Ez pedig nem kis feladat egy olyan épületegyüttes esetében, amelyik születése pillanatától nem találja a helyét és funkcióját. A Várbazár a szó szoros értelmében kulisszának épült. A rendezetlen vároldal lezárásával a budai oldal korzóját képzelte ide 1847-ben Reitter Ferenc, de ki tudja, miért, ez a terület azóta is
"elátkozott part"
Ybl 1875-től kezdődően nagyszabású, a kor reprezentatív igényeihez igazodó együttest tervezett, a végeredményből ítélve a feladat lubickolás lehetett számára az építészeti eszközökben. A 19. század utolsó évtizedei ráadásul kedveztek is az efféle reprezentációs igényeknek, a puszta dekorativitás is elegendő ok volt arra, hogy sok pénzt költsenek valamire. Aztán jöttek a szűk esztendők, és a rendkívüli nagyvonalúsággal megtervezett terek csak nem akartak magukra találni. Az 1883-ban elkészült mű tervezésekor a legfontosabb szempont az volt, hogy semmiképpen se rontsa a kilátást a királyi rezidenciából, valódi házsor építése tehát fel sem merülhetett. A kompozíció két szélére húzódó három lakóépületben a királyi testőrség és a szolgaszemélyzet nyert elhelyezést. Ami közötte épült, voltaképpen egy dekoratív támfal - jól kihasználható belső terei sosem voltak. Az eredetileg üzletsorként elképzelt árkádos bazársor helyiségeinek 6 méteres belmagassága jókora túlzás volt, tetézte a bajt, hogy a Duna-part e szakaszán nem is akadt korzózó vásárló. A már a 20. század elején megindult pusztulását részben a karbantartásnak a funkciótlanságból adódó hiánya, részben minden támfalak réme: a lezúduló esővíz okozta. A háború sem kímélte. Az ötvenes években a várral együtt helyreállították, az Ybl-kori kimunkált építési megoldások helyett a kor építőiparának színvonalán, ezzel szabad folyást engedve a továbbra is bőven csordogáló csapadéknak.
| ||
Paradox módon ezt az ízig-vérig a 19. század reprezentatív uralkodói attitűdjét és ízlését tükröző építményt a központilag irányított kollektív népszórakoztatás tudta csak valódi tartalommal megtölteni. Az 1961-ben megnyitott Ifjúsági Park legendáját magyarázni felesleges - aki elég öreg hozzá, tudja, aki túl fiatal, úgysem érti. Az Ifipark 1984-ben bezárt, miután néhány épületdarab végképp megadta magát. Akik utoljára ott ropták, lassan az unokáikkal sétálnak arra, a fiatalabbak szemében pedig a Várbazár a világörökség részeként érthetetlenül pusztuló védett műemlék, a főváros szégyene.
A Várbazárba alkalmas funkció híján senki - se az állam, se egy magánbefektető - nem akarta beleölni azokat a milliárdokat, amelyekkel az enyészettől meg lehetett volna menteni. A kirakatban zajló látványos pusztulás persze évtizedeken át irritált sokakat, miközben kiváló terepet szolgáltatott a nem szűnő politikai csatározásoknak (lásd régi cikkünket: Egy meg nem kezdett rekonstrukció krónikája: Állva vár a Várbazár, Magyar Narancs, 2006. augusztus 31.). Úgy néz ki, hogy a túlélését az fogja garantálni, ami a megszületését: a hatalmi reprezentáció igénye. Mielőtt végleg porrá enyészne, 130 év után újjáépül a kulissza, mint a jelenlegi kormány által komoly támogatást élvező, 25 éves programot tartalmazó várfejlesztési koncepció első eleme.
