A bunda fenomenológiája - Kifordítom

Sport

Az újabb keletű bundabotrány egyben rávilágít a focit körbeölelő korrupció természetének időben állandó és változó elemeire.
Az újabb keletű bundabotrány egyben rávilágít a focit körbeölelő korrupció természetének időben állandó és változó elemeire.

Sokak szerint az utóbbi évszázad No.1 bundaügye kerekedik a szemünk előtt - mások csupán legyintenek: a friss botrány mindig felülüti a már félig elfelejtett régieket. Meglehet, a bunda egyidős a sport születésével - nálunk leggyakrabban, de nem kizárólag a futball kapcsán emlegetjük. Minden, amit focitárgyban el tudunk mondani a bundáról, értelemszerűen vonatkozik más sportágakra is, de az egyik legszebb, szinte már mondakörnek is nevezhető történetfüzér a labdarúgáshoz kötődik.

Amikor bundáról beszélünk, nem árt megkülönböztetni az egymástól alkalmanként mind motivációjukban, mind logikájukban különböző sportkorrupciós eseteket. Alapesetben a bunda nem jár pénzforgalommal: a csapatok viszonossági alapon, "méltányosságból" adnak át, illetve szereznek pontokat. Ezt adott esetben illik visszaadni: számos visszaemlékezés szerint jó ideig ebben az ördögi körben mozgott a teljes magyar NB I. Ha pedig mégis előkerül a pénz, azt felajánlhatja az egyik csapat a másiknak - de akár egy kívülálló is: ilyenkor viszont már száz százalék, hogy a bunda oka és eredője a sportfogadás. Manapság, a sportfogadás globalizálódásának korában röhejesnek tűnhetnek az egykori, szigorúan helyi érdekű totómaffiák - de egyes (meg nem erősített) sajtóinformációk szerint efféle zárt, belterjes társaság tereli a megfelelő irányba a mai magyar labdarúgó-bajnokság eredményeinek jó részét is. Amúgy a mai fogadási szisztéma teljes mértékben demokratizálja a bundázást, egészen pontosan az eredmények manipulálását: jóformán elég, ha egy adott csapat néhány játékosa összefog, és megjátssza saját mérkőzését (jó oddsszal!) egy olyan tippmixcégnél, amelyiknek még nem jutott eszébe (mint a honi Sportfogadási Zrt.-nek), hogy ne engedjen magyar meccsekre kötés (jórészt mindjárt ötös...) nélkül fogadni. Ezek után "elég" pocsékul játszani, hátul nagyokat hibázni, és simán elveszteni egy hazai meccset, esetleg csak egy félidőig bénázni, majd "váratlanul" fordítani, amikor megugrottak a nyerési oddsok - a drukkerek "jobb" esetben meg sem fognak lepődni. A bundának is létezik egyfajta látszólagos evolúciója - ám valójában csak annyi történik, hogy míg régebben pontok, helyezések, kiesés-feljutás volt a fő tét, addig manapság - bár a későbbiekben tárgyalandó "Calciopoli-botrány" ellentmond ennek - jórészt a sportfogadás a futballkorrupció demiurgosza.

