„Eggyel beljebb vagyunk” – mondta Gyurcsány Ferenc egy pár nappal ezelőtti interjújában. Így vezette föl annak az általa még áprilisban bedobott ügynek a legutóbbi epizódját, miszerint ő látott, sőt föl is ajánlottak neki jó pénzért olyan papírokat, melyek súlyosan terhelőek Orbán Viktorra nézve, és amivel Orbánt zsarolják az oroszok. A vád belengetése után nem sokkal a volt miniszterelnök ultimátumot adott Orbánnak, hogy álljon ki és tisztázza magát, majd miután ez nem történt meg, Gyurcsány lépésről lépésre fedte föl az ügy egyre több részletét. A regényes történet legújabb állomása szerint pedig a volt miniszterelnök ismét találkozott a papírokat áruló, föltehetően orosz közvetítővel, akivel megegyezett az árról, és most már csak az anyag validálására, illetve a közvetítő pontos szándékainak megismerésére vár.
Gyurcsány vádjait többen is szinte azonnal blöffnek titulálták, melyekkel valójában csak a Fidesz érdekeit szolgálja, hiszen így lejáratja az Orbán külföldi pénzeivel foglalkozó oknyomozó újságírók munkáját. Azt persze nem tudhatjuk, hogy Gyurcsány ténylegesen igazad mond-e, azonban
a történet meglehetősen életszerűtlennek tűnik,
több okból is. Az egyik a szóban forgó összeg. Gyurcsány szerint 100 és 1000 millió forint közötti tételről van szó – annyi pénzről, aminél Mészáros Lőrinc egy hosszú hétvégén többet keres, aminek az Orbán felcsúti háza tövébe épített stadion árban a többszörösére rúg, illetve ami arcpirítóan alacsonynak tűnik a 3000 milliárd forintos orosz (!) hitelhez képest, nem beszélve az elmúlt években fölfedett számtalan korrupciós botrány egyenlegéről. Nehéz belátni, hogy ha Orbán az ország de facto egyszemélyi vezetőjeként milliárdok fölött diszponál és költi lényegében a kedve szerint, kvázi magánvagyonként, akkor miért tenné ki magát bármilyen veszélynek egy ilyen „pitiáner” összeg kapcsán.
De ha el is fogadjuk, hogy Orbán valamiért kötött ilyen üzleteket és tényleg léteznek ilyen papírok, akkor is életszerűtlen a történet gyurcsányi interpretációja – mármint hogy Orbán ezekkel zsarolható lenne, illetve hogy a nyilvánosságra hozatalba belebukna. Még ha a volt miniszterelnök a konkrét orosz zsarolásra is hozna bizonyítékokat, amivel a hazaárulás vádját támasztaná alá, a fideszes médiagépezet simán hamisítványnak titulálná, és másodperceken belül hozzákötnék a papírokat Soros Györgyhöz, a migránsokhoz, vagy általában a Gyurcsány Ferencet övező és hosszú ideje életben tartott toposzokhoz. De egyébként Gyurcsány maga is pusztán csak bankszámlakivonatokról beszél, melyekkel a konkrét zsarolást nem tudná bizonyítani; ilyenformán pedig a dolog alig lenne több egy újabb korrupciós ügynél, merő politikusi gazdagodásnál, ami aligha ütne nagyobbat, mint a már említett botrányok.
A Fidesz törzsszavazói nem hinnék el,
hogy hitelesek a bizonyítékok (a fideszes médiák már említett reagálása révén pláne nem), az Orbánt amúgy is korruptnak tartó ellenzéki tábor meg ettől se nem indulna növekedésnek, se nem egységesülne. Ergo Orbán, ha léteznek is ilyen papírok, nyugodtan alhat. Nemhogy Gyurcsány, de még Putyin se tudná őt ezekkel megbuktatni.
Gyurcsány előadásában van még egy figyelemre méltó elem. Ez nem konkrétan az ügyhöz kapcsolódik, sokkal inkább a volt miniszterelnök magatartását hivatott igazolni. Nagyjából minden újságíró föltette Gyurcsánynak a kérdést:
ha nincsenek bizonyítékai, miért állt ki a nyilvánosság elé?
