Kozák Danuta: A bátyáméhoz, Jurandéhoz hasonlóan az én keresztnevem is Sienkiewicz Kereszteslovagok c. regényéből való. Anyukám lengyel származású, de több mint harminc éve itt él: Olsztynban ismerkedett meg az ott tanuló apukámmal, összeházasodtak, és ideköltöztek. Azt is anyukám találta ki, hogy kajakozzak: kellett valami, ahol levezethetem a fölösleges energiáimat. Fölhívta az MTK-t, én meg végül a mellette lévő KSI-be mentem - apukám ott kenuzott ifjúkorában, és lusta is voltam az MTK-ig elsétálni. Onnantól már nem arról szóltak a napjaim, hogy a suli után unom a fejemet, hanem hogy minden délután fél 4-re lemegyek edzésre a barátaimhoz. Nagyon szerettem kajakozni. Nagyon büszke voltam rá, amikor az edzőnk, Agócs Misi felvett minket videóra, és az egész csapatnak a rólam készült felvételt mutatta: nézzétek, milyen jól elfordul a Danuta, milyen szépen evez. Sok korosztályos versenyt nyertem, amik ma már azért is jelentenek sokat, mert tudom, később többen elvesztek az akkori nyertesek közül... Aztán felkerültünk Simon Miklóshoz, és tulajdonképpen ott kezdődött a profizmus.
Magyar Narancs: Ez alatt mit értesz?
KD: Nekünk addig a Hídépítő Kupa és az országos bajnokság jelentette a nagy versenyt, Siminél viszont idősebb lányokkal voltunk együtt, akik ifi vb-re és U23-ra készültek. Később hozzánk kerültek Szabó Szilviék is (Fábiánné Rozsnyói Katalintól jött el Bóta Kingával és Viski Erzsébettel együtt, mindannyian olimpiai ezüstérmesek, világ- és Európa-bajnokok - a szerk.). Egy fiatal, ha idősebbekkel edzhet, rengeteget tanulhat: hogyan kell bemelegíteni, nyújtani, edzés után levezetni. Vagy beosztani egy pályát, ki hol robbant. Emellett beleláttunk az események hátterébe is: ki kit próbál fúrni, és hogyan.
MN: Ha ennyi plusszal járt, miért jöttetek el Simon Miklóstól, és mentetek át Kati nénihez?
KD: Három csoport volt: Sztaics Istváné, ahol "riás (Paksy Tímea világ- és Európa-bajnok - a szerk.) készült, Kati nénié, ahol Kovács Katiék voltak, és a miénk. De csak az tudott érvényesülni, aki Kati néninél volt. Minden feltétel neki kedvezett, a szövetség mindenben őt támogatta. Egy-egy ember volt csak, aki másnál is el tudott érni eredményt: Benedek Dalma például Siminél nyert vb-t. De ha csapathajót akartál menni - és egy fiatalnak általában itt van először esélye arra, hogy Eb-n, vb-n versenyezzen -, akkor Kati néninél kellett kajakoznod. 2005-ben "riás is őt választotta, majd a 2006-os vb után Dalma és Gabi (Szabó Gabriella olimpiai ezüstérmes, világ- és Európa-bajnok - a szerk.) is, Sziszóék abbahagyták, mi pedig ott maradtunk ketten vagy hárman. Mondtam, én is átmegyek, de Kati néni nem vett át. Viszont Simi elkezdett külföldön munkát keresni (végül a brit női kajakválogatott vezetője lett - a szerk.), szóval tudtuk, semmiképpen sem folytatjuk együtt. Decemberig edzettem nála, aztán Kati néninél.
MN: Elsőre miért nem vett át?
KD: Korábban már hívott, akkor nem mentem. Nem is éreztem igazi hívásnak... Talán így bosszulta meg.
MN: Aztán hogyhogy mégis?
KD: Nem hiszem, hogy néhány hónap alatt olyan sokat változtam. Talán játszani akart.
MN: Szerinted mi az ő tudása?
KD: Hogy követel. És hogy nincs annyira jóban a csapattal, a versenyzőivel. Nem ültök le közösen sörözni vagy kávézni. ' az edző, az van, amit ő mond, nincs demokrácia. Ez hozza szerintem az ő sikereit.
MN: Nehéz volt alkalmazkodni?
KD: Nem. Kicsit féltem, de tudtam, mire kell készülnöm: mindenki mondta, hogy nagyon kemény, meg fog ríkatni, sírva fogok hazamenni. Hallottam, hogyan tart edzést, hogy beszél a versenyzőivel: keresztnév, pontpontpont, evezz, pontpontpont! És tényleg fárasztóak voltak az edzései, de meg akartam neki mutatni, hogy kemény csaj vagyok. Arra az időszakra úgy emlékszem vissza, hogy ész nélkül kell csinálni mindent, amit mond, és akkor lehet, hogy jó lesz.
