Dietz Károly 1885-ben soproni polgárcsaládba született, gyerekként került a fővárosba. Visszaemlékezése szerint gimnáziumi osztályának egyik legjobb futója volt, rövid ideig birkózott és úszott is. Gyerekkorában született meg a magyar futball - Dietz harmadikos gimnazistaként rúgott először bőrlabdába, nyaranta barátaival járta a város grundjait. Futballista-pályafutása a BAK ificsapatában kezdődött, ahol a sajátos csengésű Seeman, Fitt, Dietz, Spitz, Pick csatársor tagja volt. Több klubnál is megfordult, a MAFC-ban vélhetően néhány első osztályú mérkőzésen is pályára lépett. 24 éves koráig, rendőrgyakornoki kinevezéséig rúgta a labdát a műegyetemi sportklubban, melynek csapatkapitánya, később szakosztályvezetője is volt.
Dietz a jogi egyetem elvégzése után a rendőrség szolgálatába állt, és futball helyett házasságszédelgőkkel kezdett foglalkozni. A háború előtt házasságközvetítéssel kapcsolatos visszaélések felderítése volt a feladata, majd a hadseregszállítás körül elkövetett visszaéléseket, az árdrágítást üldözte. Az őszirózsás forradalom idején Budapest rendőrfőkapitányának nevezték ki, eredetileg csak ideiglenes jelleggel, ám végül egészen 1919. március 21-ig hivatalban maradt. Az alapvetően apolitikus beállítottságú Dietz későbbi sorsát döntően meghatározta a főkapitányi székben töltött néhány nehéz hónap. Az illegálisan fegyverkező, hatalomátvételre készülő kommunisták - élükön Kun Béla - letartóztatása a Tanácsköztársaság idején, majd 1945-öt követően volt számára igen rossz ajánlólevél. A Horthy-korszakban azt nehezményezték, hogy március 21-én ellenállás nélkül adta át a rendőrség vezetését, a nyilasoknak pedig mint a baloldali Károlyi-éra magas beosztású tisztviselője volt gyanús. A tanácshatalom idejének nagy részében börtönben ült, a kommün bukása után pár napig újra rendőrfőkapitány lett, majd fegyelmi vizsgálatot rendeltek el vele szemben. 1920 júniusában, 35 éves korában megfosztották hivatalától és a szolgálati évei után járó nyugdíjától. Gyorsan felívelő rendőri karrierje ezzel véget ért - ezután jogászként dolgozott, a 30-as években a Teréz körúton ügyvédi irodát vitt.
*
A szerényebb civil, de gazdagabb sportolói pályát befutó Sebes 1906-ban született Scharenpeck Gusztáv néven egy budapesti munkáscsaládban. Sebes - József Attila osztálytársa - a Ferencváros egyik bérkaszárnyájában nőtt fel, gyerekkorát gyakorlatilag a Haller téri grundon töltötte. Esztergályosinasként került kapcsolatba a szakszervezettel, ahonnan egyenes út vezetett a Vasas ifjúsági csapatába. 1924-ben Párizsba ment dolgozni, ahol egy magyar dalárda tagjaival SC Nomad néven csapatot alapítottak, innen a CO Billancourt-ba igazolt. 1927-ben hazatért, az MTK profi csapatához, a Hungáriához szerződött, a csapat intézőjének javaslatára ekkor magyarosította nevét Sebesre. Játék mellett letette a villanyszerelői vizsgát, nyugdíjas állást kapott az Elektromos Műveknél - a saját bevallása szerint Fradi-drukker Sebes egész játékos-pályafutását a klub 1940-es, politikai nyomásra történt feloszlatásáig a Hungáriában töltötte, háromszor nyert bajnoki címet a kék-fehérekkel.
