Csabai Tamás

Nem szabad legitimálni

Érvek a választási bojkott mellett
szerző
Csabai Tamás
publikálva
2012/50. (12. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nem pont így volt, de próbáljuk elképzelni: az MSZMP 1985-ben meghallja az idők szavát, és meghirdeti, hogy a Hazafias Népfronton kívüli - értsd: ellenzéki - jelölt is indulhat az országgyűlési választáson.

Csakhogy a következő megkötésekkel: 1) körzetenként legfeljebb egy nem népfrontos jelölt, országosan pedig egy ellenzéki tömb indulhat; 2) akármilyen arányban kerülnek is be utóbbiak a törvényhozásba, fel kell esküdniük az 1949-es alkotmányra; 3) ha netán ők is adnák a parlamenti többséget, és ily módon, némi erőszakot téve a sztálini alkotmányon, részt is kapnak a kormányzásban, ugyanúgy ki kell menniük negyedévenkénti raportra a Kremlbe; 4) a választásokat az állampárt által megállapított szabályok szerint bonyolítják le. A hírre nagy lesz a készülődés: Bíró, Csoóri, Csurka, Demszky, Für, Göncz, Haraszti, Kőszeg, Lezsák, TGM stb. rövid vita után arra jut, hogy "meg kell adni az esélyt", és "tartoznak anynyival az országnak, hogy elinduljanak". Meg hogy "meg kell kísérelni belülről lebontani a rendszert". Népiek és urbánusok szépen félreteszik egymással szembeni idegenkedésüket a Kádár-rendszer leváltása érdekében.

Azt hinnők, fikció az egész. Holott a rendszerváltás előtti utolsó népfrontos választás csakugyan egy két évvel korábban jóváhagyott választási reform jegyében zajlott le. Ez némiképp felcsillantotta a plurális elvek beékelésének esélyét az egypártrendszer repedéseibe. Bauer, Rajk, TGM és mások vettek egy nagy levegőt, gondolták, valahogy átsumákolják magukat a népfrontos szűrőkön (például: nyilatkozat a népfrontos alapok elfogadásáról vagy a Varsói Szerződés megkérdőjelezhetetlenségéről), hogy aztán az istenadta nép a vállán vigye be őket Sarlós István parlamentjébe. Ez lett a vége annak, mondanánk legszívesebben, hogy tíz másodpercnél több időt vesztegettek az állampárt odalökte ajánlatra. Kőszeg Ferenc iziben elkészített összefoglalójában (lásd: Kér még a nép?, Beszélő, 13-14. szám, 1985/2.) a kudarc ellenére is úgy ítélte meg, hogy nem volt értelmetlen belemenni a csínbe, mert korábban nem látott társadalmi mozgásokat indítottak be. A magunk részéről ellenben hajlunk arra, hogy a részvétel legfőbb hozadékának azt tartsuk, hogy a lebonyolítóknak immár csalniuk kellett, jelesül a jelöltállítási procedúrában. (Akkortájt ehhez nem kellett informatikai rendszereket vásárolni, elegendő volt összevissza számolni.) És hát ugye, mint Kőszeg szellemesen megjegyzi, "az uralkodó párt 99 százalékos győzelméhez képest a választási csalás demokratikus jelenség".

A dolgok akkor kerültek a helyükre, amikor négy év további agonizálást követően az összeülő ellenzéki kerekasztal megalkotta, majd lényegében kikényszerítette a "99 százalékos többség"-től az új alkotmányt és az új választási törvényt. A rendszerváltást sinkófálták volna el némiképp az egész ország előtt és számára, ha ehelyett egy szabad ország parlamentáris rendszerének logikája szerint viselkednek! Mindazonáltal az ellenzék az állampárttal szembeni alapvető legitimációs fenntartásai ellenére is tudomásul vette, hogy a békés rezsimváltást formálisan az utóbbinak kell levezényelnie.

