A Trump-győzelem tanulságai – avagy hogyan lehet legyőzni a populistákat?

Amennyire meglepte a világ politika iránt érdeklődő részét Donald Trump fölényes, szokásosan demokrata, illetve billegő államokat is behúzó győzelme az amerikai elnökválasztáson, olyan hamar sikerült az elemzők többségének elhelyezni azt abban a narratívában, amelyet a Brexit-népszavazás és még korábban a különböző populista erők európai előretörése kapcsán is használtak. Röviden: az elitek elszakadtak a valóságtól, gőgösen lenézik a leszakadó és egyre nagyobb (egzisztenciális) félelemben élő emberek panaszait, akik viszont így, elkeseredettségükben a populisták felé fordulnak. A populizmus nem más, mint – ahogy egy neves holland politikatudós fogalmaz – a nem demokratikus liberalizmusra adott illiberális válasz, a magukra hagyott és kisemmizett emberek lázadása az álomvilágban élő elitekkel szemben.

Jogosan merül föl azonban a kérdés, hogy mégis mi lenne akkor az elitek feladata. Miből állna az álomvilágból való „ébredés”, avagy hogyan adhatnának a populisták ellenfelei a mainál jobb, sőt még a versenytársaik szövegeinél is népszerűbb válaszokat a kisemberek problémáira? A kérdés annál is feszítőbb, mivel a populisták épp azt mondják, amit az emberek hallani akarnak, azaz elvileg az övékénél tetszetősebb válasz – a nép szempontjából – nincs; a szövegeiket átvenni pedig, mint David Cameron példájából is láthatjuk, korántsem biztos, hogy a végeredmény szempontjából tanácsos lenne.

A válaszhoz mindenekelőtt azt kell megértenünk, hogy általában hogyan épülnek fel a kampányüzenetek, és hogyan néznek ki köztük a populisták. Egy jó kampány alapvetően három dologból áll: félelemből, amely egy probléma azonosítását és az okok (bűnbakok) kijelölését jelenti; reményből, amely a problémára kínált megoldásból fakad; és végül „a megmentő” szerepéből, ami nem jelent mást, mint hogy az adott politikus bizonyítja hitelességét, őszinte szándékát és képességét is a beazonosított probléma megoldására. Populistának azt szokás tekinteni, aki a kampányüzenetéhez a választók meglévő félelmeit, illetve az általuk legégetőbbnek gondolt problémát használja, teljesen elfogadva és legfeljebb csak kiegészítve azt konkrét bűnbakok megjelölésével, a reményt pedig leegyszerűsítő, a választók által könnyen befogadható megoldások kínálásával táplálja.

Trump e meghatározás szerint vérbeli populista. A kampányában teljesen magáévá tette a globalizáció amerikai veszteseinek, az ún. rozsdaövezet polgárainak a félelmeit, gondjait; megjelölte a kilátástalanságért felelős bűnbakot a washingtoni elit csoportjában, amely – mint mondta – politikailag korrekt beszédmódjával még tabusítja is az emberek problémáit; megoldásként pedig egészen egyszerű válaszokat kínált a falépítéstől a gyárak visszahozásán át a protekcionista gazdaságpolitikáig. De ez még így nem lett volna elég a győzelemhez: „a megmentő” szerepében bizonyítania kellett elitellenességének hitelességét is úgy, hogy ő maga egyébként jövedelmi helyzete és karrierje alapján de facto tagja az amerikai elitnek. Ezt az USA mainstreamjével erősen szembemenő, bárdolatlan stílusa mellett ironikus módon a vele szembeni támadások biztosították: azzal, hogy Hillary Clinton, aki bevallottan az elitet képviselte, folyamatosan a durvasága miatt támadta, továbbá az, hogy az amerikai sajtó zöme, a liberális értelmiség, a különböző sztárok, de még a Republikánus Párt patinás politikusai is hevesen ellenezték a jelöltségét, éppen hogy segítette sok választóban kialakulni azt a benyomást, hogy ez az ember tényleg szemben áll az elittel.

Clintonék példájából látszik, hogy a hitelesség csorbítása elméletileg lehetséges módja a populista jelöltek gyengítésének, viszont az elitből jövő kritikákat a populizmus előre kivédi. E lehetőség híján vissza is térünk az alapkérdéshez: milyen félelemből és reményből álló kampányüzenetet fogalmazhatnak meg a populisták ellenfelei?

Ami a félelmet, a probléma megjelölését illeti, itt azt kell látni, hogy a politikában semmi sincs kőbe vésve, és még az egyértelműnek tűnő élethelyzetek sem determinálják az emberek szavazói magatartását. „Nem a tények zavarják az embereket, hanem a tényekről alkotott véleményük” – régi bölcsesség ez, de helytálló: legyenek egy embernek bármilyen problémái, saját magának fontossági sorrendet állít fel köztük az alapján, hogy melyiket mennyire ítéli súlyosnak. Ezt a sorrendet, illetve az azt meghatározó véleményeket pedig meg lehet változtatni. Magyarán, ha például a gyárak megszűnése nyomán keletkező munkanélküliségre nincs is egy politikusnak a populista versenytársánál tetszetősebb válasza, megpróbálhatja meggyőzni a választókat, hogy vannak más problémák, amik ennél fontosabbak. Ez a mutatvány csöppet sem lehetetlen; gondoljunk csak a Fidesz menekültügyi kampányaira, amellyel egy a társadalom nagy többsége számára nem kézzelfogható problémát sikerült a kézzelfogható, materiális gondok (oktatás, egészségügy) fölé helyezniük – mégpedig korántsem csak gyűlöletkeltéssel.

Bármilyen problémát is határoz meg egy politikus, természetesen szüksége lesz a megoldás, a remény megfogalmazására is. Itt, bár a populisták előnye elsőre behozhatatlannak látszik, elvégre ők leegyszerűsítő válaszokat adnak bonyolult kérdésekre, valójában a bonyolult programokat is le lehet egyszerűsíteni, illetve lehet találni olyan szlogeneket, amelyek az érzelmileg motiváló lényegénél fogják meg az összetett megoldásokat is. A rendszerváltás környékén például amögött, hogy „éljünk úgy, mint az osztrákok”, nyilván szakpolitikailag bonyolultabb program húzódott, mégis érthető, befogadható cél volt a magyarok számára. A „zárkózzunk föl a Nyugathoz” szlogenje a választói percepció szintjén a lényegét tekintve nem különbözik attól, hogy „Make America Great Again”.

Végezetül egyetlen kérdés maradt, ami viszont a populistáktól függetlenül is föltehető: hogyan nyerhetik el ellenfeleik a hitelességüket? A jelenlegi elitbe sorolt politikus nyilván nem számíthat olyan „hitelesítő nyomásra”, mint amely Trumpra nehezedett, viszont végső soron tanulhat az amerikai példából: az Amerikában már meghonosodott előválasztás mechanizmusa épp arra szolgál, hogy a választók eldönthessék, kit tartanak igazán hiteles jelöltnek. Ezenfelül pedig, ha egy jelölt, aki – szemben a hagyományokkal, mint hazánkban – vállal egy ilyen megmérettetést, önmagában is erősíti a hitelességét, és hangsúlyozza nem elitista jellegét is.