Szakmai karrier
Nem tudunk arról, hogy szövetségi kapitányi kinevezése előtt Dietz dolgozott volna edzőként. A kapitány nem sportolói vagy edzői kvalitásainak, hanem jogi végzettségének s vélhetően rendőrségi tapasztalatainak köszönhetően került a sportág irányítói közé. Az 1930-as években a profi szövetség egyik alelnöke volt, négy éven át vezette a szövetség fegyelmi bizottságát. Kapitányi kinevezésekor a Sporthírlap kiemelte, hogy az egykori rendőrkapitánynak rendkívüli tekintélye volt, egyetlen labdarúgó sem mert vele tegeződni, mint "élet-halál, sőt pénzbüntetések urát" tisztelték a játékosok.
A Rákosi-korszakig, a politikai szerepre ítélt sportélet születéséig a szövetségi kapitány legfőbb, sőt szinte egyetlen feladata a válogatás volt. A futball főszereplői a klubok voltak, a szövetségi kapitány vagy a munkáját segítő ún. válogatóbizottság a pillanatnyi forma alapján választotta ki a keret tagjait. Szó sem lehetett tehát csapatépítésről, ráadásul több kiváló futballistánk külföldön játszott, akiket nem lehetett a nemzeti csapatban szerepeltetni. A kapitányok két-három évente cserélődtek, 1934 előtt csupán két szakembernek adatott meg, hogy legalább harminc mérkőzésen állíthassa össze a válogatott csapatot.
1934 fontos dátum a magyar futball történetében, hiszen ekkor vett részt először válogatottunk világbajnokságon. Az első, 1930-as vb-re nem neveztünk, az 1934-es olaszországi tornán pedig csak a legjobb nyolc közé tudtunk bejutni. A kudarc után Nádas Ödön kapitány lemondott, az MLSZ nagy meglepetésre a válogatóbizottság egyik korábbi, de a közvélemény előtt jóformán ismeretlen tagját kérte fel szövetségi kapitánynak. A Sporthírlap szavaival élve Dietz "hirtelen felbukkant a némaság völgyéből".
*
Sebes viszont tudatosan készült az edzői pályára. Még játékos-pályafutása alatt, 1938-ban letette az edzői vizsgát. Munkaadója, az Elektromos Művek klubjában mutatkozott be edzőként az élvonalban, csapata az 1941/42-es idényben a bajnokság 10. helyén végzett. Edzősködött Csepelen és Budafokon, igazán jelentős, politikai szerepvállalással összefonódó sportszakmai karrierje 1945-ben kezdődött. Nem ismert, előrejutásában mekkora szerepe volt szakértelmének, illetve közéleti szerepének (egy visszaemlékezés szerint Sebes már Franciaországban belépett a kommunista pártba, a Hungária elnöke, Brüll Alfréd ezért gyakran hívta Sztálin Pubinak). A budafoki kommunista alapszervezetet szervező Sebest 1945-ben az MLSZ Edzői Testületének elnökévé választották. Gallowich Tibort, a Vasas edzőjét ugyanekkor szövetségi kapitánnyá, Sebest pedig közvetlen segítőjévé, szövetségi edzőnek nevezték ki. Sebes gyorsan haladt a (sport)politikai ranglétrán: 1946-ban az MKP sportosztályán dolgozott, 1947-től a szakszervezet sportosztályát vezette, 1948 elején a Magyar Olimpiai Bizottság elnökének választották. A "fordulat éve" a labdarúgó-szövetségi kapitányi poszton is változást hozott, 1948 nyarán Gallowich Tibor helyére háromtagú válogatóbizottságot állítottak, 1949 januárjában pedig hármójuk közül Sebest nevezték ki szövetségi kapitánynak.
Siker és bukás
Dietz irányítása alatt a válogatott szereplése ha nem is elsöprően sikeresnek, de jónak volt mondható: 1935-ben a megszerezhető pontok 57, 1936-ban 61, 1937-ben 71 százalékát gyűjtötte be a csapat. Állandó ellenfeleink közül többnyire kikaptunk az olaszoktól, szoros meccseket játszottunk az osztrákokkal, általában legyőztük a svájciakat és a csehszlovákokat (a Dietz-korszak talán legemlékezetesebb meccsét is északi szomszédunk ellen játszottuk, 1937 szeptemberében 8-3-ra győzött válogatottunk, a ferencvárosi dr. Sárosi György hét gólt szerzett).