Az a baj, hogy a fentebb vázolt elképzelt feltételek 2014-re dermesztő valósággá lettek. Az alaptörvény egypárti diktátuma - a közjogi séma (mondjuk a kilenc évre bebetonozott intézmények) és a választási rendszer együtt - alapvetően semmisíti meg egyfelől a társadalom politikai sokszínűségét leképező népképviselet, másfelől a parlamenti váltógazdaság lehetőségét. A Fidesz ellenében formálódó ellenzék egyelőre szemmel láthatóan dezorientáltan fabrikálja az ötleteit, hogyan lehet szimpla kormányváltással megoldani a rezsimváltást.

Cél és eszköz integrálása

A kompetens ellenzéki politika számba veszi a leküzdendő akadályokat, az elérendő célokat, valamint az elérendő cél mellé rendelendő eszközöket. Oly módon integrál célt és eszközt, hogy az a lehető legnagyobb mértékű jót idézze elő. Az eszközöknek szükségképpen egyszerűeknek kell lenniük, kiiktatva, amennyire csak lehet, minden esetlegességet.

A mai ellenzék nem jól lövi be az elérendő optimumot, amikor jelen körülmények között a 2014-es választások megnyerését tűzi ki minden más meggondolást felülíró célként, és ennek eléréséhez rendeli a választási összefogást. Egyrészt nem vesz számba valamennyi célt és akadályt. Azt állítjuk ugyanis, hogy paradox módon pontosan ugyanaz a tényező torlaszolja el a választási győzelem előtt az utat, amely torlasz, ameny-nyiben a választási matematika mégis alkotói ellen fordulna, csak tovább magasodna. A magyarországi jobboldalnak a baloldallal szembeni, elsősorban a kulturális különbségből adódó engesztelhetetlen viszolygásáról beszélek, amely jelenleg nemcsak azt nem engedi meg, hogy akár csak a politikai közép meghirdetésével is jelentős szavazói átjárás legyen a két térfél között, hanem azt sem, hogy a militáns jobb, amely ontológiai okokra vezeti vissza az ország irányításához fűződő jogát, elviseljen egy újabb választási vereséget.

De ha az újjáéledő hideg polgárháborút nem számítjuk is, vagy ha az éppenséggel nem lenne elég, máris ott az új színezetű kormányzat cselekvésképtelenségre ítéltsége a kétharmados törvények okán. Szükségtelen újra elősorolni, mi várna a mostani ellenzékre egy 50- 66 százalékos mandátumarány esetén. Erre az eshetőségre születnek olyan, egyrészt jogállami megoldások, mint népszavazás kiírása, másrészt politikai remények a Fidesz egy részének megnyerésére ilyen-olyan garanciákkal - egyaránt a kétharmados közjogi retesz kiiktatására. Csakhogy pontosan ezekben a tervezetekben érhető tetten az eszközök kívánatos egyszerűségének hiánya. A bizonytalansági faktorok jóformán kontrollálhatatlanok, minden az "elég akkor átmennünk a hídon, ha majd odaérünk" esetlegességére épül.

