Méretes szopás volt már az is, hogy nem sokkal a tavalyi felvételi eljárás előtt épp azokon a szakokon – jogász- és közgazdászképzések – vágták vissza brutálisan és teljesen értelmetlenül a támogatott helyek számát, melyek jellemzően többéves tervezést és felkészülést igényelnek a középiskolásoktól. Kétségkívül aljas dolog volt hónapokkal a jelentkezések leadása előtt előállni a mindmáig jogi nonszensznek számító hallgatói szerződéssel. Idén azonban minőségileg új szintre lépett a felsőoktatás állami irányítása, hiszen a mai nappal lezárulnak a jelentkezések, és még mindig csak találgatni lehet, miféle tervük van ezeknek főiskoláinkkal, egyetemeinkkel, végzős fiataljaink jövőjével.
Nem csak az alap- és mesterképzésekre jelentkezők, de az intézményvezetők is tanácstalanul forgatják a fejüket, láthatóan bajban van Maruzsa Zoltán, nem is beszélve a szerencsétlen, frissen kinevezett Klinghammer úrról, akitől ostoba nyilatkozatoknál többet talán a jövőben sem érdemes várni. Hogyan is lehetne, mikor a felsőoktatást érintő főbb kérdéseket nemhogy társadalmi, még csak minisztériumi egyeztetések sem előzték meg, azokról – sokáig nem hittem el, de úgy látszik tényleg – Orbán Viktor egy személyben, némi fidelitasos hátszéllel döntött (alkalmasint Parragh Lászlónak oszthattak még lapot). Néhány hete Maruzsa helyettes államtitkárnál érdeklődtem a koncepció részleteiről, mérsékelt sikerrel; permanens interjúszituációra lenne itt szükség, közös páternoszterezésre napi szinten legalábbis. Példának okáért most azt tudakolnám kedélyesen, hogyan lehetséges, hogy két hete még azt mondta: ne aggódjanak a rektorok, mire „kritikus pontra jutnak a költségvetések”, lesz pénz dögivel, nem lesznek elbocsátások; ezzel szemben a valóság meg az, hogy rég kritikus pontra jutottak, nem lett pénz, és elkezdődtek az elbocsátások.
Decemberben, amikor felpörögtek a tiltakozások, mi, egyetemisták voltunk a fasza gyerekek, vértanúk legalábbis, a jövő nemzedékek oltárán áldoztuk fel magunkat (vizsgaidőszakban!). Most ennek vége, a napnál világosabb: nem csak a jövő, a jelen felsőoktatása is le lesz bontva rövid úton, így a középiskolások legalább annyira küzdenek értünk és tanárainkért, mint megfordítva (az eddigi legnagyobb sikernek a kiskorúak kritikai szellemmel való megfertőzését tartom, csak azt sajnálom némileg, hogy rájuk küldtük Hoffmann Rózsát teljes fegyverzetben. Bocs, srácok!).
Jelen pillanatban ott tartunk, hogy a felvételizők a várható ponthatár mellett azt sem igen tudják belőni, elindul-e egyáltalán a kiszemelt és hőn áhított szak, lesznek-e oktatók, szaktársak, elhordják-e szeptemberig az infrastruktúrát, vagy osztozkodhatunk még a maradékon. Nem sokkal okosabbak intézményvezető foglalkozású polgártársaink sem, ők azonban kevéssé ugrálnak, hiszen a kiszámítható finanszírozás helyére nemsokára a nettó pénzosztás lép, ahol jelentős szájtartási képességekre lehet még szükség. Nem túl hangos a hivatalos érdekképviselet sem, holott az alkotmánymódosítás bejelentésével újfent teljes kabaréba fulladtak a tárgyalások. Ennyi erővel kérdőívet is küldhetnének Nagy Dávidnak és Mezey Barnának, ilyesféle kérdésekkel: „Egyesek szerint az adófizetők jogos elvárása, hogy a pénzükön taníttatott ifjak a nemzet javára, itthon, Európa szívében kamatoztassák tudásukat. Mások hazaárulók. Ön mit gondol erről?”
Jelen pillanatban ott tartunk, hogy a felsőoktatás szétverése még csak nem is a gazdasági racionalitás, a munkaerőpiaci kompatibilitás irányába halad (persze ez is felháborító volna, az önmagáért való tudás, a művelődés megbecsülésének, elismerésének teljes hiányáról tanúskodna). Ne mondja nekem senki, hogy a minisztériumban 15 évre előre kiszámolták a hallgatói szerződés ökonómiai hatásait, vagy hogy vettek egy képletet minden szakra, és éppen 16-nál jött ki, hogy felesleges az állami támogatás. Ha mégis vannak ilyen számítások – megkövetek akárkit – rajta, mutassák meg! Amíg ez nem történik meg, azt kell gyanítanunk, hogy puszta szavazatmaximalizálásról van itt szó, nemkeretszámmal és nemtandíjjal, amin decemberben még jókat lehetett röhögni, most már egyre kevésbé.
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
A felvételi jelentkezés ma lezárult. Próbálkoztunk sok mindennel: tüntettünk utcán, hídon, a Parlament előtt, egyetemet foglaltunk, fórumoztunk, élőláncoztunk. Most az alkotmánymódosítás ellen felszólaló civilek közé állunk be. Megkapjuk majd, hogy – ismét – kibújt a szög a zsákból, kormánybuktatási kísérlet zajlik itt kérem szépen; de ezt már megszoktuk, minden jel szerint a magyar sajtó és társadalom belátható időn belül nem fog rájönni, hogy a képviseleti demokrácia és a civil mozgalmak nem kizárják, éppen hogy feltételezik egymást.
Azért nem hagyjuk abba, mert maradnánk még egy keveset ebben az országban, ha meg tetszenek engedni. Pedig már oktatóink, szüleink is távozásra biztatnak.
Merthogy minek is, bármit is, e kis időre.
A szerző az ELTE kommunikáció és szociológia szakos hallgatója, a Hallgatói Hálózat aktivistája, a Magyar Narancs alkalmi szerzője. A cikkben kizárólag saját véleményét mondja el.
