2006-ra a két nagy párt közül immár nemcsak a Fideszben, hanem az MSZP-ben is egyetlen személy tett szert döntő befolyásra. Amint Orbán Viktor megkerülhetetlen a maga politikai térfelén, úgy Gyurcsány Ferenc is az; s bár pályafutásuk alkonyát újra és újra napra pontosan szokás megjósolni, egyelőre nemigen rendíti meg pozíciójukat semmi - függetlenül attól, hogy éppen milyen párt- vagy állami tisztséget töltenek be. (Más a helyzet persze akkor, ha valamelyikük önként vonulna vissza; erre azonban egyelőre semmi jel nem utal.) Orbánnál ez nyilvánvalóbbnak tűnik, egyrészt mert belhatalmának szilárdsága alapszabályilag is definiált, másrészt és legfőképpen, mert pillanatnyilag rajta kívül nincs senki, aki képes volna egyben tartani azon kétmillió plusz néhány száz ezer embert, aki (más lehetőség híján, mivel Orbánék majdnem mindenkit eltakarítottak a jobbfélről) az MSZP-vel szemben immár két választáson is a Fideszt támogatta. A múlt év végén ugyan (alighanem a vészes eseménytelenség miatt) egészen a Népszabadság címlapjáig vergődött egy meglehetősen konfúz eszmefuttatás Orbán-Jones gazdáról, aki már csak volt, de visszajöhet, holott most nincs is, ám az ilyesfajta gondolatkísérletek legfeljebb arra utalnak, hogy a jobboldalon is vannak, akik elégtelennek ítélik Orbán teljesítményét. (A Magyar Nemzet pont lapzártánk napján ugrott neki e Népszabadság-beli cikk szerzőjének, zajlik az élet.)
Gyurcsány helyzete elsőre ingatagabbnak tűnik, hiszen pártja valóban létező szervezet, komoly potenciájú érdekcsoportokkal - ennek illusztrálására bőven elegendő fölidézni a 2004-es, ciklus közbeni miniszterelnök-váltást (aminek eredményeként éppen ő kerülhetett helyzetbe). Gyurcsány akkori sikerét mindenekelőtt annak köszönhette, hogy megtette, amit előtte egyetlen szocialista politikus sem: erőt és önbizalmat adott pártjának. Az pedig, ahogyan az MSZP-vel a semmiből megnyerte a 2006-os választást, minimum elismerésre méltó. Legalább annyira, mint Orbán Viktor teljesítménye, aki úgy tud másfél évtizede az első számú vezető maradni, hogy közben nemegyszer a falnak vezette táborát.
A probléma az, hogy e két férfi igazából csakis a hatalomtechnikai mezőn mozog ügyesen. Legvadabb híveik mondhatnak bármit, de a rossz gazdasági helyzethez az utóbbi hét, a rossz politikai helyzethez az utóbbi nyolc és fél év eseményei vezettek. Ebben mindkét pártnak óriási a felelőssége, ha nem egyforma is: az államháztartás bajaiért Gyurcsányékat kell mindenekelőtt elővenni (a gondok ugyan a Fidesz-érában kezdődtek, de a mostani koalíció nemhogy nem orvosolta, hanem még tetézte is azokat), a politika minőségének végletes, a normális közéletet hovatovább ellehetetlenítő romlása viszont elsősorban a Fidesz számláját terheli (a "mi" vagy "ők" sulykolása, a demokratikus játékszabályok sorozatos felrúgása, a "most vagy soha" hangulat eluralkodása, az ország állandó stresszelése stb.).
Abban, hogy mindkét politikus az ellentábor legfőbb, majdhogynem kizárólagos céltáblája lett, nem csupán az ún. karaktergyilkos kampányok a ludasak. Negatív megítélésükhöz bőven szolgáltattak muníciót maguk is. Ami legyen az ő bajuk; ennél nagyobb gond, hogy néhány tulajdonságuk kifejezetten kártékonyan hatott a közéletre is. Az alábbiakban ezekre fókuszálunk; s korántsem gondolom ugyan, hogy egyikük tizenkilenc, a másikuk egy híján húsz lenne, vagy hogy az általuk (mégiscsak) képviselt, megjelenített politikai és szakpolitikai tartalmak egyformák volnának (vagyis nincs szó valamiféle kényszeres balanszírozásról), de az ábrázolandó kép egyoldalú és egyöntetűen sötét lesz.
