A nyilvánosság, emlékszünk jól, tüntetésekkel, a hivatalos holokausztmegemlékezések bojkottjával és az állami pályázatokon nyert támogatások visszautasításával válaszolt a nyilvánvaló és ízléstelen történelemhamisításra. Az emlékmű ugyanis, szoros összefüggésben az új alaptörvényben rögzített nemzeti öncsalással, a magyar szuverenitás olyan fokú elvesztését szándékolja megörökíteni, ami egyszer s mindenkorra az idegen megszállókra hárítja a fő felelősséget azért, ami ebben az országban 1944. március 19-e után történt – legföltűnőbben a magyar holokausztért, több mint négyszázharmincezer honfitársunk módszeres deportálásáért és meggyilkolásáért.
Az áldozat pózába merevült arkangyal a sérelmi politikára mindig is érzékeny jobboldali választóközönség rokonszenvét szerette volna kiváltani kevesebb mint három héttel a közelgő parlamenti választások előtt. Ekkoriban hangzottak el a hivatalos történettudomány felkent képviselőjének a Horthy-rendszer intézményesült antiszemitizmusát lekicsinylő botrányos szavai a húszezer, Kamenyec-Podolszknál halálba küldött zsidó kezelésének idegenrendészeti természetéről. Ahogy a kormány jó ideje hideg politikai számításból, az erősödő szélsőjobb szavazóira kacsintgatva tette magáévá a nyíltan rasszista Wass Albert vagy Nyirő József kultuszát, úgy tavaly januárban is merőben választási megfontolásokból tért ki a nyílt összeütközés elől az emlékmű ügyében, és reagált látszólag kompromisszumkészen a tiltakozásokra – ezért kezdett el a megszállás valamennyi magyar áldozatáról hablatyolni, ezért halasztotta el a felállítást, és ezért javasolt a kormányfő a zsidó vezetőknek a húsvéti ünnepek szellemében való politikamentes, lehiggadt visszatérést a vitatott kérdésekhez.
Hogy mennyire hazug és alakoskodó volt ez a békülékenység, arra az az arrogancia volt a bizonyíték, ahogy a kormány az újabb kétharmad birtokában, sutba vágva minden korábbi ígéretet és óvatoskodást, már másnap és egy szó nélkül nekifogott az építkezésnek. Tényleg azt hitték, hogy nemcsak az ócska emlékművük, de az ellene föllángolt civil tiltakozás sem több puszta kampányeseménynél: hogy a garázsbejárót elborító emléktárgyak csak annyit érnek, mint a tönkrevert ellenfél elárvult plakátjai a választások másnapján. Tényleg azt hitték, hogy nekünk nem a történelemhamisítással és nem a valódi emlékezet megcsúfolásával van bajunk, hanem csak ilyen-olyan pártok szekerét toljuk, hogy éppoly cinikus politikai spílerek vagyunk, mint ők. Azt hitték, hogy elég csak addig nem eltakarítani az Eleven Emlékmű limlomjait, amíg el nem dől a hatalmi harc – s hogy mi is csak addig leszünk motiváltak, amíg ki nem derül, hogy ők az urak a háznál.
Aztán a Fidesz megnyerte a parlamenti választásokat, de elvesztette a Szabadság térért vívott csatát. Rosszul mérte fel az ellenfeleit, s ezzel az első igazi vereségét szenvedte el – ráadásul a számára talán legkényesebb terepen, a szimbolikus térben. Azt hiszem, Orbán Viktor április 8-án a kordonbontók láttán valóban meglepődött. Aligha értette, hogy mi vezérli emberek, magyarok százait, hogy nap mint nap, heteken keresztül ne tágítsanak, hogy estére újra és újra lebontsák, amit napközben ők fölépíttettek. Hogy mégis mi veszi rá őket, hogy újra és újra visszategyék az Eleven Emlékmű tárgyait oda, ahonnan reggelente a jól fizetett alvállalkozó összeszedte őket. Talán még ma sem érti, hogy miért vagyunk még most is itt, miért voltunk kint egész tavasszal, nyáron és ősszel, miért beszélgettünk itt közösen, miért maradtunk itt hóban is, fagyban is. Az mindenesetre hamar világossá válhatott számára, hogy ez egyre kínosabb lesz így: hogy rendőrökkel kell körülvétetnie az építési területet, hogy az állam erőszakszervezetével kell eljárást indíttatnia megannyi bátor civil ellenálló ellen. Hónapokig húzta az időt, mígnem egy július közepi éjszakán, alattomban ide nem csempészte ezt a valamit, amit azóta alighanem ő is sokszorosan a bánatba kívánt már.
