Most én! – Vidnyánszky Attila háborúja

Ez a színházi évad is véget ért, és a helyzet megint rosszabb, mint egy évvel korábban. A veszteséglista most is olyan nyomasztó, hogy csak az átható közöny segít napirendre térni fölötte. Elég annyit említeni, hogy a legsikeresebb, a magyar színház külföldi köve­teiként működő csapatok közül – nincs olyan sok belőlük – a Krétakör vegetál, a Szputnyik pedig feloszlott a bizonytalan és méltatlan állami finanszírozási rendszer miatt.

Az elmúlt hónapokban már odáig fajult a helyzet, hogy a legfontosabb színházi szervezetek – a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) és a Magyar Színházi Társaság – tagsága is egymásnak esett. A FESZ prominensei azért buktak ki a saját kurátoraikra, mert a lehetetlenül szűkös keretből túl kevés működési támogatást kaptak – a Maladype ki is lépett. A Színházi Kritikusok Céhe és az Örkény Színház pedig a Színházi Társaságot hagyta ott, mert az nem képviselte az érde­keiket a POSZT zsűrijének összeállításakor, és elvtelen alkukat kötött a fesztivál másik szakmai tulajdonosával, a Magyar Teátrumi Társasággal. Az idei POSZT-ot a fél szakma bojkottálta, a versenyelőadások harmada nem vett részt a versenyben.

Nem jobb

Dörner György kinevezése vagy Alföldi leváltása idején még mindenki tudta értelmezni a történetet, és akit nem vakítottak el politikai vonzalmai, az átlátta, kik a felelősök és mit követtek el. Most azonban a nyilatkozatok és a tettek tanácstalanságot mutatnak. Mindenki megosztottságról beszél, a két oldal kibékíthetetlen ellentéteiről, a szakmaiság háttérbe szorulásáról, a politika térhódításáról, jobb- és baloldal párharcáról. De ez mellé­beszélés.

A magyar színházművészet nem két tábor, amelyik egymással hadakozik, hanem több száz alkotó szövevényes hálózata, amelyben rendezők és technikusok, színészek és dramaturgok, írók és társulatok előadásokat hoznak létre. Nincs két oldal, nincs két zászló, nézők vannak és színpadok. Ehhez kellenek szervezetek és pénz, és nem lehet kizárni a személyes ellentéteket és a hatalmi harcokat sem.

De ez nem jelenti azt, hogy a résztvevőknek háborús logika szerint kellene gondolkodniuk. A politikai jobboldal ikonja, Blaskó Péter és a politikai baloldal ikonja, Alföldi Róbert nagy szolidaritásban és eredményesen dolgoztak együtt, és ebben nincs semmi különös, ez a természetes. Háborús logikára annak van szüksége, aki harcolni akar, területet foglalni, elvenni azt, ami másé. Fekete György, Kerényi Imre és Vidnyánszky Attila azért beszél szemben álló oldalakról, mert ha sikerül ilyen módon felosztaniuk a szakmát, akkor máris igazolhatják önmaguk, híveik és politikai támogatóik előtt, miért kell megszerezniük minden pénzt és hatalmat. Azért, mert a másik oldalt vissza kell szorítani, le kell győzni.

Annyit nyertem, el se bírom! (Vidnyánszky Attila, Hoppál Péter)

Fotó: Sóki Tamás / MTI

Aki kettészakadt szakmáról, jobb- és baloldali színházról, politikai megosztottságról beszél, besétál Vidnyánszky utcájába, és kiszolgáltatja a saját gondolkodását ennek az agyrémnek. Az elmúlt években nem esztétikai, strukturális vagy ideológiai viták zajlottak, hanem hatalom- és pénzszerzési akciók.