Offenbach meséi

Korántsem teljes igényű, ám remélhetőleg tipológiailag reprezentatív bundatörténetünket kezdjük egy részlegesen magyar érdekeltségű üggyel, melynek egyik főszereplője hazánk eleddig utolsó - sajnálatosan töredékes pályát befutó - (majdnem) világklasszisa, Varga Zoltán. Az eseménysor 1971 kora nyarán indult, a Bundesliga az évi szezonját lezáró estélyen, ahol az első osztályból frissen kiesett Kickers Offenbach elnöke, Horst Gregorio-Canelas (amúgy déligyümölcs-nagykereskedő, beceneve: őrült spanyol) lejátszott egy hangszalagot a megdöbbent ünneplő publikumnak - közöttük a német futball teljes vezérkarának, a klubok vezetőinek és Helmuth Schön akkori szövetségi kapitánynak. A felvételen a magát is lebuktató offenbachi elnök alkudozik két Hertha-játékossal, bizonyos Bernd Patztkéval és Tasso Wilddel, akik a győzködés hatására sem hajlandók eladni utolsó fordulóbéli, számukra tét nélküli meccsüket Canelasnak, elvégre a rivális, szintén a bennmaradásért küzdő Bielefeld többet ajánlott! A felvétel hamarosan bejárta a német tévécsatornákat, országos botrány támadt belőle, majd kisvártatva örök időkre eltiltottak a focitól négy játékost - a szalagon hallható duón kívül Gergely Lászlót és Vargát - azzal a váddal, hogy utóbbiak előre követelték a (számukra emelt összegű) bundapénzt. Varga, aki amúgy tényleg nyakig benne volt az ügyben (bár ez utóbbi különvádakat később cáfolták a tanúk), mélyen felháborodott azon, hogy egyedül kell elvinnie a balhét megannyi játékostársa helyett, s bíróságon támadta meg a német szövetség döntését. Amint Varga előtárta bizonyítékait, a szövetség rögvest vádalkut kínált: két évre mérséklik a büntetését, sőt külföldön ezt követően akár rögtön pályára is léphet, ha kitálal. Nos, Varga beszélt, s ezt követően láncreakció-szerűen mind többen voltak kénytelenek megnyílni. Kiderült, hogy nemcsak egy meccsről volt szó, hanem legalább tízről, s legalább 7-8 csapat játékosai és sokszor a vezetői is érintettek az ügyben. A korabéli nyugatnémet sajtóban akadt olyan feltételezés, mely szerint még a szövetség vezetői is előre tudtak a fixált meccsekről, ezért próbálták mondvacsinált ítéletekkel berekeszteni a német futball presztízsét fenyegető botrányt. Végül több mint félszáz focistát tiltottak el (például a Hertha és a Schalke csaknem teljes játékoskeretét), sokakat élethossziglan, amit azért kisvártatva enyhítettek egy-két évekre. Az ítéletek lezárták több ismert, sokszoros válogatott játékos (például a védő Fichtel vagy a jobbszélső Libuda) nemzetközi karrierjét, másokét pedig évekre késleltették. Klaus Fischer, a későbbi gólkirály, a hanyatt vetődéses, "ollózós" gólok (németül Fallrückzieher - ilyet rúgott az 1982-es Mundial elődöntőjének hosszabbításában a franciáknak) mestere csak 1977-ben, 28 évesen lehetett válogatott - azután viszont öt év alatt 45 meccsen harmickét gólt szerzett. Mindazonáltal a botrány nem rogyasztotta meg a (nyugat-)német focit: 1972-ben Európa-bajnokok, 74-ben világbajnokok lettek.

Míg a fenti német bundasorozatot voltaképpen két klub, az Offenbach és a Bielefeld kiesés elleni harca motiválta, addig a hetvenes-nyolcvanas évek olasz ügyeit már az illegális sportfogadás, a fekete totó (olaszul: Totonero).

