Antal Dániel

Távozik a kéményen át

A Brexit és az európai választások

  • Antal Dániel
  • 2019. június 16.

Publicisztika

A Brexit tragikomédia és paradoxon: eredetileg senki se támogatta, de végül mindenki melléállt, hogy aztán senki ne merje végrehajtani. Az elmúlt három évben az Egyesült Királyság csendes, belső agóniája lett belőle, furcsa, a kívül­állók számára érthetetlen belső monológokkal.

A Brexit tragikomédia és paradoxon: eredetileg senki se támogatta, de végül mindenki melléállt, hogy aztán senki ne merje végrehajtani. Az elmúlt három évben az Egyesült Királyság csendes, belső agóniája lett belőle, furcsa, a kívül­állók számára érthetetlen belső monológokkal. Csakhogy a jövő heti EP-választáson a Brexit-paradoxon hirtelen érintkezni fog a másik 27 tagállam politikájával is. Az Egyesült Királyság nagy ország, és nagy delegációt küld a közös parlamentbe: 73 főt. Bár ezeket a helyeket a többi 27 tagállam gondolatban már felosztotta egymás között, a britek mégis maradtak. Ha az ország a következő nyolc hétben nem lép ki az unióból – amit kizárni persze nem lehet –, ezeket a képviselői mandátumokat Angliában, Észak-Írországban, Walesben és Skóciában megválasztott képviselők fogják elvinni, ami alaposan felforgathatja a nagy európai pártok számítását.

A Brexit-paradoxonból többek között azért nincsen kiút, mert a brit parlament választási rendszere nagyon aránytalan. A Brexitet a lakosság egyre szűkülő kisebbsége támogatja – de támogatja az a két nagy párt, amely az elmúlt évszázadban a szavazatok 80, a képviselői helyek 90 százalékát szerezte meg: a Konzervatív Párt (a toryk) és a Munkáspárt. Hiába van jelentős többsége a maradásnak, és hiába magas az uniós tagságot pártoló politikai szervezetek általános támogatottsága, a jelenlegi választási rendszerben ezek nem tudnak jelentős képviseletet szerezni.

Angliában a május 2-i helyhatósági választásokon a toryktól és a Munkáspárttól is sok helyet szerezve taroltak a maradáspárti Liberális Demokraták. A szintén maradáspárti Zöldekkel (Green Party UK) általában csendben kitértek egymás elől, és megvalósították a koordinált jelöltállítást (amit a magyar ellenzéki pártok csak nyögvenyelősen, felibe-harmadába hoztak össze). Ennek eredményeként a zöldek szintén rekordszámú tanácsnoki hellyel zártak. Mit vetít ez előre az EP-választásra és a Brexit-paradoxon feloldására?

Sajnos, a látszat ellenére sem túl sok jót.

 

A mérleg nyelve

A helyhatósági választások jelöltállítási határideje után két olyan új formáció is alakult, amelyek így május elején még nem tudtak rajthoz állni: Nigel Farage új pártja, a roncspárttá vált UKIP-et felváltó Brexit Párt, és a Munkáspártból és a Konzervatívokból kivált képviselők új, Change UK nevű centrista szerveződése. A Brexit Párt elsősorban a torykra jelent veszélyt: minden közvélemény-kutatás szerint meg fogják előzni a kormánypártot, ráadásul vészes ütemben állnak át a mezei párttagok és az aktivisták is az új pártba. A Change UK viszont láthatóan nem hoz új szavazatokat a maradáspárti tábornak, leginkább a Liberális Demokratákkal és a Zöldekkel fog osztozni ezeken a szavazatokon.

Az EU szabályai szerint arányos választást kell tartani, de a két nagy párt által monopolizált brit politikában egy furcsa trükkel aránytalanná tették ezt a választást is. A választás ugyanis régiónként arányos, viszont egy-egy régióra olyan kevés EP-mandátum jut, hogy a mandátumszerzési küszöb lényegében jóval 10 százalék fölött lesz. Bár a brit választók magatartása kiszámíthatatlan – leginkább azért, mert sok szavazót a pártja azzal hitegetett, hogy ez a választás már nem is lesz –, az borítékolható, hogy a Munkáspárt és a Brexit Párt lesz a két legnagyobb erő, ahogyan a végzetes Brexit-népszavazást megelőző EP-választáson is a UKIP és a Munkáspárt futott be az első két helyen. (Egy-egy régióban a Liberális Demokraták okozhatnak meglepetést, ha ki tudják használni a helyhatósági választásokon szerzett lendületet.) Ily módon ez a két legnagyobb párt visz majd el régiónként 2–4 mandátumot, a többinek legfeljebb 1–2 marad. A 4–5 százalékos támogatottságú Change UK és a Zöldek pedig mandátum nélkül maradhatnak.

