Túl a havi nettón - Magyar orvosok külföldön

Az orvosok elvándorlása évek óta probléma, amelyen a döntéshozók szerint végre enyhíthet az idén meghirdetett béremelés. De nem csak pénzről van szó: az érintettek rendszerszintű változásokat szeretnének, mint például a hálapénz vagy a túlterheltség megszüntetése.

„2012 óta dolgozom Angliában, az első három évben félállásban, most pedig időszakosan, 2-3 hetet töltök ott egy hónapban. Előtte két évig rezidensként dolgoztam belgyógyászaton, és folyamatosan azzal szembesültem, hogy semmibe sincs beleszólásom, csupán végrehajtói szerepem van. Nem voltam megelégedve és bíztam benne, hogy lehet ezt jobban csinálni, van olyan egészségügyi rendszer, amelyik emberközpontú, és ahol nagyobb befolyásom lehet a dolgokra” – meséli Helga, aki itthon helyettesítő háziorvosként dolgozik, Angliában pedig egy magánkórházban ügyeletet lát el. Teljes állásba nem menne el külföldre, viszont itthon nem tudna megélni. „A kezdő fizetésem rezidensként 76 ezer forint volt úgy, hogy naponta 12 órát dolgoztam. Emellé egy idő után egész hétvégés háziorvosi ügyeletet vállaltam be, de egy év után úgy döntöttem, ez így nem élet.” Helga azon sok száz magyar orvos egyike, aki fél- vagy teljes állásban külföldön dolgozik: idén június végéig 419 orvos kérte ki az Egészségügyi Nyilvántartási és Képzési Központból (ENKK) a külföldi munkavállaláshoz szükséges jó hírnév igazolását. Míg az orvoselvándorlás az elmúlt évekhez képest minimálisan csökkent, addig az egészségügyi szakdolgozók egyre többen mennek el, és ezen a nemrég kihirdetett többlépcsős béremelés sem tud látványosan segíteni. Az elvándorlást ugyanis nem csak a pénz motiválja.

Menni!

„A pénz csak egy része a dolognak. Nézzük meg az otthoni klinikák infrastruktúráját, felszereltségét, a hiányzó eszközöket, a stresszes környezetet, a kiégett kollégákat. A gyakorlataink során szembesültünk azzal, hogy a 30–40-es korosztály eltűnik a magyar egészségügyből, pedig ők lehetnének az erős oktatói gárda. Volt, hogy órákat álltunk a folyosón, mert nem volt ember, aki foglalkozott volna velünk. A képzés nagyon jó otthon, de a gyakorlatok során nem az az általános, hogy foglalkoznak veled” – véli Laura és Balázs, akik jelenleg Észak-Finnországban élnek és dolgoznak: Balázs tavaly végzett Szegeden, gyerekgyógyász szeretne lenni, és egy éve ment Finnországba. Párja, Laura idén végzett és egy hónapja kezdett dolgozni ugyanott, aneszteziológus lesz belőle. Régóta fontolgatták, hogy kipróbálják a külföldi munkát, ráadásul ők az átlagnál könnyebb helyzetben vannak, mivel Balázs édesapja Finnországban dolgozik, szintén orvosként. „Enélkül is nekivágtunk volna. Sokan vannak kint, van egy összetartó kis magyar csapat.” Otthoni barátaiktól, volt csoporttársaiktól, kollégáiktól informálódnak a magyar egészségügy helyzetéről. „Sokan úgy gondolják, hogy még fiatalok és bírják, estig túlóráznak, ügyelnek, abból sokat tanulnak és fejlődnek, aztán, majd ha végeznek, szakorvosként külföldre mennek. Van, aki a kórházban él. Mi 37 órát dolgozunk egy héten, ügyeletet vállalni nem kötelező, van időnk kikapcsolódni, a kollégáink kipihentek és jókedvűek. Van idő arra, hogy beszélgessünk a beteggel, hogy utánanézzünk a dolgoknak, konzultációt kérjünk szakorvosoktól, ha nem vagyunk biztosak magunkban, és mindezt anélkül, hogy a beteg hülyének nézne. Teljesen más ilyen környezetben dolgozni.” A beilleszkedés is simán ment, Balázstól az első évben a nyelvtanulást és az ottani munkastílus elsajátítását várták el, csak annyi terhet raktak rá, amennyit ő vállalt. Laurának egyből biztosítottak helyet, ahogy kiment, a finnek ugyanis „családban gondolkoznak, tudják, hogy ha mindkettőnknek van állása, biztosabban ott maradunk”.