*
Gyurcsány szeret kitárulkozni - nemcsak blogja, de számtalan interjúja is bizonyíték rá. Nagy kedvvel jellemzi önmagát a nyilvánosság előtt, s számol be tettei motivációiról. Nem puszta píár ez, mint a 2006-os kampányban "kiszivárogtatott" táncos videó. Több annál, egyfajta belső kényszer, ami újra és újra elragadja a miniszterelnököt nyilvános szerepléseikor. (Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése óta már nem annyira; szeptember óta a kormányfő jól érzékelhetően visszafogja magát. Ha jóhiszeműek vagyunk, értékelhetjük úgy is, hogy megrettent mindattól, ami szavainak nyilvánosságra kerülése után történt.) Őszinteségi rohamaikor képtelen a mértéktartásra; volt baja ebből már kormányfői mandátuma legelején is (öregecskedő feleség, terrorista arabok stb.), de e tulajdonsága Debreczeni József róla szóló monográfiájában mutatkozott meg először a maga pőreségében. A külső szemlélőnek úgy tűnik, hogy a kötetben - ami némi túlzással egy hatalmas miniszterelnöki monológ - minden megfontolás és egészséges veszélyérzet nélkül beszél akár legellenszenvesebb praktikáiról is, vagy fejti ki kendőzetlen véleményét egyes politikustársairól. (Nota bene: emiatt érdekes maga a könyv.) Nem bírja tartani a száját: és hogy ez időzített bomba, arra éppen az őszödi beszéd a legjobb példa. (Évek múltán alighanem ez lesz az egyetlen, ami a legtöbbünknek beugrik a 2006-os évről - pedig történt más is.)
Gyurcsány elhíresült őszödi beszéde nem A Hazugság Cinikus Beismerése és nem is A Hazugságtól Megszabaduló Ember Morális Csúcsteljesítménye. Az előbbi véleményt a beszéd tartalma cáfolja, az utóbbit pedig az, hogy nem az ország nyilvánossága előtt történt - legalábbis elmondójának szándéka szerint. Még csak nem is retorikai remeklés, bár kétségkívül vannak hatásos részek benne. Gyurcsány őszödi megnyilatkozása a közelmúlt talán legostobább politikai beszéde. Ha az agyonidézett három-négy mondat nem hagyja el a száját, érdemben senki belekötni nem tud. Ráadásul a kontextust is figyelembe véve kérdéses, egyáltalán szükség volt-e azokra a hisztérikus kitételekre - hiszen ha pártjában valóban vannak is olyanok, akik a maguk érdekeinél nem látnak tovább, a megszorítások alternatívátlanságát mindenki elfogadta már akkorra. A szenvedélyességbe magát belelovaló kormányfő azonban nem tudott magának megálljt parancsolni, a pillanatba beleszerelmesedve a végletekig ment - szavakban és viselkedésben egyaránt. Filmfelvétel ugyan nincs róla, de a szünetek, a hanghordozás a maga szerepét túlértékelő szónok dagályos pátoszára utalnak; s mindehhez hozzájön még valami az akaratos kisgyerek toporzékolásából is (márpedig így kell lennie!). Gyurcsány amúgy Őszödön csak a formáját hozta: hiszen az áprilisi miniszterelnöki vitában - ahol amúgy egyszerűen lesöpörte ellenfelét a színről - ugyancsak feltűnőek voltak túlzásba vitt gesztusai.