Olasz módra

Az egész olasz futballt behálózó meccsmanipulációs rendszert magától értetődően és a nemzetkarakterológiai előítéleteket is megerősítve a szervezett alvilág működtette. Mindazonáltal nem ők buktak meg 1980-ban, hanem a botor játékosok - annak nyomán, hogy az olasz fináncok vizsgálódni kezdtek két római bolttulajdonos feljelentései alapján. Hét klub és sok-sok játékos, közöttük válogatott sztárok, gólkirályok, no meg védők és kapusok kerültek gyanúba - erősítve azt a "bundológiai" vélekedést, hogy egy meccs lerendezéséhez elég egy jó kapus (aki alig feltűnően beenged néhány gólt), egy "megbízható" középső védő (aki "véletlenül" rosszul helyezkedik) meg egy jó csatár, akinek nem kell mindig erőltetnie a góllövést. Az ítéletek "szigorúak" voltak: az AC Milant és a bajnok Laziót visszaminősítették a másodosztályba, a többi öt csapat pontlevonással bűnhődött - sok megfigyelő szerint ezzel sikerült megtalálni a megfelelő bűnbakokat. Az eltiltott játékosok között ott volt a legendás, negyven éven felül is aktív, sokszoros válogatott kapus, Albertosi, de a legnagyobb feltűnést két válogatott csatár, a '78-as és a '79-es gólkirály Paolo Rossi és Bruno Giordano hároméves eltiltása okozta. Rossi végig tagadta a vádakat, s később önéletrajzi könyvében megszólaltatta az ügy egyik koronatanúját, aki bevallotta: Rossit csak belekeverték az ügybe. Mindenesetre a csatárnak megbocsátottak az 1982-es foci-vb előtt, ahol főszereplésével az olaszok lettek a bajnokok. Ezt követően Rossi összes büntetését eltörölték, a fogadási célzatú meccsmanipulációk meg vidáman zajlottak tovább. Alig négy év múlva, 1986-ban jött az újabb Totonero-botrány: első-, másod-, harmad- és negyedosztályú klubok vezetői, edzői és játékosai buktak le a korábbihoz hasonlóan. A következmények is a szokásosak voltak: pontlevonások, súlyosabb-enyhébb eltiltások. A "legolaszabb" nevű csapatot, a Lanerossit kizárták az első osztályból, de jellemző, hogy a szankciók már egyetlen klasszis, válogatott játékost sem érintettek. Az olasz futball ettől aligha lett tisztább (amit az újra és újra felmerülő ügyek bizonyítanak), de a meccsmanipulációk motivációi és eszközei némileg finomodtak - még ha ettől alapvetően otrombák is maradtak. A 2006-ban kibukott Calciopoli-botrány például rávilágított arra, hogy némely klubok vezetősége milyen szívélyes, baráti és üzlettársi kapcsolatot alakított ki az olasz focibírói testülettel. Telefonlehallgatások bizonyították, hogy a Juventus (az akkori és előző évi bajnok), továbbá a Fiorentina, a Milan, a Lazio (istenem, vannak örök visszaesők), valamint a Reggina vezetői élénken interpelláltak az olasz futballszövetségnél és a bíróküldő testületnél azért, hogy nekik tetsző (elkötelezett) játékvezetőket küldjenek ki a meccseikre. Különösen az akkori Juve-elnök, Luciano Moggi szorgoskodott e tekintetben - először éppen az ő személye lett gyanús a telefonlehallgatások nyomán vizsgálódó nápolyi rendőrök előtt. Aztán persze kiderült, hogy általános gyakorlatról van szó, s az ügy jellegénél fogva az is nehezen kiszámítható, melyik bajnoki mérkőzést mily módon és mértékben vezették félre az érintett bírók. Az olasz futballszövetség kijelölt vizsgálója, Stefano Palazzi eredetileg példásan szigorú büntetéseket javasolt - ám ezeket szinte minden esetben mérsékelték, mondván, hogy a bíróküldési gyakorlat utólag már kiszámíthatatlan mértékben manipulálta a pályán elért eredményeket. Egyedül a Juventus esetében vélték bizonyítottnak, hogy a sportszerűtlen összefonódás hozzájárult a sikereihez. A csapatot megfosztották 2005-ös és 2006-os bajnoki címétől, és száműzték a másodosztályba, amit kilencpontos hátránnyal kezdhetett meg. (Hála klasszisokból álló keretének, így is simán visszajutott az első osztályba.) Moggit öt évre tiltották el minden, futballal kapcsolatos tevékenységtől, Massimo De Santis egykori FIFA-játékvezető 2011-ig biztosan nem bíráskodhat, és Franco Carraro, az olasz futballszövetség elnöke (80 ezer eurós büntetés elkönyvelése mellett) kénytelen volt lemondani posztjáról. Sokakat tiltottak el hosszabb-rövidebb időre (főleg sportvezetőket és bírókat) - a Juventus-drukkerek pedig azóta is meg vannak győződve arról, hogy mindez a rivális Internationale manipulációi nyomán alakult így. (Tény és való: az Inter kapta meg a két, a Juvétól elvett bajnoki címet, s azóta úgyszólván egyeduralkodók az olasz fociban.)