Erre pedig neki meg is van a sztenderd válasza: mert ez a morálisan, sőt politikailag helyes lépés. A legutóbbi interjújában, illetve még korábban is elmondta: annál, hogy kiállt, csak az lett volna veszélyesebb, ha nem állt volna ki. Hiszen, mint mondja, fontos, hogy ha egy ilyen súlyú ügyről tudomást szerez, akkor arról tájékoztassa a közvéleményt, továbbá éppen az jelentette volna az ő igazi politikai halálát, ha a föllépése nélkül kerültek volna elő az iratok. Mi lett volna, ha kiderül, hogy Gyurcsány tudott ezekről? Hogy tudta volna igazolni, hogy bár látta a papírokat, mégsem állt ki? Hogy mindezek tudatában nem vádolta meg Orbánt, és nem szólította föl, hogy tisztázza magát? Mit mondhatott volna akkor?
Nos, például ezt: „Az inkvizíció lényege, hogy a gyanú egyben maga a bűn, és a bűntelenséget vagy a gyanú megalapozatlanságát a meggyanúsítottnak kell [igazolnia]. Képzelje el, [hogy valakire] rábökök, és azt mondom, hogy: maga tolvaj. Azt mondja: én? Dehogy vagyok én tolvaj! Ha nem tolvaj, bizonyítsa be! És akkor állni fog [az illető]: hogy a csudába tudja ő ezt bebizonyítani?” Ezt a szöveget az ártatlanság vélelméről, illetve a meggyanúsított bizonyításra való fölkérésének abszurditásáról nem más, mint Gyurcsány Ferenc mondta még 2012-ben, amikor őt vádolta a Fidesz (azzal, hogy plagizálta a szakdolgozatát), és fölkérték, hogy álljon ki és igazolja az ártatlanságát. Most azonban, amikor a szerepek fölcserélődtek, és Gyurcsány vádol és Orbán van fölszólítva kiállásra, nos, most a volt miniszterelnök egy másik elvet hoz föl, amivel igazolni tudja, hogy helyesen cselekszik.
Ennek a szembesítésnek nem az a lényege vagy pláne az érdekessége, hogy Gyurcsány elvi szinten ellentmondásba keveredik önmagával. Ez most sokkal inkább egy illusztráció: rámutat egy Gyurcsány által gyakran használt érvelési technikára. Ennek a lényege nem más, mint hogy a volt miniszterelnök, amikor egy általa képviselt álláspontot vagy a cselekedeteit igazolnia kell, akkor egy magasabb szintű, kvázi erkölcsi elvet húz elő, s a tetteit az egyetlen morálisan helyes magatartásként tünteti föl. Hogy csak egy példát hozzunk az előzőek mellé: nemrég,
amikor a volt miniszterelnököt Botka László távozásra szólította föl
a politikából, Gyurcsány azzal az elvvel válaszolt, hogy márpedig neki képviselnie kell a választóit. Elmondta, hogy a DK-nak van több százezer szavazója, és „a sajátjait nem hagyhatja cserben”: nem dönthet az ő akaratuk ellenére, és többek közt a DK lényegét adó nyugatos politika képviseletét sem adhatja föl, hisz sokan pont emiatt bíznak a pártban.
A DK több hívének föltehetően pont az ilyen érvelések teszik vonzóvá a pártot: Gyurcsány látszólag mindig elvek mentén cselekszik, illetve elvi alapokra helyezi a politikáját. Azonban ennek az érvelési technikának a hamissága szembetűnő: mint láttuk, egymással szimmetrikusan ellenkező tettek igazolására is lehet valamilyen elvi alapot találni, továbbá jellemzően még az adott elvnek sem csak a gyurcsányi álláspont az, ami megfeleltethető. A DK szavazóinak az érdekeit például miért pont a választásokon indulva képviselné a leginkább, amikor egyébként a „parlamenti színjátékhoz” szerinte sincs értelme „asszisztálni”? Vagy az méltó képviselet, hogy saját bevallása szerint is fájdalmat okoz a többi ellenzéki pártnak, amivel a kormányváltást, a rendszer demokratikusabbá tételét, magyarán pont a hatékonyabb képviselet föltételeinek a megteremtését lehetetleníti el? Persze lehet, hogy igen, ha a DK-s szavazókat ezek a dolgok kevésbé érdeklik, mint hogy Gyurcsány elöl maradjon – viszont akkor Gyurcsánynak világossá kéne tennie, hogy ő ennek mentén dönt. Hogy ő nem a rendszer megváltoztatásának irányába politizál, illetve hogy számára a prioritás nem ez. Röviden, ha így áll a helyzet, akkor ki kéne mondania: a DK nem egy nyugatos, ellenzéki párt, hanem egy sima one-man show.