Ennek a furcsa brit választásnak nagy hatása lehet az európai politikára. Az állandó nagykoalíciót alkotó mérsékelt pártok, vagy­is a Néppárt (EPP), a szocialisták (S&D) és a liberálisok (ALDE) 2014-ben abban állapodtak meg, hogy a legfontosabb posztra, az Európai Bizottság elnöki székébe a legtöbb mandátumot szerző párt jelöltjét fogadják el. Ez a megállapodás azért fontos, mert a sokszínű EP-ben a legnagyobb pártcsoport, sőt, a legnagyobb két pártcsoport sem tud automatikusan többséget szerezni. A korábbi választásokat sorra a Néppárt nyerte meg, de egyre kisebb fölénnyel. (Legutóbb, jóval a Brexit-referendum előtt épp az Európa-ügyben meghasonlott brit Konzervatívok léptek ki a néppárti frakcióból). Az európai szocialista pártcsaládnak hosszú idő óta először van esélye arra, hogy az első helyet megszerezze, egyrészt azért, mert Nagy-Britanniából váratlanul sok képviselővel számolhat, másrészt azért, mert a meggyengült Néppártból a Fidesz és néhány szövetségese távozni fognak.

Első látásra mindez nagyon felértékeli a Fidesz alkupozícióját. Hiába gigantikus létszámú, 751 fős az Európai Parlament, minden matematikai valószínűtlenség ellenére előfordulhat, hogy a Fidesz és romániai, szlovákiai és szlovéniai szatellit pártjai lesznek a mérleg nyelve az első helyért. Mégis valószínűtlennek tartom, hogy ez perdöntő legyen: mégpedig a három nagy párt háttéralkuja miatt. Se a néppárti, se a szocialista jelölt nem fog tudni önállóan többséget szerezni, és azt valószínűtlennek tartom, hogy a felfüggesztett és a szélsőjobbal kokettáló Fidesz szavazatait a másik két frakció elfogadja néppárti mandátumnak. Ha csak a Fidesszel lesz meg az első helye, a Néppárt hiába kötné az ebet a karóhoz, a szocialista és a liberális frakció minden további nélkül hivatkozhat arra, hogy így már nem érvényes a háttér-megállapodás. A Fidesz szavazatai ebben az esetben mégsem fognak sokat érni – a brit Munkáspárt EP-képviselői és az ő voksuk annál inkább. A Munkáspárt akár 30–40 mandátummal erősítheti a szocialista frakciót az Egyesült Királyság nélkül készült mandátumbecslésekhez képest, s ezzel az S&D csoport csak hajszálra maradna el a Fidesz nélküli néppárti mandátumoktól. Lehet, hogy Orbán nemhogy királycsináló nem lesz, de az elmaradt Brexit miatt éppenséggel a holland munkáspárti Timmermans fogja vezetni a bizottságot. Az MSZP–P és a DK pedig ebben az esetben lényegesen karakteresebb ellenzéki politikát tudnak majd folytatni az Európai Parlamentben. Ily módon a Brexit-paradoxonnak még a magyar politikára is lesz hatása.

De milyen hatással lesz a választás magára a Brexitre?

 

A korona gyémántjai

Rövid távon a jelenlegi se kint, se bent állapotot konzerválja majd. A londoni parlamentben az északír Demokratikus Unionista Párttal együtt kormányzó Konzervatív Párt egyetlen Brexit-terv mögé sem tudott parlamenti többséget tenni, az előre hozott választások pedig a párt 300 éves történetének legrosszabb eredményével fenyegetik őket – a közvélemény-kutatások most a 4–5. helyre mérik őket. Jelenlegi állapotukban még a szimpla miniszterelnök-csere is nyílt pártszakadáshoz vezetne, és ezért valószínű, hogy se ezzel, se az előre hozott választással nem sietnek majd.