A nyilvánosságra került beszéd legrombolóbb következménye nem az őszi zavargássorozat volt. Akik kivonultak az utcára és a Kossuth térre, azokat Gyurcsány nem csapta be, hiszen azoknak a szemében ő mindig is csak a tolvaj kommunista káder volt. Infantilizmusa azt a hitet rendíthette meg, amit pedig éppen az ő fellépése erősített meg számtalan szocialista szimpatizánsban: azt, hogy az MSZP nem puszta utódpárt, nem kell titkolni és szégyellni az oda tartozást, hanem azt büszkén lehet vállalni - mint ahogyan azt maga Gyurcsány is nemegyszer elmondta. S noha a felelősségvállalás fontosságát hangsúlyozza minduntalan, az MSZP-ben nem sokan viselkedtek felelőtlenebbül az övéikkel szemben a miniszterelnöknél.
Túlpörgetettsége nemcsak verbális; még a reformintézkedéseket amúgy elengedhetetlennek tartók között is sokan vannak olyanok, akiknek nem világos az egyes lépések értelme. Mintha valamiféle reformdüh mozgatná a miniszterelnököt - gyerünk, csináljuk már, gyorsan, gyorsan -, és az olyan fejlemények, mint amilyen például a visszatáncolás a nagy csinnadrattával beharangozott közigazgatási reformban, csak ráerősítenek erre. Persze lehet, hogy tényleg nem tudják jól elmondani, mit miért tesznek - legalábbis Gurcsány év végi összegzése az egyik legfőbb gondnak ezt tartja. Pedig ha valaki, ő aztán nagyon szeret beszélni.
*
Hogy Gyurcsány Ferenc a maga pótolhatatlanságáról legbelül mit gondol, azt nem tudjuk, mert közmegnyilvánulásaiban erről nem ejt szót. Orbán Viktor viszont annál inkább.
A Fidesz ideológiai zagyvasága - a kádári szlogenektől az együtt érző konzervativizmuson át egészen addig, hogy a liberálisokat is várják az egyetlen magyar táborba, mert a problémákat, mint egy nagy családban, mégiscsak egymás között kell elrendezni - jó néhány elemzés tárgya volt ebben a lapban is. Nem is erre figyelmeznénk az alábbiakban, noha a jelenség rögzítése elengedhetetlen: hiszen e káosz a közhiedelemmel ellentétben nem valamiféle szuperpragmatizmus (mindig azt vallani, ami hasznos), hanem sokkal inkább a fejekben tenyésző zűrzavar terméke.
Gyurcsány önként és látható ambícióval beszéli ki önmagát (ilyenkor néha a "mi, értelmiségiek" fordulatot használja) - Orbán önképére ellenben sokáig csak elszólásaiból vagy egynémely gesztusából következtethettünk. Abból, amikor miniszterelnökként szükségét érezte tárgyalni a leendő Széchenyi-film tartalmáról; abból, amikor kijelentette, hogy a NATO-ba tartó tisztek angoltudását személyesen ellenőrzi; vagy abból, ahogyan menetrendszerű miniszterelnöki (tévés és rádiós) kinyilatkoztatásaikor a pater patriae szerepet fölvéve "népi" és "dakota" bölcsességekkel (és olykor "népies" hanghordozással) traktálta az országot. (Közülük számomra a legemlékezetesebb: "Tudja, Baló úr, dolgomat a székesfővárosban bevégezvén magam is vidékre térek majd meg.") Legendás megjegyzése - miszerint ő valójában főmérnöki munkát végez - ugyanúgy fura érzést keltett a politikai munkásságát régóta szemlélőben, mint kvázi vallásos megnyilvánulásai (mondjuk az, hogy Szent István Alcsút határában ajánlotta föl az országot Szűz Máriának - erről a múlt héten részletesen volt szó lapunkban). Vagy az, ahogyan negyven-egynéhány évesen is NB II-es szintű futballistának hirdette magát; mi több, csapata honlapján egy-két éve még úgy volt ott a képe, hogy alatta a születési időpontot nem jelölték - az ember, akin nem fog az Idő -, vigaszként viszont megtudhattuk becenevét: Zizu.
