A cím első felét Mong Attila és György Bence oknyomozó újságíróktól kölcsönöztem. 13 éve adtak ki ezzel a címmel egy kitűnő könyvet a brókerbotrányokról, illetve ahogy valószínűleg a legtöbben emlékeznek rá: a Kulcsár-ügyről. A könyv, mint a meleg hangú ajánlók fogalmaznak, okos és lényegre törő. A két szerző arra vállalkozott, hogy végigvezeti az olvasót a rendkívül szövevényes, politikai és gazdasági szálakkal tarkított ügyön, lépésről lépésre. A közérthetőség viszont egy ilyen ügynél korántsem egyszerű feladat, lévén az eset természetéből adódóan rengeteg számmal, névvel és egyéb adattal kell, hogy megismertessék az olvasót. A könyvben több mint kétszáz oldalon keresztül csak úgy röpködnek a milliárdok – olyan összegek, amiket egy normális ember aligha tud az életében bármihez is kötni, így jószerivel föl sem nagyon fogja ezek súlyát vagy jelentőségét.
Mit tud kezdeni egy ilyen bonyolult üggyel egy politikus? Hogy magyarázza el a választóinak? Elméleti válaszok helyett nézzük meg, mi történt a gyakorlatban. A tartalmas oknyomozó munkából a legnagyobb karriert egy mindössze két oldalon (110–111. o.) kifejtett legenda futotta be. Ez szólt az ún. 70-30-as megállapodásról, vagyis arról, hogy a Fidesz és az MSZP, az akkor két legnagyobb párt pártpénztárnokai megegyeztek abban, hogy a mindenkori kormányhoz és ellenzékhez köthető gazdasági körök rendre 70 és 30 százalékos arányban nyerik el az állami közbeszerzéseket. Egy évvel a könyv megjelenése után, 2004-ben Dávid Ibolya, az akkor még parlamenti párt MDF elnöke zászlajára tűzte ezt a számarányt, mutatva a két nagypárt korruptságát. Ezt persze Dávid más ügyekkel is bizonygathatta volna. Akár Mongék könyvéből, de akár a korábbi kormányzati időszakok emlékezetesebb ügyeit fölemlegetve is számos sokmilliós, sőt milliárdos tételt előhozhatott volna ellenfelei hiteltelenítése céljából. A Kulcsár-ügy maga is számos ponton gyanúba keverte mind az MSZP-t, mind a Fideszt. Ő mégis a 70-30 mellett döntött.
A döntés logikája egyértelműnek tűnik: ez két egyszerű szám. Tömör, velős összefoglalója a fölfoghatatlan milliárdmozgásoknak. A dolog viszont mégsem ilyen egyszerű. A 70-30 nemcsak két szám, hanem önmagában egy történet. Azt mondja: a két nagy párt nem pusztán korrupt, hanem „kéz kezet mos” alapon egymást támogatják is. Nem érdemes hát, kedves választópolgár, rájuk szavazni, hisz mindketten érdekeltek a korrupt viszonyok fönntartásában – szemben az MDF-fel, amely a „normális Magyarországért” száll síkra. A számaránnyal tehát Dávid a belpolitikai eseményeket magyarázó keretet adott a hallgatóságának. Egy olyan világképet, amelyben függetlenül attól, hogy hány milliós vagy milliárdos ügyek kerülnek elő, vagy hogy pontosan mik a részletek, világos a szereposztás – mind a nagy pártok, mind a velük szemben álló kis párt tekintetében. Egy ilyen, ún. értelmezési keretet magáévá téve egy választónak már nem kell a politikus, hogy minden egyes ügynél a szájába rágja a megfelelő válaszokat; azokat a keretből már ő maga is le tudja vezetni.
| ||
A professzionális politikai kommunikáció első lépése, hogy eldöntsük, mi a cél. Dávid esetében ez világos volt: egyenlő távolságtartás a két párttól, és 2006-ban önállóan bejutni a Parlamentbe. (Ez egyébiránt sikerült is, nem úgy, mint a 2002-es választásokon, amikor az MDF a Fidesszel együtt indult.) Ez volt az a számára kívánatos eredmény, amelyet szolgált az a történet – vagy elegánsabban szólva narratíva –, amit a 70-30 is sugallt, illetve amiknek alá volt rendelve minden nyilatkozat, kimondott szó és mondat.
Nem tisztem megítélni, hogy mi a jelenlegi ellenzéki pártok és egyéb, kormánnyal szemben álló erők tényleges célja. Ezt döntsék el ők. Mindazonáltal ha ez megvan, akkor célszerű lenne ennek alárendelve kommunikálniuk. Vegyük például a közelmúlt egyik legnagyobb botrányát, a Matolcsy György és az általa vezetett MNB alapítványainak költéseit. Sokmilliárd forintos, szövevényes ügy, politikai és gazdasági összefonódásokkal. Hogyan reagált eddig az ellenzék? Az ügy korrupciós, törvénytelen jellegét hangsúlyozták: hogy Matolcsyék mennyi milliárdot „osztanak szét a haveroknak”, hogy hűtlen kezelést valósítanak meg, és hogy az MNB-nek egyébként sincs joga a nyeresége fölött rendelkezni és azt bármire elkölteni, úgyhogy a pénzt egy az egyben be kéne fizetnie a költségvetésbe. Ezekkel a válaszokkal pont az a baj, hogy hiányzik belőlük az, ami a 70-30-ban megvolt: a történetjelleg. Mondhatni részletkérdések, amikhez ha nem adnak sajátos értelmezési keretet, a hallgatóságban a már meglévő világkép alapján állnak össze: egy újabb ügyként a lopások végeláthatatlan sorában, amelybe a magyar emberek már egyébként is beletörődtek. Az egyes ügyek, illetve a róluk szóló kijelentések sohasem önmagukban értelmeződnek. Ezért is a profi politikai kommunikáció második lépése a közeg számbavétele. A harmadik lépés pedig, hogy olyan értelmezési keretet alkossunk, amely a megismert közegben olyan hatást fejt ki, mely a cél felé terel. Az ügy apropóján tehát egy olyan világképet kell adni, amiből világosan következik akár az egész rendszer negatív jellege. S amelyből kiindulva aztán világosan lehet beszélni arról is, hogy miért érdemes a választónak az adott pártot vagy a kormánnyal szemben álló erőt a támogatásáról biztosítani.
A 70-30 blikkfangos, világos szimbólum volt, de nem ez hozta meg a sikerét, hanem az, hogy volt mit szimbolizálnia. Hogy kvázi a „címe” tudott lenni egy olyan „sztorinak”, aminek révén az emberek a híreket fogyasztva mindig tudhatták, függetlenül a szóban forgó milliárdoktól, hogy ki a „rossz” és ki a „jó”. Ilyen átfogó narratívát kell, hogy a kritikák és a megszólalások fölépítsenek, mert ha ez nem történik meg, akkor a hallgatóság el fog veszni a milliárdok mágusainak bűvöletében.