A Munkáspárt támogatottsága kevésbé fogy, mint a Brexitért a fő felelősséget viselő toryké – de az esetleges korai választás a végtelenül opportunista politikát folytató Munkáspárt számára sem ígér teljes sikert, a friss mandátum-előrejelzések szerint csak kisebb, EU-párti csoportokkal szerezhetnék meg a többséget a brit parlamentben. Jeremy Corbyn mindazonáltal okkal reménykedhet abban, hogy a Konzervatív Párt tovább gyengül a Brexit-paradoxon miatt – és így a saját relatív népszerűsége az általános népszerűtlensége ellenére a miniszterelnöki székbe juttathatja őt. A David Cameron vezette Konzervatív Párt 2015-ben a szavazatok mindössze 37 százalékával többséget tudott szerezni a westminsteri parlamentben. Most Cor­byn alakítana kormányt hasonlóan alacsony csekély támogatottsággal, s az egyfordulós, egyéni körzetes választási rendszer a legnagyobb mértékben a kezére is játszik ebben.

Csakhogy ő súlyos hendikeppel fut neki e feladatnak. Az Egyesült Királyság három másik országrésze, Észak-Írország, Skócia és Wales ugyanis még erősebben EU-párti, mint Anglia, és egyre nagyobb mértékben szemben áll a westminsteri politikával. Észak-Írországban a következő parlamenti választásokon a történelemben először lesz katolikus (ír) többség, s ezen az ír egyesítésért most már békés eszközökkel küzdő Sinn Féin fog nyerni – ők pedig eddig se vették át a brit mandátumaikat, és most is azonnal az elszakadást fogják napirendre tűzni. Az ír kérdés miatt persze elsősorban az unionisták és konzervatívok feje fáj, míg a két hagyományosan baloldali országrészben, Skóciában és Wales­ben az új helyzet elsősorban a Munkáspártot és a Liberális Demokratákat fogja sújtani. Bár nem lehetetlen, hogy ez a két párt koalícióban többséget szerezzen a Westminsterben, az történelmileg példátlan volna, ha a kormány csak angliai mandátumokkal uralkodna a másik három országrészen.

A mandátumbecslések szerint – ugyancsak az aránytalan rendszer következményeképpen – a skót nacionalisták minden egyes Skóciában kiosztott westminsteri mandátumot meg fognak szerezni. És bár a Skót Nemzeti Pártnak nincs olyan joga automatikusan a függetlenségi népszavazásra, mint a Sinn Féinnek, mind a brit, mind az európai helyzet a párt számára kedvezően módosulhat. Amikor Skócia 2014-ben, tehát jóval a Brexit-rémálom előtt a függetlenségről népszavazott (a függetlenségi tábor ekkor csupán 44 százalékot kapott, és veszített), az unióban erős ellenérzések éltek azzal szemben, hogy a független Skócia az EU tagja lehessen. Ám azóta az ebben a kérdésben fontos spanyol álláspont például megváltozott: a spanyolok Nagy-Britannia széthullása esetén a 300 éve elvesztett Gibraltárral szeretnék kárpótolni magukat a szeparatizmus támogatásáért. Az Egyesült Királyságban pedig könnyen előfordulhat, hogy a Munkáspárt a skótok szavazataira lesz utalva.

Bár a walesi nacionalistáknak nincs olyan karizmatikus vezetőjük, mint a skót első miniszter, alighanem ők is fognak mandátumot rabolni a Munkáspárttól. Ha tehát Jeremy Corbyn valóban ki akarja vezetni az EU-ból Nagy-Britanniát (és bevezetni a demokratikus szocializmust), búcsút inthet Skóciának és Észak-Írországnak.

 

*

A Brexit-paradoxon nagy változásokat hozhat Európában. Az Európai Parlamentben az a pártcsoport lehet a legerősebb frakció, amelynek a magyar szocialisták is tagjai, s az európai szocialisták számára történetük során először kerül elérhető közelségbe az Európai Bizottság elnöki posztja. A Brexit felülvizsgálatának elutasítása pedig a Konzervatív Párt történetének legsúlyosabb vereségét ígéri, miközben a Munkáspártnak az ország szétesésével járó pürrhoszi győzelmet hozhat.

Figyelmébe ajánljuk