A Várbazár esetében a sietséget nemcsak a politikai akarat, hanem az uniós elszámolási kötelezettség is indokolja. Ami 2014 augusztusáig nem készül el az európai forrásokból, azt már saját zsebből fizetjük. A rendelkezésre álló egy év körülbelül egy nívós családi ház felhúzásához elegendő. Pedig tervek már régóta készülnek a bazár hasznosítására, először a kilencvenes években a volt királyi palota és a bazár háború utáni rekonstrukcióját is tervező Közti égisze alatt, előbb Mányi István műtermében, majd Potzner Ferenc kezéből. A 2000-es években a Bánáti-Hartvig-építészpáros készített egy magánberuházó számára terveket. Végül arra hivatkozva, hogy ez a megoldás a műemlék "plázásításával" járna együtt - amiről csak módjával volt szó - a terv az I. kerület ellenállásán megbukott. A különböző elképzelések ettől függetlenül továbbra is keresték a legalább részben önfinanszírozó hasznosítás lehetőségét, és a jelenlegi koncepció majd minden eleme megtalálható az előzetes tervek valamelyikében. Mányiék már akkor a térszint alatti bővítést-beépítést javasolták, felismerve, hogy az Ybl-épület önmagában nem képes hasznos funkciók befogadására. Hartvigék merészebben gondolkodtak, bár ők is jórészt a felszín alá küldték a pénzt hozó funkciókat. A Vár kapuja ötlet is megjelent - a palota felé vezető vízhordó lépcső, illetve az alatta húzódó kazamaták megnyitásával. A lakóépületekből a vagyonkezelő állami finanszírozással kivásárolta a lakókat, és minden változat valamiféle közfunkcióval számolt a lakások helyén.
A 2012 decemberében meghirdetett közbeszerzési pályázaton végül az említett két csapat mellett (Bánáti-Hartvig Építésziroda, illetve a több irodát tömörítő Várkert Konzorcium Mányi István vezetésével) harmadikként a volt királyi palota 1948-1984-ig tartó, és a bazár 1958-as rekonstrukcióját is tervező Közti jogutódja, a Közti Zrt. is indult, és nyert is Potzner Ferenc tervezőgárdájával. Egy hónappal korábban Potzner Ferenc és csapata elnyerte a budai Várnegyed 25 évre szóló fejlesztésére irányuló stratégiai terv elkészítésére kiírt tendert is. A szakmai fórumokon többször bemutatott javaslat a hangsúlyt az "Élő vár" szlogennek megfelelően a Várnegyed önfenntartó finanszírozására helyezi. Tíz akcióterületet jelöl meg, mindegyikük centrumában egy-egy nagy értékű ingatlannal. A megújulásban nemcsak állami és uniós, hanem magánbefektetői forrásokra is számít, így a konkrét költségek nem ismertek. A tíz terület közül a legértékesebb épp a Várbazár körzete, amely mind topográfiai, mind eszmei jelentőségét tekintve csakis az egész várterülettel összefüggésben értelmezhető.
A várfejlesztési elképzelések kérdéses pontja a palota jelenlegi közösségi funkcióinak részleges megszüntetése, a Nemzeti Galéria, illetve az Országos Széchényi Könyvtár kiköltöztetése, és helyükre részben államigazgatási funkciók telepítése, illetve a palota múlt századi uralkodói szárnyának múzeumjellegű helyreállítása, beleértve a kupola eredeti arányainak visszaállítását is. Ezt az elképzelést mind az építész-, mind a műemlékes szakma kritikával fogadta, és több szempontból aggályosnak tartja. A megbízó - azaz a kormány - a 19. század iránti
nosztalgikus közhangulatot
kihasználva érvel a korhű helyreállítás mellett, ám ennek megbecsülhetetlen költségeiről ritkán esik szó. A Várbazár ügye azonban nem képezi vita tárgyát, hiszen kérdés csak az lehet, hogy ma dől össze, vagy holnap. Így egyszerre szükséges és kockázatmentes sikerrel kecsegtető lépés, hogy a 25 évre tervezett várfejlesztési koncepció első elemeként ezt kapja vissza Budapest lakossága, 6,7 milliárd forintért. A kormány az EU közép-magyarországi operatív programjának teljes összegét ezen projekt finanszírozására fordítja, ennek egy részét a Szépművészeti Múzeum elmaradt bővítése nyomán átcsoportosított EU-s források jelentik.