A kapitánynak nem volt lehetősége tudatos csapatépítésre, "csupán" válogatott a kiváló képességű, de kissé elavult futballt játszó labdarúgókból. Európa nagy részén ekkor már az úgynevezett WM-rendszerben űzték ezt a sportot, három csatárt előretoltak, az ellenfél támadóira három hátvéd vigyázott, a többi játékos a védelem és a támadósor között teremtett kapcsolatot. A WM hatékonyan alkalmazkodott a 20-as évek közepén átalakított lesszabályhoz, ugyanakkor megváltoztatta a futballtaktikát. A korábbi, sok passzal és csellel operáló, lassú, de technikás, "látványos" játékot gyors támadások váltották fel. Tudta ezt a kapitány, a klubedzők és a játékosok is, de képtelenek voltak váltani a "modern stílusra". A stratégiai-taktikai fogyatékosságokat azonban ellensúlyozta a futballisták rendkívüli játéktudása, akiktől a közönség nem "sablonos célfutballt", hanem látványos játékot várt.
Az 1938-as világbajnokság előtt senki sem rakott nagy terhet a válogatottra, valószínűleg a legtöbben azt is nagy sikernek tartották volna, ha a legjobb négy közé kerül a csapat. Dietz munkáját az egykor világhírű játékos és edző, Schaffer Alfréd segítette, a válogatott keretet már 1938 elején kijelölték. A csapat a franciaországi világbajnokságon Holland-India és Svájc magabiztos legyőzése után a Nagy József által irányított svéd válogatottal játszott a döntőbe jutásért. Meglepetésre kiütéssel győztünk (5-1), de a fináléban érvényesült a papírforma, az olaszok 4-2-re nyertek.
Dietz a döntőre váratlanul megváltoztatta a csapat összeállítását, kihagyta Korányit és Toldit, amivel magára haragította a közvéleményt (később családi körben elmondta, hogy a két játékos gyanús körülmények között beteget jelentett, vagyis nem vállalták a játékot). A vereség ellenére a Keleti pályaudvaron éljenző tömeg várta a csapatot, zenekar játszotta a himnuszt, majd egy MLSZ-vezető emelkedett szólásra. Ekkor azonban rázendített a szurkolók kórusa: "Mondjon le! Mondjon le!" A csarnok zengett, a játékosok értetlenül álltak a tüntetés előtt, a sápadt Dietz egy oldalkijáraton hagyta el a pályaudvart. A kapitány nem mondott le, bizonyítani akart még, a válogatott azonban a vb után katasztrofálisan szerepelt. 1938 decembere és 1939 júniusa között hét mérkőzésen négy vereség és három döntetlen a mérleg - Dietz ekkor már kénytelen volt távozni. Öt évet töltött a válogatott kispadján - korábban senki sem húzta ilyen sokáig.
*
Dietz rekordját Sebes Gusztáv döntötte meg. Rossz kezdés után (1949 tavaszán 5-2-es vereséget szenvedtünk Csehszlovákiától) a válogatott nagyszerűen szerepelt, a következő egy évben egyszer sem kaptunk ki. A sportélet átszervezésével párhuzamosan Sebes egyre nagyobb hatalomra tett szert, az 1951-ben létrehozott, a minisztertanács mellett működő Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) elnökhelyettese lett. Gyakorlatilag minden szempontból szerencsésebb helyzetben volt, mint elődei (ráadásul "alkatilag" is alkalmas volt arra, hogy egy diktatúrában sikeres sportvezető legyen: visszaemlékezések szerint Sebes puritán életű, ugyanakkor rendkívül kemény, ellentmondást nem tűrő főnök volt). A legjobb játékosok itthon szerepeltek, ráadásul a sportegyesületek átszervezésével a válogatott gerincét alkotó labdarúgókat is egy csapatba, a Honvédhoz irányították. Az egykori Kispestben eleve olyan tehetségek játszottak, mint Puskás vagy Bozsik, az ÉDOSZ-ra keresztelt Ferencvárosból ide igazol(tat)ták át Budait, Kocsist, majd egy rövid csepeli kitérő után Czibort.
