A rendszerváltás magyar politikatudományának egyik slágertémája volt a politikai generációk léte, szerepe a hazai politikában és a demokratikus átmenet során. A még Mannheim Károly által kidolgozott tétel szerint bizonyos politikai szocializációs élmények meghatározóak lehetnek egy korosztály számára, amely a közös célok meghatározása által politikai generációvá érhet. Magyarországon ilyen közös és máig hatását éreztető élmény az 1930-as években induló népi kollégiumi mozgalom, az ‘56-os forradalom eltiprása, az 1960-as évek végén megtervezett új gazdasági mechanizmus lefújása, illetve az 1980-as évek ellenzéki mozgása, valamint maga a rendszerváltás. Ezeknek megfelelően vált politikai generációvá a “fényes szelek” népi kollégiumi korosztálya, a nemzeti és a demokratikus ellenzék, a reformközgazdászok, valamint a szakkollégiumi mozgalomból kinőtt Fidesz-generáció.
A politikai generációk közös politikai célja ugyanakkor nem független az előző korosztályok helyzetétől: legtöbbször éppen az “öregek” felfogása, reflexei és - ami a legfontosabb - hatalma ellen irányul. Az öregek hatalmát megdönteni kívánó fiatalok képe ugyanakkor szerves része az egyéni tapasztalatoknak és kultúránknak is: Uranosz uralkodásának fia, Kronosz vetett véget, akit Zeusz taszított le a trónról. Akármennyire is romantikusnak és közérthetőnek tűnik azonban a politikai generációk harca, egy bizonyos ponton túl végső soron az egész politikai közösség, az ország minden lakója látja a kárát. A kiélezett harc és a pozíciók elfoglalása ugyanis újrateremti az egyes generációk dominanciáját, amit majd megint egy önképe szerint éleslátású és megvesztegethetetlen korosztály kíván megdönteni.
| ||
Az olvasó bizonyára emlékszik arra a kijelentésre a Fidesz egyik meghatározó gondolkodója, Lánczi András részéről, miszerint „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája.” A kontextusából kiragadott félmondat érthető felháborodást váltott ki, ami sajnálatos módon éppen a lényeget fedte el. A Fidesz politikai gépezetének ugyanis az a lényege, hogy a politikai szervezet többleterőforrásokat csatornáz be, amelyek felhasználásával tovább lehet terjeszteni a politikai befolyást újabb erőforrások begyűjtéséhez. A terjeszkedés és az erőforrások becsatornázása az, ami a tulajdonképpeni korrupció. A fideszes gazdasági háttér megteremtésének politikailag érthető, de nem méltányolható indoka egy korábbi politikai generáció, a poszt-állampárti MSZP befolyásával szemben egy alternatív hatalmi központ kialakítása volt. Mára látható azonban, hogy a politikai gépezet nem állítható meg, nincs nyugvópontja, hanem a további terjeszkedés a működési elve.
A politikai generációk harcának jelenlegi aktualitását az a tényfeltáró portré adja, amely többek között arról számol be, hogy a Fidesz egyik háttérembereként funkcionáló Tombor András a Mathias Corvinus Collegium egykori hallgatóiból épít magának hálózatot a gazdaságban, a közigazgatásban és a politikában. A fiatalkori közös élmények akolmelege biztosan összetartó és a bizalomra építő közösséget tud kovácsolni. Mindezt természetesen érdemes fenntartani közös kirándulások, nyaralások alkalmával, azonban a hatalmi hálózatépítésnek ez a módja nemcsak ízléstelen, de már rövid távon is káros. A politikai lojalitás elsődlegessége a szakmai pozíciókban ugyanis kontraszelekciót képez, ami érthető módon csökkenti a munka színvonalát. Másodsorban a nepotizmus lezárja a munka, a tanulás, a szorgalom érdemében bízó fiatalok előtt a társadalmi felemelkedés ösvényeit. Nem véletlen, hogy a Jobbik táborában sok az elsőgenerációs diplomás, akik joggal érezhetik azt, hogy csak a radikális párt képes újraosztani a lapokat. Az érthető politikai cél azonban önmagában nem segít kikerülni a politikai generációk harcának ördögi köréből, hanem konzerválja a többség számára méltánytalan mobilitási viszonyokat.