Az ellenzék persze kétharmadra hajt, mert szabad kezet kíván kapni a rendszervisszaváltáshoz. Hadd szegezzünk ezzel szembe egy szokatlan érvet: ez a felhatalmazás olyan mértékű bizalmat kíván a választópolgár részéről egy adott politikai erő iránt, amely a köztársasági ethosz értelmében egyenesen nem kívánatos. Az tudniillik, különösen a csekély demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban, éppen az erők és az értékek egyensúlyát feltételezi. Mondhatnánk ugyan, hogy Bajnai, Gyurcsány, Bauer vagy Debreczeni számunkra garanciát jelent a revánspolitika ellenében, mindazonáltal szilárd meggyőződésünk szerint az intézményes garanciákat nem annullálhatja a "bennük megbízhatunk" cseréplábakon álló érve. A probléma, ismét csak paradox módon, olyan feloldást kíván tehát, éspedig az ellenzék részéről, amely nem igényli a politikai inga túlzott kilengését és az emberi tényezők előtérbe kerülését az intézményes garanciák kárára. (Nem feledhetjük, hogy a fülkeforradalmi tébolyt épp ennek a kritériumnak a teljes ignorálása idézte elő.) Más megközelítésben: a mostani ellenzék iránti bizalom egyik fontos próbaköve épp az lehet, hogy képes-e olyan rezsimváltó programmal előállni, amely nem igényel mértéken felüli politikai felhatalmazást. Kissé sarkosan, a reciprocitás etikai racionalizmusból kölcsönzött érvével élve: nem vagy csak korlátozottan méltó bizalomra az a politikai erő, amely aggály nélkül tűz maga elé olyan célt - jelesül a kétharmados többséget -, amelyet, politikai instabilitást előidéző volta miatt jó okkal gáncsolhatónak tart, ha azt egy másik fél valósítja meg.

A különbség érzékeltetésére egy példa: magam például hiába rokonszenvezek a DK politikai hitvallásával, amennyiben az valahol a liberalizmus, a konzervativizmus és a szociáldemokrácia határmezsgyéi felett köröz, hatalomtechnikai szempontból morálisan súlyosan kifogásolhatónak tartom, hogy képviselői az MSZP-ből való kiválásukkor nem adták vissza azokat a parlamenti mandátumokat, amelyeket nem ők szereztek meg. Márpedig ennyi épp elég ahhoz, hogy noha politikai rokonszenvemet változatlanul ápolom, ne építsek semmilyen politikai bizalmat morális kiválóságon nyugvó érvre. A paradoxonok sorát tovább szaporítva: aki jót akar a pártjának, az kívánjon azzal szemben is erős intézményes garanciákat.

Az adekvát válasz

Összefoglalva: olyan eszközt kell választania az ellenzéknek, amellyel egyrészt restaurálhatók az alkotmányos viszonyok - nem mellesleg arányos politikai képviseletet biztosító választási törvénnyel -, másrészt a köznyugalom szempontjából elfogadható szintűre mérsékelhető a hideg polgárháborús veszély. Sem a relatív, sem az abszolút mandátumtöbbség nem tud eleget tenni az első feltételnek. Az alkotmányozó többség pedig az arányos politikai képviselet hiányával bontja meg a politikai stabilitást. Ráadásul a tapasztalat szerint minél nagyobb választói erőt sorakoztat fel a baloldal a militáns jobboldallal szemben, annál több békemenetre és tévészékházostromra számíthat. Miklósi Zoltán - szerintem erősen vitatható - premisszájával szemben, miszerint "az Orbán-rezsim nagyobbnak mutatja az erejét a valóságosnál", én azzal számolok, hogy a nacionalizmusnak és a klerikalizmusnak hallatlan mozgósító ereje van, szinte beláthatatlan tartalékokkal.

A fenti feltételek, a célok egyidejű és optimális teljesüléséhez, ahogy mi látjuk, nélkülözhetetlen a jobboldal cselekvő részvétele. Osztom Ungváry Rudolf álláspontját: az Orbán-rezsim nem bontható le a jobboldal nélkül. (E tekintetben tehát vitatkozom Majtényi Lászlóval és Debreczeni Józseffel, akik szerint parancsoló szükségszerűség, hogy "a helyreállító munkában a Fidesznek és vezetőinek, akik az alkotmány elpusztításában oly messzire mentek, ahonnan számukra nincs visszaút, nem lehet szerepük".) Csakhogy míg a megfellebbezhetetlennek tartott ellenzéki logika szerint ehhez a szavazóikat kell elcsábítani, a célok és az eszközök tágabb perspektívája szerint meg kell engedni a jobboldal kijózanodó felének, hogy maga szanálja a rendszert. Annak az erőnek, amelyet most még senki sem lát - konkrétan: egyelőre úgy tűnik, hogy egy emberként tántorognak a részegségtől -, de amely előbb-utóbb előáll, és amelyre az a feladat vár, hogy amiként 1988-89-ben az állampárt reformszárnya megpuccsolta a fundamentalistákat, akként tegyenek ők is az országot mind kilátástalanabb gazdasági-társadalmi katasztrófába taszító vezetésükkel. Tart, ameddig tart, ezt ki kell várni.