A kormány magára hagyta a sast
Ha nem így lett volna, miért halogatta az ünnepélyes avatást, s aztán miért mondott le róla végleg? Hogy van az, hogy aki oly előszeretettel szónokol a magyarság tekintélyt parancsoló múltjáról és eljövendő nagy korszakáról nemzeti emlékművek lábainál, ezúttal jobbnak látta elsunnyogni a dicstelen helyről? Hogy van az, hogy Magyarország kormánya a belváros kellős közepén, kétszázharmincmillió forintnyi közpénzen – egyenesen soron kívüli, kiemelt beruházásként – megépíttet valamit, és aztán egyetlen közjogi méltóság, se Magyarország elnöke, se miniszterelnöke, se parlamentjének elnöke, a kormány egyetlen tagja, de még a vagy százötven államtitkár egyike sem meri legalább egyszer személyesen idetolni a képét, hogy meg is nézze, amit ide műveltek? Látott itt a téren valaki kormánypárti politikust? Hogy van az, hogy a kormány közmédiája azóta is hallgat, az őt támogató lapok dettó, hogy van az, hogy agyonkényeztetett művészeti akadémiájának megannyi koszorús költője és érdemdús mestere is riadtan iszkol, ha erről kérdezik?
Kimondhatjuk: ebben az ügyben Orbán Viktor akarata, lett légyen mögötte bármekkora anyagi, közjogi és hatalmi túlerő, megtört a civil társadalom ellenállásán.
A Szabadság terét megvédtük tőle – épp akkor, amikor a leginkább hihette, hogy második kétharmada birtokában már tényleg mindent megengedhet magának. Ne becsüljük le ezt az eredményt. A német megszállási emlékmű, bár fizikailag itt terpeszkedik, nem képes betölteni azt a funkcióját, amelyre szánták – nem képes megjeleníteni a letiport magyar államiság főnixmadarát, aminek a Nemzeti Együttműködés Rendszere szeretné magát láttatni. A szobor áll ugyan, de nem lehet megkoszorúzni, nem lehet beszédeket mondani a tövénél, nem lehet parádézni előtte. Itt van, még sincs jelen. Végérvényesen ráégett botrányos fogantatásának és alattomban történt felállításának, szorgalmazói akarnokságának, műveletlenségének, rossz ízlésének és gyávaságának minden szégyene. Csúf és üresen kongó jelkép, senkit felvillanyozni nem képes, élettelen anyag, holt szerelék.
Az igazi emlékmű
És itt áll, vele szemben, az alternatíva, az elevenség maga: a mi ellenemlékművünk. Az a folyamatosan változó, alakuló, megújuló tárgyegyüttes, amely attól eleven, hogy valós, érdeklődő, megrendült, töprengő, érző emberek tartják életben, napról napra, hétről hétre, immár egy esztendeje: a kíváncsiságukkal, a részvétükkel, az indulataikkal, az odafigyelésükkel, a gondoskodásukkal. Még jót is tesz neki az elhelyezés idiotizmusa: a szervizút, amely geometriai élességgel választja el egymástól a hazugság és az igazság tanúságtételeit. Az Eleven Emlékmű íme, fénylik: gyertyáink végleg árnyékba borítják mű-Gábrielének hamis szenvelgését.
Kedves Barátaim! Ma elsősorban azok nevében beszélek, akik az akkori eseményt szerveztük, s akik az emléktárgyak közé letettük azt a két, egymással szembefordított fehér széket, amely azóta is itt van, és kezdeményezésünk jelvényévé vált. Volt közöttünk, aki politikai nagygyűléseket, kordonbontást és bátor polgári engedetlenségi akciókat szervezett, s aki azóta is hatósági vegzálásnak van kitéve; volt, aki élőlánccal vette körül a rendőrök védte területet; volt, aki heteken keresztül tartott csendes évfordulós megemlékezést a vidéki transzportok menetrendje szerint, és volt, aki koncerteket, szónoklatokat, versmondást, közös Örömóda-éneklést, szabadságszínpadot rendezett.
