A magyar politika iránt érdeklődők számára egy-egy külföldi választás eredménye gyakran izgalmasabb, mint saját belpolitikai történéseink követése, elemzése. Ez nem véletlen: közelről nézve a magyar események sokszor hasonlóak, túlértékeltek és néhány hónapos távolságból nézve ugyanezek az ügyek már nem is tűnnek olyan fontosnak. Egy másik ország választása, politikai folyamatai ugyanakkor egyrészt sokkal inkább ugrásszerűen érnek el hozzánk, másrészt kiváló alkalmat teremtenek arra, hogy mindenki a maga számára legérdekesebb tényt, eredményt válassza ki és hasonlítsa össze a hazai helyzettel.
| ||
Ennek megfelelően a lengyel választások után jellemzően előkerülnek a varsói gyorsot várók – akik a hazai „régi” baloldal teljes eltűnését prognosztizálják több választás óta. Hasonlóképp a görög Sziriza győzelme vagy a spanyol Podemos jó közvélemény-kutatási eredménye az újbaloldal megjelenését várókat lelkesítette és erősítette meg abban, hogy a magyar baloldal számára is ez lenne az üdvös út. De nem csak Európa élvez kitüntetett figyelmet: a kanadai liberálisok győzelme és különösen Trudeau miniszterelnök kormányának bemutatása után ugrásszerűen nőtt a kanadai és magyar politikai helyzetet összehasonlító elemzések száma. A legújabb trend pedig alighanem Dél-Amerika jobboldali fordulata lesz, miután Argentína után december 6-án Venezuelában is megbukott a hosszú ideig hatalmon lévő baloldal. Mint minden párhuzamból, a külföldi választásokból is csak akkor tudunk valódi következtetéseket levonni, ha a hasonlóságok mellett a különbözőségre is koncentrálunk: azokra a tényezőkre, amik miatt a Magyarországra is várt politikai fordulatok mégsem következnek be.
A most zajló francia regionális választások elsősorban a Jobbik szempontjából érdekesek: a magyar radikális párt és a Nemzeti Front múltja és jelene több ponton is találkozik. Egyrészt hasonló a politikai környezet: az elmúlt 10-15 évben mindkét párt egy döntően kétosztatú térben politizált, és mindketten a jobboldal széléről indultak. Egyik pártnak sem kedvez a választási rendszer többségi jellege, aminek következtében az országos politikában társadalmi támogatottságukhoz képest kisebb szereplőkként tudtak csak megjelenni. Ez fokozottan igaz a Nemzeti Frontra: a francia rendszer kétfordulós, egyéni jelöltekre épülő rendszerében 10-15 százalékos támogatottsággal sem jár néhány parlamenti helynél több. Ehhez képest a magyar választási rendszer listás eleme garantálja, hogy a Jobbiknak legyen helye a parlamentben – egyéni győzelmet ugyanakkor még az egyfordulós rendszerben sem tudtak elérni 2014-ben.
Éppen ezért mindkét párt számára az arányos mandátumkiosztással bíró európai parlamenti választás tekinthető mérföldkőnek: a Jobbik 2009-ben itt robbant be a magyar politikai életbe, míg a Nemzeti Front számára a 2014-es EP-választás megnyerése tekinthető fordulópontnak. Fontos látni ugyanakkor, hogy e két párt támogatottsága között nagyságrendi különbség van: Vona Gábor pártja 2009-ben a harmadik helyet érte el, és azóta is csak a baloldal különindulása okán tudott második helyet elérni, míg Le Pen pártja tavaly májusban egyértelműen megnyerte az EP-választásokat – a Nemzeti Front ekkor 25 százalékot szerzett, míg a Jobbik csak 15 százalékot.