A nyertes terv legfőbb jellemzője a moderált magatartás: a hangsúlyt a történeti emlék hiteles helyreállítására helyezi. Az új kiegészítések csak nagyon szolid, jóformán láthatatlan formában lesznek jelen. Itt a műemlékes szakma, a közvélemény és a hivatal nem tűr meg semmiféle bohó ötletet - jó példa volt erre a Dísz téri honvéd-főparancsnokság piros lebegő tetejének csúfos bukása. A közbeszerzési eljáráson nyertes elképzeléshez képest is eltűnt a néhány látszó elem, például a homlokzatával a terasz felé forduló, vároldalba süllyesztett étterem. Az új funkciók a meglévő terekbe, illetve a föld alatti bővítményekbe kerülnek. Egyetlen látványos új elem a meglévő lépcső mellett a palota teraszára vezető mozgólépcső lesz, illetve a kertben itt-ott előbukkanó lift és egyéb, közlekedést szolgáló tornyok - mindez a ma már divatosnak számító Corten-lemezzel (rozsdás vaslemez) burkolva. A műemlékegyüttes és a királyi kertek - vagyis a 19. századi restauráció - építészeti minősége vitathatatlan, legalábbis ami a terveket illeti, az idő sürgetése persze a kivitelezést leginkább itt szorongatja. A törmelékhalmaz láttán némi kétkedéssel fogadott újjászületés reményét élesztgeti az a csillagászati összegű kötbér, amit a generálkivitelező Swietelsky vállalt a határidőn való túlfutás esetére.
| ||
A sok évtizedes huzavona egyértelmű tanulsága, hogy a Várbazár túlélésének záloga az értelmes funkció, a hosszú távon önfenntartó hasznosítás, illetve a terület közlekedési kapcsolatainak értelmes kialakítása, különös tekintettel a rakparti gyalogosközlekedésre. Minderről Potzner Ferenc és tervezőtársa, Pottyondy Péter nyilatkozott lapunknak. A tervezői elképzelés szerint a Várbazár életképességének vezérmotívuma a "Vár kapuja" szerepkör. Az egyszeri turistát eddig kitették a buszból a Dísz téren, elbattyogott a Mátyás-templomig, majd vissza - az egészet letudta másfél óra leforgása alatt. Az új irány megnyitásával azonban a budai rakpart felől is feljuthat egyenesen a palota teraszára, sőt, a tervek fontos eleme a palota körüli sétányok körbejárhatósága. A palota szintjét az új "kapu" számtalan módon teszi elérhetővé. Például mozgólépcsővel - ahogy azt Örkény István a szocializmus legszebb éveiben megálmodta A Vár mindenkié! című egypercesében. Sportosabbaknak a vízhordó lépcső napos és nyílegyenes pályája ajánlott, izgalmakra vágyóknak a lépcső alatti alagút kazamataélménye, romantikát keresőknek bolyongás a királyi kertek alján. Mindennek feltétele azonban, hogy a Duna-part ezen szakasza a gyalogosforgalom számára is megközelíthetővé váljon, hiszen 120 éven keresztül ezen bukott meg minden szép elképzelés. A program az Ybl-szobortól a Lánchídig terjedő utcaszakasz csillapított forgalmával számol, a felső rakpartig egy síkba hozott járófelülettel, ahol gyalogos, biciklis, autós és villamos egyaránt békében megfér. Ám a közlekedési rendszer kialakítása már nem tartozik a projekt közvetlen hatáskörébe. A haszonnal kecsegtető működés viszont jórészt ezen múlik, a Várbazár ugyanis nem annyira a Vár, sokkal inkább a Duna-part tartozéka. Mindenesetre a BKK új megállót tervez a bazár elé kishajóinak, és szó van egy kompjárat indításáról, amely a pesti oldalról hozná át a Várba igyekvőket. A gyaloghíd, a sikló és az egyéb víziók a Dunába hullottak.
De a rengeteg terv szemlézése közben az örökös kétkedőkben motoszkálni kezdett a kérdés: jó, ez a "Vár kapuja", de hova vezet majd ez a kapu, ha a palota elveszti a közfunkcióit, ha a galériák helyére hivatalok költöznek? Addig rendben, hogy körbejárható lesz - de jó lenne, ha nem csak a lőréseken át lehetne majd bekukucskálni...
