„És akkor, ebben az »illegális esetlegességben« hirtelen eltűnt a múlt. Ami lett, nem a múlt folytatódása volt. Megmaradtak a kellékek, maradt a díszlet, de a démoni jelentések eltűntek. (…) Már semmi jelentése nem volt a múltnak. És ez a múltnélküliség egymás felé fordította az embereket. Sőt, abban a már-már illetlen időtlenségben »abszolút kollektivitásként« csak »egy« ember létezett. Nem a háborúk utáni tanácstalanság, s végső kétségbeesésből fakadó tétlenség uralkodott, ellenkezőleg: az emberek kijutottak a föld alól, ujjongtak és nevettek.” Láng Zsolt író emlékezik így az 1989-es romániai forradalomról. Ez a semmihez nem hasonlítható érzés 1989-ben Magyarországon is benne volt a levegőben, függetlenül attól, milyen érzéki csalódások és látszatok alakították ki (ahogy Romániában is).
Az időtlenség pillanatai után persze megint visszatér az idő folyama, a politika pedig választást kínál: előre vagy hátra nézzünk-e az időben. Ma a magyar politikában alig van előretekintés: a kormány a budapesti Kossuth teret az 1944-es állapotba állítja vissza a régi Kossuth-szoborcsoporttal, a megkezdett Szabadság téri emlékmű régi toposzokat ismétel. Perspektivikus üzenet lenne a túlméretezett, mindenkit megóvó állam és a rezsicsökkentés? A szocialistáknak, a balos ellenzéknek sincs markáns jövőképe. A Jobbiknak van, de ez is retrográd: keleti nyitás, sérelmi politika, költekező-gondoskodó állam. Európában ma két irányzat látható: az Európai Unió a múlt hibáiból tanulva új alapokon, új irányba akarja vinni a kontinenst – ami politikailag-gazdaságilag is érzékelhetően az egyetlen út. Senki nem biztos a dolgában, mindenki tapogatózik, a dolgok lassan változnak, a föderációt nem lehet a krími szavazáshoz hasonlóan lezavarni, de épp ez teszi az egészet demokratikussá és megalapozottá. A másik út a Szovj… Oroszországé. Amely ország újra előveszi birodalmi terveit, és a putyini hatalom gazdasági, illetve politikai okokból (figyelemelterelés a szegénységről és a politikai illegitimitásról) a nacionalizmus hangján kezd el beszélni.
Magyarország addig nem szabad ország, amíg a múltjára mutogat jobb híján. 24 évvel a rendszerváltás után még mindig a múltja tartja fogságban, és ha így marad, ha képtelen elkezdeni a jövőről gondolkodni minden szinten, újra a múlt hibáit ismétli meg. Tanulságos Orbán Viktor politikai példaképének, gróf Bethlen Istvánnak az 1944-es emlékiratát olvasgatni – hogy hazudta bele magát a két világháború közti Magyarország politikai elitje egy álomvilágba, hogy kötötte magát revizionista célokkal a szeme előtt minden racionális érv nélkül a náci Németországhoz. És hogy kormányozta az ország hajóját neki a jéghegy kellős közepének.
Magyarország ma ugyanilyen szembenézésre képtelen ország, hazug és álságos célokkal, a perspektíva teljes hiányával, egyre erősödő elszegényedéssel, s ez a hazugságháló hol politikai cinizmusból, hol egzisztenciális elkeseredésből, hol csak puszta tudatlanságból egyre rosszabb választások felé viszi a társadalmat. A Jobbik rossz válaszai mellett keleten egy ébredő birodalom fenyeget minket, az európai kontinens kérdései és tétjei pedig senkit nem érdekelnek. „Abszolút kollektivitás” helyett atomizálódás van.
Csak aztán nehogy megint jéghegy legyen a vége. Amit amúgy a Titanic legénysége az ütközés előtt egész pontosan 37 másodperccel érzékelt.