Hazai ízek

Tulajdonképpen már a homályba vész, mikor nyelte el a korrupció teljesen a magyar futballt. Állítólag Puskásék idején már nagyban mentek a bundák (de hát akkor még világklasszis játékosok döntötték el a bajnokságot - és akár azt is, ki essen ki a bajnokságból), de valószínűleg a hatvanas évektől durvult el a helyzet. Bundázni bármiért lehetett: bajnokság, kupagyőzelem, dobogós hely, kiesés elkerülése - de a hiedelem szerint már a fáradságos küzdelem elkerülése is elég ürügy volt egy baráti ikszhez. A korszak módfelett informatív III/III-as titkosszolgálati iratai tanúskodnak többek között a bundázás mechanizmusáról - s arról is, hogy a hatóságok sok mindenről tudomást szereztek, és alkalmanként maguk is befolyásolni próbálták a pályán zajló eseményeket. A Tischler János történész által az ún. Nemere-ügy kapcsán publikált (Nemere jelenti - Virágnyelven a Ferencvárosról, Rubicon, 2004/8-9.) besúgójelentések egyikében Nemere (azaz Novák Dezső akkori válogatott olimpiai bajnok védő, később neves és sikeres edző) írt le egy érdekes esetet. 1969 végén az FTC és a Dunaújvárosi Kohász vezetői (akik, sokszor pártbizottsági tagok lévén, mintegy felettesi szinten értesültek a helyi III/III-as osztály jelentéseiről) megtudták, hogy játékosaik az ő fejük felett akarják elintézni a kiesés szempontjából kulcsfontosságú meccset, és közbeléptek. Nemere szerint kisvártatva a Fradi vezetőinek kezében volt az aláírt papír: a Kohász vállalta, hogy kétmillió forint értékű építési anyagot szállít a Fradi-stadion akkor is zajló építkezéséhez. A mecs-cset amúgy 2-1-re nyerte a vendég Dunaújváros, és bennmaradt az NB I-ben.

A magyar bundaszisztémában a hetvenes évek végén következett be részleges paradigmaváltás - az addigi, fent részletezett motivációk mellé becsúszott egy újabb: a totóügy. Az adott erre alkalmat, hogy a sportfogadás heti rendszeressége megkívánta, hogy a nagy labdarúgó-bajnokságok szünetében is legyenek mérkőzések a totón - ezért találták ki az úgynevezett Nyári Totó Kupát, ahol másod- és harmadvonalbeli csapatok küzdöttek, gyakorlatilag tét, ennek megfelelően javadalmazás nélkül. A feladat adott volt, s hamarosan legalább két fogadói csoport szerveződött a meccsek manipulálására: az egyiket Molnár Tibor, a szekszárdi "totókirály" (foglalkozása: háztartásbéli), a másikat a kiskunfélegyházi (téesz-részlegvezetőként dolgozó) Faragó József vezette. Jól szervezett hálózatokról volt szó, ahol leosztott feladatokat katonás fegyelemmel hajtottak végre az egyes funkciók felelősei. Érdekes, de egymás köreit ritkán zavarták - habár állítólag előfordult, hogy ugyanazon meccsbe nyúltak bele, csakhogy egyikük az egyik, másikuk a másik csapatot vette rá, hogy "feküdjön le" - nos, ez egy élvezetes rangadó lehetett. A Nyári Totó Kupán hatalmasat lehetett kaszálni - elvileg valamennyi mérkőzést kézben lehetett így tartani -, csak éppen a hatóságoknak (előbb persze az állami sportfogadásnak, majd a rendőrségnek) szemet szúrt, hogy egy alkalommal óvatlanul ötvenvalahány telitalálatos totószelvény sorszáma folytatólagos volt, azaz ugyanabban a totózóban vásárolták őket. Az események felderítésében azután alighanem igénybe vették a mindent behálózó belső elhárítás jelentéseit is, ami nagymértékben javította az efféle nyomozások hatékonyságát. Szépen meg is bukott mindenki: mindkét fogadói csoport, a kijáróik (közöttük Sárközi István mexikóvárosi olimpiai bajnok), a megvesztegetett bírók (merthogy a totócsalók ebben is biztosra mentek), Pócsi László, a bírók ellenőreinek főnöke (ő vette meg a sporikat...) és persze megannyi játékos. Jórészt az NB II-ből (de csak azért, mert NB I-es mecs-csek akkoriban nem szerepeltek a totóban) - közöttük az azóta sajnálatos módon elhunyt klasszis, sokszoros válogatott, olimpiai bajnok, Eb 4. helyezett középpályás, az első osztályból még 1977-ben száműzött Kocsis Lajos: a magyar futball legismertebb alkoholbetege, a történtek idején a Gyula játékosa. Persze meg is kapta mindenki a maga megérdemelt büntetését: a totókirály és udvartartása tömlöcbe került egy pár évre, az érintett focistákat jó időre eltiltották - összesen csaknem kétszáz, a futballban érintett személyt értek szankciók (a vesztegetőket nem számítva). A bundázás pedig persze nem ért véget - csupán visszazökkent a jól ismert kerékvágásba: kiesőjelölt csapatok vásároltak, könyörögtek ki pontokat, győzelmeket (családi legenda számol be egy utolsó fordulós vidéki meccsről, amikor K., a hazaiak jól megtermett, válogatott kapusa térdre rogyott egy, a mellkasa felé tartó fejes láttán, majd észlelve, hogy ez is kevés, inkább lehúzta a fejét...).

