Babarczy Eszter: Szülnék én, de

  • Babarczy Eszter
  • 2016. január 23.

Publicisztika

Szüljünk gyerekeket, akik majd nem mehetnek egyetemre? Akikről már most tudjuk, hogy csak külföldön fognak eleget keresni?

Magyarországon mind a nők, mind a férfiak többsége egyetért Ákos elhíresült kijelentésével a női princípiumról (tudományosan itt). Hogy helyes-e, ha így gondolkodik a magyarok nagy része, önmagában értelmetlen kérdés. Az én női öntudatom nem sérti, ha nők sokasága szeretné elsősorban az anyaságnak szentelni magát. Vádolható vagyok persze némi kriptoanyasággal, mert mindig szerettem volna anya lenni, ettől az igényemtől pedig liberális elkötelezettségem vagy a női egyenjogúság támogatása sem tántorított el. Nem hiszem, hogy a nemzetnek tartozunk azzal, hogy gyereket gyártunk, a helyzet mégis az, hogy sokan szeretnénk (vagy, ami engem illet, szerettünk volna) több gyereket, mint ahányat szültünk és felneveltünk. A legtöbben, akik végül kevesebbet szülünk, mint tervezzük, elég jó anyák akartunk lenni. Ez itt a dolog kulcsa, nem az állítólagos karrierizmus, az önzés vagy a fogyasztási kultúra és a Coca-Cola.

Az elég jó figyelemben, időben és végül, igen, pénzben mérhető, még ha szeretnénk is azt gondolni, hogy az anyaság igazán nem pénzkérdés. A magyar nők azért nem szülik meg a gyerekeket, akiket szeretnének megszülni, mert úgy érzik, nem tudnának elég jó körülményeket biztosítani nekik. Mert ami elég jó lenne, az egy gyerekszoba, egy jó iskola, végül pedig az egyetem. Biztos sokakat aggaszt az is, hogy nem tudnának 3 gyereket befizetni sítáborba, vagy – mint tanítványaimtól tudom – hogy egyes budai gimnáziumokban Abercombie & Fitch ingek és Nike cipők nélkül keserű az élet. De ha sóvárgunk a középosztályi státusz és életforma után – legalább a gyerekeknek –, az általában nem jelent mást, mint hogy egy kicsit feljebb, de legalább ne lejjebb, mint ahogy mi felnőttünk. Már szüleink is ezt szerették volna, és az ő szüleik is. Tanuljon a gyerek, vigye valamire.

Ha a nők nem szülnek, az azt jelenti, hogy eldugult a társadalmi mobilitás. Hogy a középosztályi életforma egyre kevesebbek számára elérhető, és a legtöbbször kétkeresős családban valósítható csak meg. Ezen önmagában sem a női egyenjogúságért vívott harc, sem a Fidesz pronatalista politikája nem segít. Erről tudományosabban itt.

Kedves Fidesz – mondhatnánk mi, szülni vágyó nők –, a ti „munkaalapú” (értsd: szakmunkásokra és betanított munkásokra) alapozott társadalmatokba szüljünk, pusztán abból a megfontolásból, hogy különben összeomlik a nyugdíjrendszer? Szüljünk gyerekeket, akik majd nem mehetnek egyetemre, akiket végtelenül fáradt és megalázóan szegény tanárok fognak tanítani leépült iskolákban? Szüljünk gyerekeket, akikről már most tudjuk, hogy csak külföldön fognak jó állást kapni és eleget keresni?

Nem meglepő módon az egyetlen réteg, ahol a gyerekek száma nem csökken, azoké, akik nem is próbálnak középosztályi egzisztenciára törekedni, ahol egy nőnek legfeljebb az ad szerepet és státuszt, hogy anya – ahol Ákos ősprincípiuma a maga teljességében érvényesül. Egyedül az alacsonyan képzett nők termékenysége – ahogy szépen mondják – nem csökkent jelentősen a rendszerváltás után, nem (vagy nem csak) azért, mert a gyerek számukra jövedelemforrás, hanem azért, mert eszükbe sem jut, hogy a gyerekek jó iskolába mehetnének, netán egyetemet végezhetnének, akik nem gondolják, hogy kell gyerekszoba, és eleve tudják, hogy a szegregált iskolában a többi gyerek se jár majd GAP-ben.

Gyereket akkor szülünk, ha úgy gondoljuk, hogy reménye van a tisztes, középosztályi neveltetésre, és aztán a tisztes, középosztályi életre. Tessék tehát egy jó országot csinálni, és akkor megszületnek azok a gyerekek.

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

Ilyen tényleg nincs Európában

„És jelentem, hogy szeptember elsején be lehet menni a bankba és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt, családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te barátom, eléred a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges.”