Amit a rendszerváltás veteránjai 1989 előtt jórészt kényszerűségből tettek, azt kell tennie most, ezúttal jól megfontolt stratégiai belátásból, a köztársaság helyreállítására szerveződő ellenzéknek: a népfrontos politika bojkottját, amely definíciószerűen nem egy illegitim választás megnyerését, hanem - mind feladatát, mind felhatalmazását tekintve - az 1989-es ellenzéki kerekasztalhoz hasonló grémium összehívását tűzi ki célul. Méghozzá úgy, hogy a meghívókat nem a Szolidaritás, nem az MSZP és nem az Együtt 2014 postázza ki.

Tegyük fel, hogy egy Csurka-Kis-tandem megnyeri a '85-ös választást. Mit ért volna az az orosz tankokkal és a munkásőrök AMD-65-öseivel a hátukban? A mai feltételek mellett választási győzelemért harcba indulni annál is reménytelenebb ügy, amennyiben a mai kormányzópárt nem kékcédulás választások és nem idegen hadsereg jelenlétében állíthatott fel egy lényegét tekintve monolit rendszert. A maga másfél milliós békemenetes szubkultúrája pedig mindaddig, amíg az ellenzék megteszi neki azt a szívességet, hogy direkt politikai frontvonalat nyit az előbbivel szemben, zárt csatarendet alkot. Ráadásul Orbán proszcéniumpáholyból élvezheti, ahogy a konszenzuskényszerre kárhoztatott ellenzék leamortizálja magát. Ennek épp fordítva kellene lennie: az utóbbinak vissza kellene vonnia a hadait és derűsen végignéznie, míg amazok szétszedik egymást.

Szerintünk már most elkésett az ellenzék, hiszen legkésőbb az alaptörvény elfogadásakor rájuk kellett volna csapni a parlament nagykapuját. (Ezt a kegyelmi pillanatot mulasztotta el a DK is.) De hát a pártok olyanok, mint a választóik: a legnagyobb bökkenő pontosan a reális politikai támogatás a választók részéről ehhez a projekthez. A túlnyomó többség gyors eredményt óhajt, különösebb egzisztenciális kockázat nélkül. A polgári engedetlenség azonban nem ilyen. (Kőszegéknek is komfortosabb lett volna Stadinger Istvánék parlamentjében ücsörögni, mint a fakabátok elől szaladgálni.) Az rövid távon semmi. Csupán nézel, mereven, "mozdulatlan elkötelezettséggel" (Pilinszky) a zsarnoki hatalom szemébe, amivel azt üzened neki, hogy nem kell semmije, és hogy van időd megvárni, míg az a bizonyos anyag elválik a víztől.

A bírálók szerint a bojkott egyrészt fatalista, másrészt szerfelett moralizáló álláspont: defetista picsogás egy olyan harc közepette, ahol folyamatosan lőnek. E rövid terjedelemben viszont annak bizonyítására tettünk kísérletet, hogy a bojkott messzemenően kiállja a racionális diskurzus próbáját. Úgyszólván összehasonlíthatatlanul jobban, mint valamennyi regisztrációra izzítás együttvéve.

A szerző műfordító.

szerző
Csabai Tamás
publikálva
2012/50. (12. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

A Jobbik és az ÁSZ-büntetés
Vona Gábor dilemmái
László Géza írása
Miért maradtak velünk a különadók?
Interjúk
L. Ritók Nóra, Rufus Wainwright, Ráduly György
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Narancs