Egyszer-kétszer az MLSZ is közbeszólt, bár a hírhedett 1984-es Volán-Honvéd 6-6 sokaknál kicsapta a biztosítékot (megjegyeznénk: ma is akad érintett játékos, aki állítja, hogy az voltaképpen "tiszta meccs" volt). Abban az évben éppen a Nyíregyháza és a Volán versengett egymással a kiesés elkerüléséért, alighanem egymásra licitáltak, ám az MLSZ a "sportszerű" küzdelem győztesét is kizárta az NB I-ből. Keményen "megbüntették" a bajnok Honvédot is: öt pontot vontak le tőle utólag, amivel még így is kényelmesen első maradt. Cserébe hamarosan nemzetközi szintre emelték a gyakorlatot. 1987. december 9-én például az UEFA Kupa harmadik fordulójában az 5-2-es hazai előnnyel induló Honvéd 5-1-re kapott ki a visszavágón - Fitos József, az egyetlen gól szerzője szerint a görögök megvették a továbbjutást.

Az utóbbi évek jellegzetessége, hogy számos esetben kerültek gyanúba játékosok azzal, hogy eltippmixelték csapatuk meccsét, de gyakorlatilag egyetlen esetben sem sikerült bizonyítani a bunda tényét. Jellemző módon meccsbefolyásolási kísérlet miatt egy alkalommal került sor hivatalos MLSZ-szankciókra, még 2003 júniusában. A májusban lejátszott Fehérvár-Kispest-Honvéd-meccs előtt ugyanis Hamar István, a vendégek válogatott csatára felhívta Pomper Istvánt és Tóth Norbertet a hazaiaktól - utóbb valamennyi érintett tagadta, hogy az eredmény befolyásolásának céljából, de az ügy a Fehérvár vezetőinek fülébe jutott. A meccset amúgy a vendégek nyerték 2-1-re, a telefonálgató labdarúgók pedig több hónapos eltiltással bűnhődtek, bár utólag Hamar egyéves felfüggesztését is mérsékelték.

Mint már utaltunk rá, a tippmixes ügyek biztonságosabbak a tekintetben, hogy szinte már az ellenféllel sem kell egyezkedni - elég gyéren játszani, és felmarkolni a pénzt egy párkányi fogadóhelyen. Mindez ahhoz vezetett, hogy mára egyelőre igazolhatatlan feltételezések uralják a honi futballközvéleményt: egyesek szerint az üzlet korábban nálunk is, ahogy a most bontakozó, összeurópai fogadási botrányban, bizonyos, jórészt délszláv szervezett bűnözői körök kezében volt, ám ezt felváltotta volna a "professzionális" magyar labdarúgók egy markáns csoportjának érdekszövetsége. Korábban még derültséget (és persze dühöt) váltottak ki azok a hírek, amelyek a hétvégén fogadási célból Szlovákia felé induló gépkocsikaravánokról szóltak - természetesen egy-egy ismert labdarúgó és rokonai-barátai részvételével (lásd még: Tutistaparadicsom, Magyar Narancs, 2003. január 30.).

Manapság utazni sem kell, a világhálón elérhető virtuális fogadóirodákban bármire tehetünk pénzt. A nemzetközi tippmixcsalási ügy jelenleg még vizsgálati szakaszban van, eddig egyetlen tisztátalan meccs vagy bundázó focista neve sem ismert. Azt sem tudhatjuk, mennyire nyúlnak az ügy szálai Magyarországra - vagy meg kell-e "elégednünk" saját, fent méltatott futballafférjainkkal. Mindenesetre illúzióink nem nagyon lehetnek.

Figyelmébe ajánljuk