| ||
Ilyen támogatottság mellett kulcskérdés a párt együttműködési lehetősége: tud-e kooperálni más pártokkal, illetve ha nem, akkor a többi párt mögött álló szavazó hajlandó-e a párt jelöltjeire átszavazni. A valódi áttörést ugyanis mindkét párt esetén ez hozná meg: ha saját biztos szavazóin túl is tudna alkalmi szövetségeseket szerezni egy-egy olyan helyzetben, ahol egyébként esélyes. A Jobbik esetén egyébként láttunk ilyet: októberben, a megismételt ózdi polgármester-választáson a párt jelöltje a rendes választáson elért szavazatszámnál jóval nagyobb előnnyel tudott győzni, illetve a tavaszi időközi országgyűlési választáson a Jobbik jelöltje vélhetően a kiábrándult kistelepülésen élő kormánypárti szavazók segítségével tudott nyerni. Ez a hatás ugyanakkor más esetben a baloldali-liberális ellenzék jelöltjét segítette (például a veszprémi időközi választáson), mégis arra utal, hogy a kormányellenes hangulat felülírhatja az ideológiai különbséget.
A francia politikában eddig hüvelykujj-szabályként működött az elv, miszerint a bal- és jobbközép pártok és szavazók összezárnak a radikális jobbal szemben. Ennek legjobb példája a 2002-es elnökválasztás, ahol Jean-Marie Le Pen bejutott ugyan a második fordulóba, de szinte az összes többi jelöltre leadott voks végül a győztes Jacques Chiracot erősítette: Le Pen az első forduló 16,9 százalékához képest csak 17,8 százalékot ért el, miközben Chirac 20 százaléka 82-re nőtt. Fontos látni ugyanakkor, hogy ehhez képest a mai Nemzeti Front egy jóval kevésbé megosztó, kevésbé szélsőséges politikát képvisel – ez látszik a közel 30 százalékos eredményen. A valódi kérdés mostantól a Nemzeti Front elutasítottsága lesz: erre kapunk választ december 13-án, a regionális választások második fordulójában. A múlt vasárnapi első forduló után Hollande bejelentette, hogy több helyen is visszaléptetik a harmadik helyen álló jelöltjeiket annak érdekében, hogy ne a Nemzeti Front győzzön. Ezzel szemben a jobboldalt vezető Sarkozy egyelőre kitart saját jelöltjei mögött, így a döntést, úgy tűnik, a szavazók hozzák majd meg.
Egy biztos: a várakozás tapinthatóan nagy – a korábbi regionális választásokhoz képest magas, 50 százalékos volt a részvétel és várhatóan a második forduló is komoly érdeklődés mellett zajlik majd. A Nemzeti Front szempontjából ez is siker: az alacsony részvételű EP-választás után ez már komolyabb győzelem lehet, ráadásul e pozíciók a francia belpolitikában is komolyan javítanák a párt renoméját és segítenék olyan helyi bázisok építését, amik döntőek lehetnek a 2017-es elnökválasztáskor.
| ||
Mindez kapcsolódik a másik döntő szemponthoz, ami Nemzeti Front és a Jobbik összehasonlítását indokolja: a párt eredeti, radikális gyökerének felcserélését egy néppártibb karakterre. Mind a Nemzeti Front, mind a Jobbik stratégiája ugyanis a mérsékeltebb hangvétel, a jobbközép felé nyitás: kevesebb rasszizmussal, kevesebb antiszemitizmussal jelen lenni a politikában, miközben néhány „nemzeti” ügyet továbbra is radikálisan képviselni – Le Penék esetén ilyen téma a bevándorló-ellenesség. A mostani választás részben e stratégia sikeréről vagy kudarcáról is szól: a Nemzeti Front szimbolikusan ugyanis mindenképp nagyot lépett, mikor idén augusztusban kizárták a pártból az alapító Jean-Marie Le Pen-t – nem mellékesen a jelenlegi pártelnök apját –, mivel nem értett egyet a párt új irányával. Ez élesen szemben áll Vona Gábor konfliktuskezelésével, legyen szó Novák Előd vagy Gyöngyösi Márton akcióiról, megnyilvánulásairól. A Jobbik mintha továbbra is egyensúlyozni próbálna a radikális és mérsékelt szárny között, ám a közvélemény-kutatási adatok alapján ez a stratégia legfeljebb a középpárti státuszt garantálja.
Fontos látni ugyanakkor, hogy a jelenlegi politikai viszonyok miatt a Jobbiknak ez elég lehet a stabil parlamenti jelenléthez – míg a Nemzeti Front csakis akkor tud súlyához mérten a francia politika résztvevője lenni, ha legyőzi a második forduló emelte barikádot.