MN: 't miért hagytátok ott?
KD: Janics Natasa ment el először, pár hónapra rá, hogy odakerültem. Kovács Kati továbbra is vele akart párost menni, ezt Kati néni nem engedte, így elment ő is. És mivel az akkori válogatási elvek szerint az mehetett az olimpiára, aki a négyest nyeri, mi Szabó Gabival úgy gondoltuk, több esélyünk van, ha összeülünk Natasával és Katival. Ezért mentünk el, először Sári Nándihoz.
MN: Kati nénivel ezt rendeztétek azóta?
KD: Nem, de azt sem hiszem, hogy ez egy függőben lévő dolog lenne. Azt a pekingi négyest nagyon sokan tolták, az olimpiai ezüstben benne volt Kati néni, Simi és Sári Nándi munkája is. Siminek is rosszulesett, amikor eljöttünk tőle, de vele például nagyon jót dumáltunk az olimpiai faluban, úgy láttam, irigység nélkül, felhőtlenül örül, és nagyon büszke ránk. És azóta is leülünk egy kávéra, ha itthon vagy valahol a világban összefutunk. Kati néni nem ilyen. Mi köszönünk neki, ő nem köszön vissza. Ez már szerintem így is marad.
MN: Hogyan élted meg az első olimpiádat?
KD: Először Bóta Kingától kérdeztem, mit van mindenki így felspannolva az olimpiától? Ugyanazok indulnak, mint a vb-n, mitől olyan nagy szám? Mondta, azért eléggé más. És hogy vannak olyanok, akik az olimpiára edzenek, minden negyedik évüket húzzák csak meg, a többi csak kézlóbálás. És mentálisan is keményebb dió, mert ilyenkor mindenki jobban figyel a sportra, ráadásul Magyarországon a kajak-kenu sikersportág. Ha olvastad az addig nem túl sikeres szereplésről szóló tudósításokat, minden cikk azzal ért véget, hogy majd a kajakosok! Ez eléggé stresszelt bennünket. Meg az olimpiai pálya! Sose versenyeztem még akkorán. Az egész vízfelület nagyon nagy volt, minden épület hatalmas, 500 métertől már voltak tribünök, rajtuk sok emberrel. Picinek és elveszettnek éreztem magam a hajóban, de közben olyan volt, mintha mindenki engem nézne. A célba érkezés is fura volt: úgy éreztem, nem volt egy igazi pálya. Nem mondom, hogy tudtunk volna jobbat, de edzésen voltak jobb pályáink. Beértünk, és valami hiányzott belőle. De az is bennem volt, hogy hú, mégiscsak egy olimpiai ezüstérem! Láttam Katin, hogy kevésbé örül neki, mint mi. Mi ott álltunk Gabival, a két boldog újonc, hogy ez milyen jó, de nem nagyon mutattuk... Az az eddigi pályafutásom csúcsa, a legértékesebb helyezésem, még ha az idei egyesben sokkal több munkám is volt, mint abban a négyesben. Akkor is sokat edzettem, de az idén tudatosabban, felnőttesebben. Jobban figyelek a testemre, és próbálom kirekeszteni, ha 250 m-nél jön a fájdalom. Ezért a vb-ezüstért jobban megdolgoztam.
MN: Egy 500 pálya hogy van fölépítve?
KD: Azt inkább nem mondanám el.
MN: Mert megtudják a riválisok?
KD: Igen. Miért mondanám el, hol indítok? Jó, akit nagyon érdekel, az nyilván megnézi. De szoktam változtatni. Megnézem, kik az ellenfelek, nagyjából tudom, ki mire képes, ahogy ők is tudják, én mire. Mindenki próbálja meglepni a többieket - és sokféle variáció lehetséges. Most, a szegedi vb-n például nagyon meglepett a német lány, Nicole Reinhardt. ' jól rajtolt, én rosszul. A periférián érzékeltem: úristen, mennyire elhúzott! Szinte sokkolt. Ha nincs mellettem Oszipenko (Inna Oszipenko-Radomszka ukrán olimpiai bajnok, a vb-n végül Reinhardt és Kozák mögött 3. lett - a szerk.), szerintem többel kapok ki. De jó tanulópénz volt, most már tudom, hogy nem szabad nézelődnöm, mert nem tesz jót.
MN: Az edzésen hogy mész 500 pályát? Hiszen a legfőbb riválisaid közül többekkel csapattársak vagytok, ugyanannál az edzőnél, Csipes Ferencnél, ugyanazokért a célokért hajtotok...