Lábadoznak

Fotó: Balázs Attila / MTI

Balázs és Laura indokai általánosnak mondhatók, főként a fiatal orvosok körében. A bérkérdés fontos, de az egészségügyben uralkodó apátia és hűbéri rendszer, a kiégés veszélye, a hálapénz vagy a nem megfelelő munkakörnyezet mind egyre nagyobb súllyal esnek a latba annak mérlegelésekor, hogy menjenek-e vagy maradjanak. A statisztika szerint 2010 óta folyamatosan ezer körül mozog azon orvosok száma, akik jóhírnév-igazolást kérnek, ez azonban nem jelenti azt, hogy ennyien el is hagyják az országot. Tavaly például a 941 főből 224 volt külföldi állampolgár (az idei első félév 419 orvosából pedig 47), ők nagyrészt azok a diákok, akik az egyetemi képzés után visszatérnek hazájukba, vagy rezidensi képzésüket egy másik országban kezdik meg. Sokan „fapados” orvosként néhány hetet töltenek külföldön, de félállásban a magyar egészségügyben dolgoznak. Ahogyan például Helga vagy Tamás; utóbbi 2009 óta jár ki Angliába, különböző munkakörökben dolgozott, mindig részállásban. Neki a legszembetűnőbb különbség az itthoni és a kinti rendszer között az angliai jól szervezettség; mindenkinek megvan a saját szerepe és feladata, sebészként nem neki kell a csapatot összeszednie egy műtéthez, ő csak szól, hogy milyen típusú beavatkozásról van szó, és ha összeáll a team, értesítik. Helga tapasztalatai hasonlóak: vonzónak tartja, hogy az orvosok körében nincs merev hierarchia, nemcsak két szakorvos tekinti egyenlő félnek egymást, hanem a szakorvosok és a rezidensek között is barátibb a viszony, mint Magyarországon. A kompetenciák világos felosztásán kívül munkájukat nagyszámú személyzet is segíti. „A nővéreknek sokkal több idejük jut a betegekre, foglalkoznak a lelkükkel is, nemcsak az ápolással.”

Míg az orvoselvándorlás üteme sokak szerint csökken, abban mindenki egyetért, hogy a szakdolgozók közül egyre többen mennek el (2013-ban 655-en, 2015-ben 707-en). Ráadásul éppen a fiatalabb korosztály. Az elvándorlók nagy része 50 év alatti (az orvosoknál ez nem így van, huszonéves kortól egészen 60-70 éves korig mennek). Náluk a külföldi állampolgárok száma is elhanyagolható, idén első félévben 359 szakdolgozó kért jóhírnév-igazolást, és ebből csupán 14-en voltak külföldiek. Kitti másfél éve döntött úgy, hogy három év magyar egészségügy után Németországban próbál szerencsét; jelenleg egy neurológiai rehabilitációs klinikán dolgozik segédápolóként. Decemberben, ha meglesz a német szakmai nyelvvizsgája, ápolóként dolgozhat tovább. „A feladatok elvégzésére több szakember van, mint otthon, a munkánk így egyszerűbb és könnyebb. Három műszakban dolgozok, műszakonként kötelező félórás szüneteink vannak, nem úgy, mint otthon, ahol sokszor délután 3 órakor jutottam oda, hogy kapkodva megegyem a reggelimet. A rendezett fizetés miatt az életkörülmények jobbak, a kollégáim így sokkal nyugodtabbak, és másképp állnak a munkához, hiszen senkinek sem kell azon agyalnia munka közben, vajon holnap miből fizeti ki a számláit.” Az ápolókkal való teljesen más kapcsolatot István is kiemelte, aki 2010 novembere óta dolgozik Észak-Angliában. „Egy évet dolgoztam a magyar egészségügyben rezidensként, és ami nagyon megragadt, az a folyamatos fáradtság és feszültség, amit a nővéreken láttam. Itt teljesen más a közeg, lazán lehet velük beszélgetni, nincsenek lestrapálva, és ha van is feszültség, teljesen más formában, hiszen a mindennapi megélhetési gondok kikerülnek a képből.” István eredetileg egy évre akart kimenni, de rájött, hogy kint könnyebb egyről a kettőre jutni: sokat tanult és a fizetése is jelentősen megugrott, az otthoni kezdő rezidensi 150 ezer forintból 2000 font lett. Ma már kórházi orvosként (aneszteziológus) dolgozik, az egyik héten 2, a másik héten 3 napot, ehhez jönnek a 24 vagy 13,5 órás ügyeletek, 10 hét alatt nagyjából hétszer. „Most elkezdtem kint szakvizsgát is, és ez is belefér a munka mellett.”

Visszajönni?