A maga kitüntetett szerepének nyilvános hangsúlyozása a politikai kudarcokkal párhuzamosan erősödött. Nem csoda - hiszen amíg futott a szekér (2002 áprilisáig), addig volt mire szerénynek lenni. Az első nagy vereség után azonban mind egyértelműbben azonosította magát - tehát nem csupán az általa "képviselt" "értékeket" vagy akár a pártját, hanem a saját személyét - Magyarországgal. Magyarország nem lehet ellenzékben - e mondat valódi jelentése az, hogy én nem lehetek ellenzékben. Bezárkózott hívei közegébe, ahol magától értetődően lehetett a nemzet miniszterelnöke. Legutóbb már azt fejtegette: reméli, Magyarország nem kerül olyan helyzetbe, hogy neki (neki!) "egy beteges hazudozóval" kelljen tárgyalni. De ugyanez a fixa idea olvasható ki az önkormányzati választások után írt Magyar Nemzet-beli cikkéből is. Mondandójának lényege az, hogy lelepleződött azon szocialista politika hazugsága, amelynek célja "annak sulykolása volt, hogy a jobboldal mai vezetőjével nem lehet sikeres". Hallani a kiáltást e mondatból: "Emberek, a miniszterelnök én vagyok!"
Az, hogy immár nyíltan is börtönnel fenyegeti a konkurenciát, egyenes következménye vezéri önképének. (E magatartás amúgy az agresszivitás és a gyávaság sajátos keveréke: a már említett miniszterelnöki vitában azt a fajta erőszakos embert láttuk, aki pillanatok alatt elbizonytalanodik és összecsinálja magát, ha egy nála is agresszívebbel kerül szembe.) De az ország izgalmi állapotban tartása is ennek a folyománya: ahogyan ő átérzi országa szenvedéseit (számos nyilatkozatának a veleje ez), úgy érezze át az ország is az ő keservét, hiszen együtt kell készülniük a mindent eldöntő ütközet megvívására. (Orbán mindent eldöntőnek hirdetett meg eddig minden olyan választást, amit bizonyosan nem veszíthetett el: a 2004-es uniós parlamentit és a mostani önkormányzatit.) Külső - és úgy tűnik, mindinkább belső - kontroll nélküli megnyilatkozásaiban egyre jobban keveredik valóság és képzelgés; ennek mulatságos epizódja volt az egyik nemrégi interjújában emlegetett Győztesek Klubja (ami, Orbán előadásában, egyfajta kerekasztal a sikeres fideszes képviselők számára), amiről viszont rajta kívül - mint az az index.hu körképéből kiderült - a Fideszben élő ember nem hallott még.
A 2002-es választások utáni elemzésünkben azt írtuk, hogy Orbánnak a jelek szerint nem lesz ereje kiszállni abból a fajta politizálásból, amit a saját tehetetlenségi ereje mind kontraproduktívabbá tesz. Nos, nem volt ereje - ennek az eredményét látjuk manapság. Ha az ország és az MSZP - mint Orbán mondja - Gyurcsány foglya (ám legyen), úgy a Fidesz, és ezért az ország is a maga rossz döntéseit felülvizsgálni képtelen Orbáné. Hogy politikai realitásérzéke messze nem a régi, azt az ősszel történtek mutatják a legvilágosabban: az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után kivételes lehetőséget kapott arra, hogy presztízsveszteség nélkül lehátráljon képtelen választási ígéreteiről. (Amik olyannyira képtelenek voltak, hogy azt még a magyar emberek többsége sem hitte el - főként ezért győzhetett a nála kisebbet lódító ellenfél.) De nem élt az alkalommal - sőt a történtekben épp annak az igazolását látta, hogy mindenben neki volt igaza, s ezért változatlanul ragaszkodni kell gazdasági csodareceptjéhez.
*
A dolgok jelenlegi állása szerint a két férfi még sokáig meghatározza a belpolitika - azaz mindannyiunk - jövőjét. Aki tehát nincs eszénél, annak az életére könnyen rátelepedhet a Gyurcsány vagy az Orbán iránti imádat vagy utálat. Márpedig ennyit bizonyosan nem ér egyikük sem.