Amikor 2008-ban Vidnyánszky és a fideszes polgármesterek kegyéből kinevezett vidéki színigazgatók megalapították a Teátrumi Társaságot, nem egy baloldali szervezet jobboldali megfelelője jött létre. A Színházi Társaságban minden és mindenki benne volt, külön szervezettel a bábosok, a dramaturgok, a kritikusok, a gyerekszínházak, a függetlenek, a fővárosiak és a vidékiek, a Színháztörténeti Múzeumtól a SzínházTechnikai Szövetségig tényleg szinte kivétel nélkül az egész szakma (amúgy a Nemzeti Színház és a vidéki kőszínházak is benne vannak mind a mai napig). Nem lehet értelmes vita tárgya, hogy vajon ez akkor jobb- vagy baloldali szövetség, nyilvánvalóan egyik sem. Ahogy a Teátrumi Társaság sem jobboldali vagy konzervatív vagy keresztény vagy nemzeti. Nem világnézeti és nem is esztétikai alapon szerveződött. Balázs Péter és Vidnyánszky Attila rendezőként nem is állhatna távolabb egymástól, a keszthelyi Balaton Kongresszusi Központ pedig ugyanúgy politikamentes, mint a nyíregyházi Mandala Dalszínház. A Teátrumi Társaság vállalta ugyan a szövetséget a Fidesszel, de még csak az sem igaz, hogy a tagjai mind „fideszesek” vagy „pártemberek” volnának. Nem, ők csak érvényesülni szeretnének, és hajlandóak megfizetni ennek az árát, azt, hogy egy politikai párt felhasználja őket. A Fidesz kultúrpolitikai tisztogatást és új elitet akart, ők pedig vállalták a káder szerepét, fotózkodtak a politikusokkal, színpadot raktak alájuk, elítélték a „régi rendszert”, vagy csak a nevükkel igyekeztek hitelesíteni azt a társaságot, amelynek vezetői mindezt elvégezték helyettük. A Teátrumi Társaság célirányos érdek-képviseleti szervezet, amely először a színházi törvény megváltoztatását akarta elérni, majd nekilátott a szisztematikus területfoglalásnak. Élén az elnökkel, Vidnyánszky Attilával.

Theatre capture

Mára mindenhol ott vannak, és szinte csak ők vannak ott. Az állami támogatások két fő csatornán érkeznek a színházakhoz. Az egyik a Nemzeti Kulturális Alap, amelynek Színház- és Táncművészet Kollégiuma a következő tagokból áll: Nagy Viktor, a Teátrumi Társaság alelnöke, Szűcs Gábor, a Teátrumi Társaság egyik alapítója, Szabó László, a Teátrumi Társaság titkára, Császár Angela, tavaly a POSZT válogatója a Teátrumi Társaság képviseletében, illetve a Teátrumi Társaság jelöltje – mert az eddigiek hivatalosan nem voltak azok –, Láposi Terka, a Vojtina Bábszínház művészeti vezetője. Rajtuk kívül két táncos és egy operaénekes tagja a kurátori testületnek, amelyet Zalán János elnököl. (Zalánt a miniszter nevezte ki elnöknek. Februárban vette át a Pesti Magyar Színházat, áprilisban 200 milliós plusztámogatást kapott a kormánytól. Online felületünkön írtuk meg, hogy Eperjes Károlyt szerződtette művészeti tanácsadónak, ahogy azt is, milyen eredményesen végzi munkáját az NKA-ban, lásd: A látszatra sem – 10 milliót nyert saját pályázatain a testületi elnök színháza, magyarnarancs.hu.) Mint látható, az elfogulatlansággal nehezen vádolható elnökön kívül minden színházi kurátor látványosan kötődik a Teátrumi Társasághoz. A nagy színész, Molnár Piroska volt az egyetlen, aki a Színházi Társaság és a FESZ jelöltjei közül bekerült volna, de ő lemondott arról a megtiszteltetésről, hogy Vidnyánszky színjátékához asszisztáljon.

