A magyar kormány létrehozta az “új egységet”: nagyjából így foglalhatjuk össze a közélettel ritkábban foglalkozó ismerőseinknek, hogy mi történt a Népszabadság körül. Magyarország legnagyobb ellenzéki napilapjának megpuccsolását a népszavazást mint a hatalomtechnika bonapartista eszközét használó kormány pontosan időzítette. Ez nem véletlen, hiszen a két ügy szorosan összetartozik, mindkettő a politikai pluralizmus felszámolásáról szól. Ahogyan a miniszterelnök is fogalmazott a referendum eredményét értékelő sajtótájékoztatóján: “az új egység pártok felett áll, nemzeti ügynek tekinti Magyarország szuverenitásának megvédését, a Brüsszel által erőltetett kötelező betelepítési kvóta elutasítását”, a tervezett alkotmánymódosítás pedig “3 millió 300 ezer ember akaratán nyugszik. Több ez, mint bármilyen párt szavazóbázisa a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad történetében." A magyar kormány természetesen nem tehet mást – folytatódik a miniszterelnöki értelmezés –, mint meghajol a választók pártok felett is megnyilvánuló akarata előtt. Az persze mellékes, hogy a népszavazást éppen a kormány kezdeményezte, s a kérdést is ő szövegezte. Ha van ilyen új egység, akkor nem is szükségszerű, hogy létezzen a politikai vélemények sokszínűségét felmutató ellenzéki napilap.
| ||
Nem egyedülálló, hogy a Fidesz saját maga hozza létre a többséget, ha meg kell indokolni olyan intézkedésüket, amelyek áthágják a rendszerváltás óta kialakult törékeny politikai szokásjogot, esetleg amely vitát generálhat a demokrácia állapotáról itthon és külföldön. Ilyen volt az új Alaptörvénnyel és a bevándorlással foglalkozó nemzeti konzultáció is. A kormány mögött persze van valódi támogatottság, ahogyan azt a közvélemény-kutatási adatok is mutatják, és az egyes Békemeneteket sem lehetett volna pusztán önkormányzati rásegítéssel megszervezni. A pártos támogatottság azonban nem elegendő, hiszen a népszerűség illékony, ráadásul újra megszerveződhetnek a centrális erőteret veszélyeztető választói koalíciók. Az új egység előzménye a “haza nem lehet ellenzékben”, a mélyben pedig a magyar politikai kultúrában gyökerező politikaellenességre támaszkodik. Ez utóbbi szerint problémáink a pártosságra, a nemzeti összefogás hiányára vezethetőek vissza. Válsághelyzetben – hiszen válság van egész Európában – egységesen kell fellépni, nincs idő a torzsalkodásra. Újra a legrosszabb hagyományainkat, berögződéseinket használja ki ellenünk.
Valójában a politikaellenesség bújt meg az 1994-ben hatalomra jutó szocialista párt szakértői, technokrata politikai önképében is, és ez a mentalitás is az oka, amiért olyan nagyon tartózkodnak a civil szervezetek a politikai pártokkal való együttműködéstől. A rendszerváltás során azonban még sokan nagyon helyesen a diktatúrák, autoriter rendszerek narratíváját látták a politika tagadásában. Az akkor éledező magyar politikatudomány olyan kifejezésekkel gazdagította a közbeszédet, mint plurális demokrácia, poliarchia, pars pro toto elve. Ez utóbbi főszabály szerint egy párt a társadalomnak csak egy részét jeleníti meg, nem törekedhet az egész – ha úgy tetszik az egység – teljes, kizárólagos képviseletére. A különböző érdekek és értékek elismerése mutatkozik meg a vélemény, a sajtó szabadságának védelmében. Az, hogy több jobboldali orgánum és véleményfomáló is kifejezte együttérzését a Népszabadság újságírói mellett mutatja, hogy nem múlt el nyomtalanul a szolidaritás és egymás közös tiszteletének igénye. Végső soron ez utóbbi is a torzsalkodáson való felülemelkedés, csak éppen nem a másik fél megszüntetése, hanem annak megvédése érdekében.
A Népszabadság felfüggesztése annak az említett választói koalíciónak az építését lehetetleníti el, amely valóban veszélyeztette volna a rezsimet. Az “új egység” narratív létrehozásának és az alternatív nyilvánosság ellehetetlenítésének célja az új ellenzék megjelenésének megakadályozása. Félreértés ne essék, nem a politikai megváltó, a makulátlan új arcok fellépéséről van szó, hanem a választói táborok, véleményformáló fórumok új formációjáról, konstellációjáról. A nyomtatott újságírás ugyanis képes arra, hogy rovatain keresztül összekapcsoljon különböző élethelyzeteket, miliőket. A Népszabadságban megtalálta a helyét a hobbikertészet, a sport, a népszerű tudomány és az értő publicisztika olvasója. A nyomtatott napilap éppen annak a jelképe, ami hiányzik a magyar ellenzéki politikából és nyilvánosságból: a mély merítés, a társadalmi metszet alkotásának képessége. Az online térre jellemző stílusok, érzések, sértődések és felháborodások politikája erre nem alkalmas. A folyamatos individualizálódás és a politika felszámolását célzó “új egység” programok ugyanis sokkal jobban megférnek egymás mellett, mint azt elsőre gondolnánk.
Böcskei Balázs a Kettős Mércén úgy fogalmaz, hogy “a határvonalat meg kell húzni, hogy legyen a politikai cselekvésnek mércéje és értelme.” A határvonalat már látjuk, ez a plurális demokrácia felszámolása, a politika, az értékek és érdekek különbözőségének tagadása. Nem csak retorikai fogásokról vagy egy mára hiteltelenné vált politikai osztály további pozícióvesztéséről van szó. A politikai cselekvés sikere azonban már nem a tüntetési naptárak puszta egyeztetésén és a szónoki sorrendek konszenzusos megállapításán múlik. Társadalmi, választói koalíciót kell létrehozni. Úgy kell meríteni, ahogy csak egy politikai napilap, ahogy csak a Népszabadság volt képes.
