 26 Gyurica úr
    Gyurica úr
    2016. január 23., szombat 23:50
    Javítás: nem Erdélyire, hanem Erdeire gondoltam természetesen, csak hát a korszellem ugyebár...
  10. 25 Gyurica úr
    Gyurica úr
    2016. január 23., szombat 23:31
    Súlyos tárgyi tévedés: „A tervező-újraelosztó-bürokratikus államkapitalizmus (»létező szocializmus«) idején a rendszernek ugyan szüksége volt az értelmiségre, de a nyilvánosságban a szellemet csak a költő képviselhette, az érzelmek szakkádere.”

    Ha a parlament, a kormány, a központi bizottság, az elnöki tanács a nyilvánosság részei, akkor a költő úgyszólván nem képviselt semmit, csak abban az esetben, ha az írót (Veres Pétert, Darvast, Erdélyit) is költőnek tekintjük.
    Bognár József nagyon nem költő, ő Rákosi-rezsimnek is, a kádári érának is egyik emblematikus figurája. Lukács György sem költő. A hetvenes évek második felétől pedig a történészek (Glatzék, Berend T. Ivánék), a közgazdászok (Bognárék, Kornaiék, Kopácsyék, majd Lengyel Lászlóék), a szociológusok, szociálpszichológusok (Hankissék, Fergéék, Gombárék, Papp Zsolték, Csepeliék) a sztárok, sőt a filozófusok is (Ancsel Éva, Hermann, Papp Zsolt), s persze mindvégig az intellektuális művészek (Major Tamásék), a kabarészerzők (Komlósék, Kellér Dezsőék), illetve az újságírók, kommentátorok, politikai prédikátorok (Ipper, Pálfy, Heltai, Gömöri, Avar, Kulcsár, Chrudinák, Mester Ákos, korábban Faragó Vilmos, Fekete Gyula, Dezséri László) „képviselték a szellemet”. A művészetben főként a filmrendezők (Jancsó, Fábri, Kovács András, Bacsó, Makk…) voltak a nagy guruk. Mindezeken túl meghatározó a hatvanas években a természettudósok-pedagógusok (Kopácsy, Ranschburg, Czeizel, Öveges, Benedek István, Szentágothai), sőt az irodalomtudósok (Ungvári, Abody, Elbert) szerepeltetése, ma már elképzelhetetlen népszerűsége. Moldova külön „intézmény”.
    Úgyszólván csak költő nem található közöttük, tudomásom szerint egyedül Simon István volt parlamenti képviselő, továbbá Baranyi Ferenc számított népszerűnek, de ő sem mint költő, hanem mint operabarát tévés személyiség.
    A cikk szerzője Illyés nevét említi, csakhogy egyrészt Illyés nem népszerű (mondjuk egy Czeizelhez, Övegeshez képest), másrészt nem költőként, hanem nemzeti váteszként, vagy ahogy Kádár jellemezte: „a nemzet lelkiismereteként” szerepelt a közéletben. A verseit szinte senki nem olvasta (Sebőék, Bródyék elsősorban József Attila, Weöres, Nagy László költeményeit énekelték, Illyésnek egyetlen megzenésített verse sincs), két szociográfiája volt tananyag, s a „Válasz Herdernek és Adynak” című esszéjét (vitairatát) ismerték (ismerhették) az újságolvasók. Az ötvenes években a drámáit játszották a színházak. A József Attilát kedvelő nép számára Flóra férjeként van jelen.

    Totális félreértésből (vagy/és vészes ismerethiányból) fakad a szerző alábbi állítása: „A rendszer metaforikus reprezentánsa a »nagy író« volt: Seghers, Solohov, Krleža, Andrić, Sadoveanu, Arghezi, Illyés. »Lobogónk Petőfi.«”

    Itt a költő „nagy íróvá”, majd újra költővé (Petőfivé) változik.
    Mindenekelőtt jegyezzük meg: a „metaforikus reprezentáns” szintagmának nincs értelme. Illetve annyi lehet, mint a fülpiszkálóval habosított satupadnak.
    Illyés reprezentánsa a „rendszernek”? Nem. Mint ahogy nem is metaforája. A rendszerhez (a pártállami szisztémához) semmi köze. Illyés a nacionalista (az ötvenes években szélsőségesen nacionalista) párt(vezetés) úgynevezett „utastársa”. Vagyis a cikk szerzője mondani akart valamit a költőről (mint olyanról), s mert nem volt érdemi válasza az általa fölvetett kérdésre, kieszelte a „metaforikus reprezentáns” fogalomgnómot, mintegy gondolatpótlék gyanánt.

    Végül pedig idézem azt a megállapítást, amelyet háromszor is elolvastam, mert nem hittem a szememnek, s ez a „Lobogónk Petőfi” (helyesen: „Lobogónk: Petőfi”).

    Horváth Márton Petőfit nem mint költőt, nem mint „nagy írót”, hanem mint népi, nemzeti hőst, forradalmárt, szabadságharcost (Bem apó szárnysegédjét), Lunacsarszkijjal szólva: „saját korának bolsevikjét” állítja a nemzet elé. Ezt jelenti a „Lobogónk: Petőfi”, nem pedig azt, hogy „a nyilvánosságban a szellemet csak a költő képviselhette”. Magyarán: a Rákosi-rezsim legitimációja a szélsőséges nacionalizmuson alapult, s amely ráadásul nem plebejus volt, hanem egyenesen populista. Ezért Horváth Márton így tesz „jelentést” Bem tábornok őrnagyának (kiemelések tőlem): „Szavak helyett tettekkel jelentjük Petőfinek: a NÉMET zsarnok szétzúzva a földön hever. A szabadság tízmillió MAGYAR elidegeníthetetlen tulajdona lett.” A „világszabadság vörös zászlaját” csak utána (mintegy mellékesen) említi a befolyásos politikus.
    A közhiedelemmel ellentétben a „költői szentháromság” nem a Petőfi-Ady-József Attila, hanem a népi-nemzeti Petőfi-Ady-Móricz triász Horváth Márton krédójában. A mítosz szerint József Attila kikerült a „szentháromságból”, míg a valóság szerint bekerült az áldottak közé (1956 után, a népi Móricz helyére, Révai rehabilitációja révén).

    Ezek a tények. Mármost ami a tényekkel szemben áll, csak látszólag vélemény, valójában „értelmiségi” locsogás.
    .

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Laktanyabiznisz Hajmáskéren
A fideszes mindig jól jár
Történelmi glóbusz
Magyarok a spanyol polgárháborúban
Interjúk
Gigor Attila, Pál Tamás, Marky Ramone
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Narancs

Blog

még több cikk