A másik pénzforrás a minisztérium működési pályázata, amelyet a miniszter tanácsadó testülete, a Színházművészeti Bizottság felügyel. Feladatai közé tartozik, hogy az igazgatói pályázatok szakmai bizottságába tagokat delegáljon, így történhetett, hogy a Vidnyánszky elnökölte Színházművészeti Bizottság jelölte ki azokat, akik döntöttek a Nemzeti Színház igazgatói pályázatáról – az ismert eredménnyel. Ugyancsak a Színházművészeti Bizottság joga, hogy felülbírálja a színházak működési támogatására tett szakmai javaslatokat: Schilling Árpád azután döntött az állami támogatások elutasítása mellett, hogy indoklás nélkül megvágták a Krétakör támogatását. A Színházművészeti Bizottságot már nem Vidnyánszky elnököli, de az ötfős testület két tagja a Teátrumi Társaság alelnöke, egy harmadik – Fekete Péter – pedig a társaság erős embere.

Formálisan is Vidnyánszky felügyeli viszont a kaposvári színészképzést. Miután kiszemelte magának, az egész művészeti kart átszervezték, hogy kirúghassák a neki nem tetsző tanárokat. A kaposvári munkaügyi bíróság elsőfokú ítélete nemrég kimondta, hogy jogellenesen küldték el Csáki Juditot, a színházi tanszék vezetőjét, de ez nem változtat semmin: már két éve Vidnyánszky debreceni emberei tanítanak a helyén. Külön Színházi Intézetet is létrehozott az egyetem, hogy Vidnyánszky tudományos fokozat nélkül is vezetői pozícióba kerülhessen, de a tanszék oktatóival és diák­jaival se az egyetem vezetése, se az új intézetigazgató nem beszélt meg semmit. Vidnyánszky azóta már rektorhelyettes.

A Pécsi Országos Színházi Találkozó bevétele hasonlóan zajlott. Vidnyánszky korábban többször kritizálta a színészképzést, hát szerzett magának egyet. Többször sérelmezte, hogy keveset szerepeltek az előadásai a POSZT-on, hát megszerezte azt is. A fideszes polgármester helyet csinált a Teátrumi Társaságnak a POSZT tulajdonosai között, így 2012 óta szakmai kérdésekben az addigi egyedüli szakmai tulajdonossal, a Színházi Társasággal közösen döntenek. A zsűri összeállítása körüli botrányok miatt végül arra jutottak, hogy nem egyeztetnek, hanem mindenki külön-külön négy-négy tagot jelöl. Vidnyánszky odaküldte válogatónak korábbi beosztottját, Balogh Tibort, aki annak rendje és módja szerint beválogatta az Isten ostorát, aminek a Vidnyánszky által felkért zsűri odaítélte a két legfontosabb elismerést, a legjobb előadás és a legjobb rendezés díját.

Aki ezt a kínos végeredményt – az Isten os­tora a legjobb látvány és a legjobb férfialakítás díját is elhozta – azzal próbálná mentegetni, hogy hát mindkét szervezet négy-négy zsűritagot jelölt, az megint csak elfogadja, hogy itt két, egymást kiegészítő szakmai szervezetről van szó. A fentiekből azonban talán látható, hogy a Teátrumi Társaság valami egészen más.

*

Vidnyánszky Attila álmot látott. Lidérces képeket szakállas, idős belvárosi férfiakról, akik egy pénzzel és plecsnikkel teli medencében úszkálnak. Őket hívta régi interjúiban színházi maffiának, és ilyenkor a régi kaposvári nemzedékre gondolt. Meg mindazokra, akik pozícióban voltak, és őt „nem engedték oda”. Ha lehettek is valós és jogos sérelmei, ez a maffia csak az ő rémálmaiban létezett. Harcolni kezdett a képzeletbeli polippal, és mire legyőzte, megteremtette.

Egyelőre nem sokat lehet tenni ellene, hiszen minden bizottságban ott ül a színházi polip, és magához ragad mindent, amit elér. De ha felismerjük, hogy mivel állunk szemben, hogy nem jobb és bal százéves háborúja folytatódik, nem a szakmai szolidaritás hiánya okozza a krízist, hanem egy szűk kör kapzsisága és bosszúvágya, akkor jobban tudjuk kezelni ezt a válságot. És tudunk reménykedni abban, hogy nem tart örökké. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan mennek el, ha a pártjuk elbukik.