A Republikon Intézet legutóbbi kutatása szerint Budapest egyértelműen ellenzéki város. A válaszadóknak ugyanis 35 százaléka a következő választás után egy baloldali, liberális erőt látna kormányon szívesen, 27 százalékuk a Fidesz újrázását szeretné, míg 11 százalék egy Jobbik kormánynak örülne. Összecsaphatnák tenyerüket a baloldali és liberális politikusok, hiszen a számok szerint fölényben vannak Budapesten, ami nem kis politikai fegyvertény. Budapestnek úgy is van jelentősége, hogy az új választási rendszerben hátrányba kerültek az urbánus politikai erők, nem elég a győzelemhez a fővárost és jelentős megyeszékhelyeket elvinni. Bár a legtöbb politikai erő tisztában van a főváros jelentőségével, 2014-ben nem készült átfogó ellenzéki stratégia arra nézve, hogy mit adhat a főváros egy fragmentált ellenzéknek. Bár nem tartható lefutottnak a 2018-as választás, érdemes már most azt is számba venni, hogy milyen szerepe lehet egy ellenzéki főpolgármesternek a NER-ben.
Akármennyire is gyengült a főpolgármesteri pozíció jelentősége az utóbbi időben, Budapest továbbra is fontos erőforrást jelenthet az ellenzéknek. Ennek kapcsán nem leosztható pozíciókra érdemes gondolni. A fővárosi főpolgármester ugyanis a legerősebb közvetlen választói felhatalmazással bíró politikus. Annyian szavaztak legutóbb is a győztes jelöltre, amely elegendő lett volna az országgyűlési frakcióalakításhoz. Ezt nem hagyhatja figyelmen kívül az a kormány, amely folyton azzal érvel – legutóbb éppen Soros György személye és közpolitikai elképzelései kapcsán –, hogy a Fidesz bírja a magyar választók többségének támogatását. Egy ellenzéki főpolgármesternek tehát politikai jelentősége van, képes már létével is rést ütni a kormányzati narratíván. További fontos szempont, hogy az ellenzéki főpolgármester fontos szövetségese lehet a többnyire a fővárosban koncentrálódó civil kezdeményezések is. Gondoljunk csak bele, mekkora további lendületet adhatott volna az olyan tüntetéseknek, mint a CEU melletti vagy a Városliget beépítése ellen folyt demonstrációk.
Lényeges azonban, hogy a fővárosi szavazókra való hivatkozás ne teremtsen ellenséges főváros-vidék viszonyt. Szociálpszichológiai alaptételek közé tartozik, hogy az erős csoportidentitáshoz szükség van a mi-ők megkülönböztetésére, ami aztán az alapja lehet a hatékony politikai cselekvésnek is. Ami azonban a társadalmi mozgalmak, vagy akár a pártok esetében a politikai siker elérésének záloga, nem feltétlenül működik a választók szintjén. Míg ugyanis egy párt számára létfontosságú, hogy megkülönböztesse magát a többi politikai szervezettől, senkinek sem lehet célja választói rétegek szembeállítása. Budapest politikai jelentőségének megerősítését, a kormányellenes fővárosi identitás megteremtését tehát csak úgy érdemes elvégezni, hogy azzal nem haragítja magára az adott politikai erő a fővároson kívülieket. Érdemes megvizsgálni ebből a szempontból, hogyan politizál a kormány. Sosem meghatározó társadalmi rétegeket, hanem a magyar politikai közösségen kívüli, bizonytalan körvonalú csoportokat szemel ki ellenségképként, mint a menekültek, a brüsszeli elit vagy a „Soros-hálózat”. Alighanem a Fidesz tanult a „panelprolizás” keserű tapasztalatából. Az ellentétek kiélezése helyett tehát arra van szükség, hogy a főváros és más ellenzéki önkormányzatok a jó gyakorlatok, a vonzó politikai alternatívák bemutatásának terepei legyenek (vö. „Nem rejthető el a hegyen épült város”).
Budapest politikai jelentőségének felismerése nem jelenti azt, hogy a baloldali, liberális ellenzéknek be kellene zárkóznia a fővárosba. Amennyiben 2018-ben Orbán Viktor megkezdi negyedik miniszterelnöki ciklusát, úgy éppen a 2019-es önkormányzati választások adhatnak esélyt arra, hogy a várhatóan megváltozott erőviszonyok közepette is magára találjon az ellenzék. Valószínűsíti ezt, ha 2014-hez hasonlóan egy éven belül jelentősen csökken a kormány népszerűsége. Érdemes felidézni, hogy a Fidesz számára 2002 és 2006 között éppen az önkormányzatok jelentettek nélkülözhetetlen erőforrást.