A fenti beszámolókhoz hasonló képet festett az MTA nemrégiben megjelent Munkaerőpiaci Tükör 2015 című kiadványa, amely szerint akkor is elmennének Magyarországról az orvosok, ha nem keresnének kint több pénzt. A tanulmány úgy látja, hogy az elvándorlást már egy kisebb mértékű béremeléssel is csökkenteni lehetne. Vagyis akár hatása is lehet annak, hogy az idei bértárgyalások eredményeként szeptember elsejétől a szakorvosok bére bruttó 107 ezerrel, jövő novembertől újabb 100 ezerrel növekszik, a rezidensek alapbére jövő novemberben 50 ezerrel, a szakdolgozóké pedig idén átlagosan 26,5 százalékkal, jövő novemberben, 2018-ban és 2019-ben további 8-8 százalékkal emelkedik. Emellett a mozgóbér (például az ügyeleti vagy a készenléti díj) is nő, ami azért lényeges, mert ez jelentős hányadát teszi ki mind az orvosok, mind az ápolók fizetésének. Éger István, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) elnöke néhány héttel ezelőtt az InfoRádiónak értékelte a többlépcsős béremelést; szerinte csak akkor csökken számottevően az egészségügyi dolgozók elvándorlása, ha folyamatosan, több évig tart a jelentős mértékű béremelés. Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyért felelős államtitkár bizakodik, szerinte jövő év végére „Magyarországon az ágazati bérek a visegrádi négyek átlagán lesznek”. Azt azonban ő is megjegyezte, hogy a béremelés kevés az orvosok itthon tartásához és hazahívásához, ahhoz ugyanis „fel kell számolni a feudális viszonyokat” a magyar egészségügyben.

Ez utóbbi fontosságát mi sem mutatja jobban, mint hogy az általunk megkérdezett, külföldön dolgozó orvosok vagy ápolók majdnem mindegyike említette: hazajönne, ha a rendszer változna. „Szeretnék itthon dolgozni teljes állásban, és szívesen tennék is azért, hogy jobb legyen a helyzet. Jelenleg az oda nem figyelés óriási gondokat tud okozni, így nem lehet jó szívvel végezni a munkánkat” – mondja Helga, aki szerint sokat meríthetne a magyar egészségügy abból, hogy a fiatalok néhány évre elmennek, és külföldön szereznek tapasztalatokat. Ám addig, amíg itthon az egyszer használatos eszközöket is fertőtlenítik és többször felhasználják, amíg az oktatók nincsenek megbecsülve, addig nem jönnek haza. És addig sem, amíg létezik a hálapénz intézménye. „Angliában, ahol én dolgozom, nincs hálapénz. Még az is nehézséget okozott, hogy lefordítsam nekik ezt a kifejezést, annyira rendszeridegen a dolog. Ott a betegek maximum egy csokit vagy egy virágot hoznak, ami tényleg csak egy apró gesztus.” Tamás hasonlóan gondolkozik: „Én már évek óta nem fogadok el hálapénzt, így ameddig ez a rendszer működik és a bérek nem érik el a kinti bérek kb. 40 százalékát, addig sajnos nem tudok teljes állásban itthon dolgozni.”

Hálapénz Finnországban sincs. A kórházi napidíjak (100 euró körüli összeg) és szakorvosi ellátási díjak (30-40 euró) is magasak, ám ezért maximális ellátást kap a beteg. A fizetendő díjnak éves limitje van, így ha valaki sokat kénytelen kórházban lenni, nem megy rá mindene. „Nagyon jó úgy dolgozni, hogy a betegeknek fogalmuk sincs róla, mi a hálapénz. Fel sem merül bennük, hogy adniuk kellene valamit, legfeljebb egy tálca sütit” – mondja Balázs. Ők a szakvizsgáig biztosan kint maradnak, s hogy utána mi lesz, még nem döntötték el. Azt mondják, ha hazajönnek, az nagyon átgondolt döntés lesz, és nem csak azért, mert Finnországban egy alapellátásban dolgozó általános orvos alapbére (heti 37 órával, ügyelet nélkül) a finn átlagbér két-két és félszerese, míg egy magyar rezidens jelenleg az itthoni átlagfizetésnél kevesebbet keres. „Béremelésre van szükség, a paraszolvencia megszűnésére, ami a képzésre is hatással van, mert egy nagy hálapénzzel járó műtéthez az operáló orvos nem engedi oda a rezidenst akkor sem, ha a műtét tancélú és kötelezően elvégzendő volna. A magyar egészségügyben jelenleg a toldozás-foldozás megy, szép kórházakat építünk, eszközöket is veszünk, de a rendszert lassan már csak az otthon dolgozók áldozatos munkája tartja egyben.”