KD: A versenyszituáció teljesen más, meg azért mi nem megyünk olyan sok 500 pályát együtt. Sokszor résztávozunk, de ritkán állunk úgy föl, hogy 500 méter, és ami a csövön kifér.
MN: Azért meccseltek?
KD: Futásban is, úszásban is, résztávozáskor is. De nincs az a végén, hogy leteszem a lapátot és nevetek, hogy győztem. Persze, mindenki nézi a másikat, ez hajt minket előre - emiatt tudjuk egymást húzni. Összességében jó, hogy együtt készülünk. Hátránya, hogy mindannyian azt szeretnénk, figyeljen ránk a Feri. Neki mindannyiunkkal el kellene hitetnie, hogy te fogsz nyerni - és ez elég nehéz. Nem is mindig sikerül neki. Siminek inkább: amikor Dalmával edzettünk, őt azzal piszkálta, nehogy már megverjen ez a kis fiatal! Engem pedig azzal: előzd meg a Dalmát! Feriben ez nincs meg anynyira. Szerintem ő úgy van evvel, hogy ha világklasszis vagy, és világelső akarsz lenni, akkor ezt megoldod magad. Nagy szerencsém, hogy a magánéletemben olyan párt találtam, aki ezekben a kajakos dolgokban sokat tud segíteni. Így ha Feri nem foglalkozik velem, mert nincs ideje vagy kedve, nem is érdekel. Ez volt Kati néninél is a szerencsém: nemigen érdekelt, amikor csúnya dolgokat mondott nekem, mert tudtam, vagy nincs igaza, vagy azért csinálja, hogy bántson. Van egy biztos hátterem a barátom révén, akinek köszönhetően az edzéseken úgy tudok odaállni, hogy nem az edzőért hajtok.
MN: És a Szabó-Kozák-párosnak mi az ereje?
KD: Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, egy egyesületben kezdtünk. Agócs Misi ültetett minket össze, csak akkor még én ültem elöl. Már Kati néninél voltunk, amikor az egyik év végén mindenkinek kellett írnia egy levelet a célkitűzéseiről. A barátom felvetette, mi lenne, ha én ülnék hátul, én pedig ezt írtam Kati néninek. Szöget üthetett a fejébe, mert mondta, cseréljétek meg! Azóta így megyünk. Gabi is jobban szeret elöl ülni, és nekem is jobb, hasznosabbnak érzem azt a munkát, amit hátul tudok. Elöl, ahol az a feladat, hogy ne húzzam el a mögöttem ülőt, mert akkor ő nem tudja alám tolni a hajót, kicsit fölöslegesnek érzem magam. Meg tudom csinálni, de akkor úgy érek be, hogy nem hajtottam ki magam. Hátul sokat többet bele tudok tenni. De nem csak ezért megyünk jól. Hanem mert nagyon hasonlít a technikánk, ugyanott tesszük bele az erőt. És mert nagyon jól ismerjük egymást. Ha edzésen valami nem úgy megy, Gabi szokott kicsit idegesebb lenni - ilyenkor hagyni kell, hogy lecsillapodjon, és utána átbeszéljük. Engem pedig inkább noszogatni kell, mert én olyan ráérős vagyok. És azért is jó Gabival, mert barátnők is vagyunk.
MN: Ma mit szeretsz a kajakozásban?
KD: Iramot menni, amikor csak nézem a környező dolgokat a vízen. Meg technikázva evezni, amikor érzem, hogy suhan alattam a hajó. Vagy amikor célba érek egy versenyen. Az öröm, hogy hú, ez most megvan. Az egy nagyon jó pillanat.
MN: Idén mind a két válogatót a ti párosotok nyerte, te mégis az egyest választottad. Miért?
KD: Szerintem a szakma csúcsa az 500 m egyes olimpiai döntő. Azt a legnehezebb megnyerni. És nem azért, mert többet kell érte edzeni, hanem mert az egy egyéni sportág, míg a párosban van egy társad, akire támaszkodhatsz, ha bármi gondod van. Gabival is megbeszéltük.
MN: És jövőre mire készülsz?
KD: Elég sok mindent meghatároz majd, hogy ki viszi el az egyest. Ha Natasa, nem lesz Janics-Kovács-páros. Ha én, nem lesz Szabó-Kozák-páros. És akkor még mondhatnék variációkat. Pláne, hogy egyest-párost nem mehetünk az olimpián, csak egyest-négyest vagy párost-négyest. Az álmaimban azt látom, hogy Londonban nyerek, és aranyéremmel jövök haza, de hogy milyen egységben, azt nem tudom.