A tervgazdálkodás korában a válogatott hosszú távú programját is kidolgozott terv alapján állították össze - jellemző, hogy az 1954-es világbajnoki felkészülés irányáról, feladatairól már 1953 januárjában döntés született. Elődeivel ellentétben Sebesnek így módjában állt modernizáló törekvéseit is megvalósítania. Az egyik a csapatszerkezettel kapcsolatos: nyilvánvaló volt ugyanis, hogy játékosaink, akik már a grundon azt tanulták meg, miszerint az improvizálni tudó, technikás játékos az "igazi" labdarúgó, sohasem lesznek képesek a kötött posztokat alkalmazó WM-rendszerben hatékonyan futballozni. Sebes sokat kísérletezett az összeállítással, de változtatta a játékosok pozícióit is, így született meg például a hátravont középcsatár posztja. A játékosok egyébként is gyakran változtatták a meccseken a helyüket, ellenfeleink egyszerűen nem találták az "emberüket" a pályán. A magyarok által alkalmazott játékstratégiát egyébként a brazil válogatott fejlesztette tovább (4-2-4-es felállás), a játékosok rendszeres pozícióváltásait a 70-es évek elején az Ajax és a holland válogatott az úgynevezett "totális futballban" tökéletesítette.
Az aranycsapat 1952-ben olimpiát nyert, Rómában 3-0-ra győzött az olasz válogatott ellen, amelyet 1927 óta nem tudtunk megverni, kétszer ütöttük ki Angliát. Már csak a világbajnoki cím hiányzott - és aligha volt bárki az országban, aki ne hitt volna a győzelemben. A történtek jól ismertek: a csoportmérkőzéseken könnyen vette az akadályokat a Sebes-alakulat, majd Brazíliát és Uruguayt (az előző döntő két résztvevőjét) is legyőzte. A döntőre - akárcsak 16 évvel korábban Dietz - Sebes is átvariálta a csapatot. A korábban megsérült, még nem teljesen egészséges Puskás pályára lépett, a balszélső Czibort érthetetlen módon jobbszélre állította, helyén a szerényebb képességű Tóth Mihály lépett pályára, az addig remeklő Budai pedig kimaradt a csapatból.
A németek 3-2-re győztek, és Puskásékat már Hegyeshalomnál küldöttség várta. A játékosokat vissza sem engedték Budapestre, a városban spontán tüntetés zajlott. A legfőbb ellenségnek tartott, a csapatot felforgató Sebes nem mondott le, és a válogatott a világbajnokság után folytatta menetelését. Másfél éven keresztül több meccsét is kiütéssel nyerte, 1956-ban viszont egymást érték a kudarcok. Fél év alatt két döntetlen mellett háromszor is vereséget szenvedtünk, így nem okozott meglepetést, hogy július elején Sebes Gusztávot felmentették.
A kapitányság után
Dietz a szövetségi kapitányi posztja mellett is folytatta civil hivatását. Mint ügyvéd az 1944-es megszállás után - többek között - a németek által találomra összefogdosott, majd internált embereket igyekezte menteni, de végül Károlyi egykori budapesti rendőrkapitánya sem kerülhette el a sorsát. A nyilasok 1944 novemberében őrizetbe vették, Sopronkőhidára internálták, ahol a Horthy-rendszer korábbi vezető politikusaival, katonatisztjeivel került egy társaságba. 1945 márciusában a dachaui koncentrációs táborba deportálták, Budapestre ősszel tért vissza. Ismét ügyvédként praktizált, de hamarosan a harmadik politikai rendszer számára is nemkívánatossá vált személye. 1951 júliusában feleségével Bodrogkeresztúrra telepítették ki, ahol két évet töltött. Dietzéket egy helybeli "népellenséggel", Löwe Henrik volt kőbánya-tulajdonossal költöztették össze. Löwe háromszobás házában rendezkedett be egyébként a helyi pártiroda is, ahol - félretéve az osztályharcot - az egykori tőkés vállalkozó, a rendőrkapitány és a párttitkár rendszeresen kártyacsatákat vívott, nemegyszer a falu plébánosával kiegészülve. Dietz rövid időre a futballpályára is visszatért: unokája elmondása szerint megpróbált egy valamirevaló futballcsapatot szervezni a faluban, legalábbis felkészíteni a Bodrogkeresztúrt az Olaszliszka elleni rangadókra.