A megbízó reményei szerint azonban a bazár mint önálló épület tud majd üzemelni - az újonnan betelepítendő funkcióknak köszönhetően. Ezekről szintén Pottyondy Péter tervezőt faggattuk. A Döbrentei tér felé eső bazársor helyiségeit összenyitva impozáns belső terű kávéház nyílik, az ehhez csatlakozó ún. Fülkepavilonból nyílik a bejárat a föld alatt kialakított új terekbe. A rámpákkal körülvett Gloriette, vagyis a központi építmény biztosítja a kapcsolatot a mögötte elterülő, 2014 márciusára nyilván még csak korlátozottan viruló királyi kertek felé. Az ehhez csatlakozó északi pavilon folytatása a palota felé vezető közlekedési tengely a mozgólépcsővel, liftekkel, gyalogoslépcsőkkel. A projektnek ezt a részét a mélygarázzsal együtt a Budavári Önkormányzat valósítja meg. A tőle északra húzódó bazársorba népi mesterségeket bemutató tárgyakat árusító műhelyek kerülnek, amelyek kiváltják a Szent György téri zsibvásárt. Az északi bazársor mögött elterülő Öntőházudvar a sokak által visszasírt Ifiparknak állít emléket - ide egy
afféle elit Zöld Pardon
kerül. Az egyes funkciók üzemeltetőit a projektet kezelő konzorcium (a Várgondnokság és az I. kerületi önkormányzat) választja ki pályázat útján.
Kormányzati nagyberuházás ma sincs politikai üzenet nélkül - ezt a két hajdani lakóházban kialakított kiállítás hivatott közvetíteni. Az EU által is megkövetelt finanszírozási céltartománynak megfelelő koncepciót a kormánybiztosság megbízásából ugyanaz az Eleőd Ákos készítette, aki az első Fidesz-kormány idején a Millenárison az Álmok álmodói kiállítást, valamint az érdi szoborparkot is megalkotta. A Várkert Bazárra vonatkozó kulturális elképzeléseknek egyelőre csak a célja világos: az installációkban maga a nemzeti büszkeség fogadja a projekt hivatalos honlapja által ígért évi 300 ezer látogatót. A Nemzeti Galéria éves látogatottságát meghaladó szám a "Vár kapuja" szerepkörre alapozza az átlagosnál nagyobb forgalom előrejelzését, és a kiállítások tematikáját eszerint tervezi: Magyarország-falatkák pikáns szószban. Az északi lakóház Magyar Kreativitás Háza fedőnéven a magyar progresszivitást lesz hivatott képviselni a kortárs dizájn, kortárs művészet és kortárs kultúra bemutatásával, a remények szerint hatékonyabban, mint a Belváros szívében vegetáló Design Terminál. A déli palotákban ennek mintegy ellenpontjaként fel- és letámad a múlt: az elképzelés szerint a Tradíció Házában az "ország szellemi kapuján" léphetnek be a turisták, akik ízelítőt kapnak mindabból, amire Magyarország hagyományosan büszke lehet: történelem, földrajz, hagyományos kultúra, csillagászat és zene ingerlik majd a látogatókat.
Az eddig vázolt funkciók egyike sem fog profitot termelni - ez egyébként 5 évig feltétele is az EU által támogatott kulturális beruházásoknak -, a hasznot a jövőben a déli bazársor mögé süllyesztett, ezerfős, többfunkciós konferenciateremtől remélik.
Konkrét funkcionális igények híján a tervezők - akárcsak Ybl - az építészet immanens értékeire koncentrálnak. A 19. század üzenetét reprezentáló épület felújítása esetében a 21. század jórészt csak a belső terekben juthat szóhoz. A belsőépítészetért felelős, a mostoha sorsú Rácz fürdő rekonstrukcióját is tervező Dévényi Tamás az épületet itt is önmaga múzeumaként értelmezi. A hajdani lakóépületekben a válaszfalak elbontásával alakulnak ki a nagy terű kiállítóhelyiségek. Dévényi az elbontott válaszfalak helyét jelzi a padlón, köztük mozaikszerűen megjelennek az eredeti padlóburkolatok helyreállított flekkjei. A kitermelt föld révén láthatóvá válik az izgalmas téglaszerkezetek látványa - ez a tervező szándéka szerinti barlangélményt erősíti. A kiszolgáló funkciók - ruhatár, információ stb. - türkizkék színű bővületekben kapnak helyet, utalva a barlangok másik elmaradhatatlan tartozékára, a csordogáló vizekre, melyeknek ezentúl már csak absztrakcióként van helyük a Várbazár viszontagságos történetében.
A terek artisztikuma nyilvánvaló, az értelmes működés kérdéses. A történelem ironikusan ismétli önmagát: az önmagáért való reprezentációs szándék a kreatív elméből önkéntelenül elővarázsolja az önmaga szépségéért vállalt építészetet. Ami persze nem lenne baj, de igazán boldogok akkor leszünk, ha a Várbazárral megtörténne az, ami az átkosban: hogy visszakapja Budapest lakossága.
A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