És voltunk mi, akik tavaly április 16-án először körberaktuk fehér székeinket, hogy aztán nap mint nap leüljünk egymással szembe, és gyakoroljuk a párbeszédet, hogy megtanuljunk figyelni a másik szavára. Arra hívtunk fel, hogy tegyük a hazug, rideg emlékműmonstrum helyét az egymást meghallgatni kész magyarok önvizsgálatának kiindulópontjává, hogy közös beszélgetéseinkből alkossunk emlékművet a téren. A manipulatívan gerjesztett politikai acsarkodás és saját sebeink minduntalan nyalogatása helyett mi – keresztény, zsidó, cigány és mindenféle magyarok – nyíljunk meg egymás iránt, tegyük magunkat kíváncsivá és érzékennyé a másik történetei, fájdalmai és sebei iránt. Használjuk ki a Szabadság téri nemzeti hazugság kényszerű apropóját arra, hogy kezdjünk el úgy beszélni a múltunkról, hogy abban ne csak mai önmagunk, sérelmeink és igényeink igazolását keressük.
Nagyon sok és nagyon sokféle ember ült le közénk ez év során, jobb- és baloldaliak, konzervatívok és liberálisok, zöldek, sőt jobbikosok is – ilyen-olyan gondolkodású magyarok. Volt, aki csak csendben figyelt, volt, aki indulatosan, más higgadtabban, volt, aki elfogultan, más tárgyilagosabban beszélt. A bárki számára hozzáférhető hangfelvételek 178 alkalom 250 órányi beszélgetésének nyomait őrzik. Magam is sokszor voltam szem- és fültanúja megrendítő személyes elbeszéléseknek: holokauszt-túlélők, kitelepített, málenkij robotra vitt, sokszorosan megalázott emberek meséltek, ki könnyezve, ki vádolón, ki szenvtelen távolságtartással. És voltak fájdalmas vallomások, inkább szégyellni való felmenőkről, apák, testvérek bűneiről, a nehezen bevallható saját felelősségről. Sokat volt szó a holokausztról, az oda vezető útról, a magyar társadalom akkori közönyéről (és a mai közállapotok riasztó analógiáiról), beszéltünk Trianon igazságtalanságairól, a kommunista rendszer bűneiről, a hallgatásról, az elfojtásról, közös nemzeti traumáink feldolgozatlanságáról. Voltak politikai szóváltások is, olykor provokatív beszólások kívülről – én mégis inkább arra a néhány alkalomra emlékszem, amikor sikerült magunk közé invitálni, jó szóval maradásra bírni és legalább normális emberi párbeszédbe vonni olyanokat, akik látható gyanakvással, sőt ellenszenvvel viseltettek a mi ügyünk iránt. Végre-valahára beszélgetni kezdtünk egymással. Sok ezer ember számára tettük a Szabadság teret egy új társadalmi párbeszéd, az önismeret és mások felé való megnyílás találkahelyévé. Birtokunkba vettük a városunk, a hazánk egy kis szigetét, hogy példát mutassunk arra: se múltunkat, se jelenünket, se jövőnket nem engedjük hamis próféták és önjelölt népvezérek martalékává tenni. Az Eleven Emlékmű egy újfajta részvételi demokrácia iskolájává is vált.
Ne becsüljük le ezt az eredményt. Az antidemokratikus-illiberális, szinte minden fékét elvesztett totális állam ettől persze nem fog összedőlni. Ahhoz politikai cselekvésre, politikai aktorokra lesz szükség, a mi mozgalmunk pedig biztosan nem az. De szükség lesz a szabadság ama Bibó emlegette kis köreinek megteremtődésére és megerősödésére is, amelyeknek mind az Eleven Emlékmű, mind a Szabadságszínpad egy-egy élő példája. A végén még hálásak is leszünk Orbán Viktornak ezért – nélküle talán sosem jutottunk volna el idáig.
Ez a szöveg az Eleven Emlékmű egyéves évfordulóján mondott beszéd szerkesztett változata. A rendezvények az emlékműnél idén április 20-ától folytatódnak.