1953-ban hagyhatta el a falut, de Budapestre nem térhetett vissza, Piliscsabán kapott letelepedési engedélyt. Az ügyvédi kamara nem vette vissza tagjai közé, így jobb híján éjjeliőrként, majd segédmunkásként helyezkedett el, bár a családi emlékezet szerint a kétkezi munkához semmi érzéke nem volt (ezzel szemben vég nélkül tudta idézni a latin klasszikus szerzők bölcsességeit). Munka közben baleset érte, elvesztette két lábujját, s csak ezután engedélyezték, hogy Budapestre jöhessen. Feleségével a lányáékhoz költözött, mivel saját lakását a kitelepítésekor elkobozták. Dr. Dietz Károly 1969-ben, 84 évesen hunyt el.
*
Sebes korántsem zuhant ekkorát kapitányi működése után, de 1956 után kénytelen volt megtapasztalni, hogy korábbi hatalma, kivételes helyzete szinte pillanatok alatt a múlt részéve vált. Míg 1954-ben, az OTSB elnökhelyetteseként megtehette, hogy a labdarúgó-szövetség elnökét nem vitte ki a világbajnokságra (!), hamarosan azzal kellett szembesülnie, hogy immár ő is csak egyik tagja a magyar edzői karnak. Miután az OTSB úgy döntött, hogy nem nevez labdarúgókat az 1956-os olimpiára, Sebes lemondott a szervezet alelnöki posztjáról. Ezután az MLSZ nem őt jelölte Magyarország UEFA-képviselőjének, így 1960-ban lejárt a mandátuma, és automatikusan megszűnt az európai szövetségben 1954-től betöltött alelnöki tisztsége is. A magyar labdarúgás teljhatalmú vezetője négy év alatt minden pozícióját elveszítette.
1956-tól négy évig volt az Újpesti Dózsa szaktanácsadója, amikor felkérték az NDK futballsportjának vezetésére; az MLSZ mégis Sós Károlyt küldte Berlinbe, aki 1961-67 között volt az NDK szövetségi kapitánya. Sebes a Budapesti Honvéd szakvezetője, két évvel később az MLSZ alkalmazottja lett. A legkisebb presztízsű, 23 év alattiak válogatottjának edzője volt, visszaemlékezésében arra panaszkodott, hogy a szövetségben gyakorlatilag levegőnek nézték. Nyugdíjasként több csapatnál is megfordult, 1970-től az MLSZ elnökségének tagjaként az utánpótlás-bizottság vezetője volt.
Sebes Gusztáv 1986-ban, 80 évesen hunyt el.
*
Sebes Gusztáv 66, Dietz Károly 41 mérkőzésen dirigálta a nemzeti tizenegyet. Sebes az első, Dietz a negyedik a magyar szövetségi kapitányok eredményességi rangsorában (Sebes irányítása alatt a válogatott a megszerezhető pontok 83, Dietz kapitánysága idején 57 százalékát gyűjtötte be). A két kapitány lehetőségei különbözőek voltak, s noha Sebes kétségkívül sikeresebb csapatot állított össze, Dietz szerényebb képességű csapatával is világbajnoki ezüstérmet szerzett. A csúcsra egyikük sem ért fel, de kétséges, lesz-e még valaha olyan magyar szövetségi kapitány, aki meg tudná közelíteni eredményeiket.
