Interjú

"Tudom, hogy mit művelek magammal"

Lubics Szilvia ultrafutó
szerző
Simonyi Balázs
publikálva
2013/5. (01. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hahóton fogorvos, három gyerek édesanyja. 41 éves. Harminckét kilométerre lévő nagykanizsai otthonából időnként kocogva jár munkába a keményebb edzések mellett. Tíz éve kezdett futni, többszörös magyar bajnok, 2011-ben és 2012-ben az év ultrafutónőjének választották, már külföldön is jegyzik, s a hazai férfiélmezőnyt is rendszeresen megveri.

Magyar Narancs: Sportoltál valamit, mielőtt futni kezdtél?

Lubics Szilvia: Semmit. Jászapátin laktam 18 éves koromig, a gimiben nem volt motivációm, hogy sportoljak, vagy átöltöztünk tesiórán, vagy nem. Leginkább nem. Kamaszként az alakom miatt futogattam, de Pécsett, ahol az orvosit végeztem, semmit nem mozogtam. Amikor dolgozni kezdtem, eljártam aerobikra, néha kimozogtam az erdőig és vissza, az 10 kilométer. Az első terhességem idején ezt is abbahagytam, majd miután jöttek sorban a gyerekek, otthon aerobikozgattam.


Fotó: A szerző felvétele

MN: Hogy lett ebből ultramaraton?

LSZ: 2003-ban, a második kisfiam születése után lenn voltunk a Balcsin, és egyszer csak bekattant, hogy Lelle felsőtől elfutok Lelléig. 4 nap múlva már Szemesig és vissza, ami 14 kili (kilométer - S. B.). Ezután találtam ki, hogy őszszel futok egy félmaratont, ami 2 óra 14 perc lett. Onnantól kezdve nincs megállás, a mindennapok része lett a futás.

MN: Magadat kezdted motiválni?

LSZ: Igen, hisz nem volt a környezetemben atléta. Ez a félmaraton hatalmas dolog volt, a világ legboldogabb embere voltam. A következő tavasszal már maratont futottam, rá egy hónappal elmentem még egyre, az 20 perccel jobb lett. Szereztem némi versenyrutint, de közben úgy éreztem, ennél több kell.

MN: Volt edződ?

LSZ: Dehogy. Valahol olvastam, hogy egy maratonhoz átlag heti 40-50 kili kell. Futogattam edzésterv nélkül, ahogy a napomba belefért. 2006-ban, a harmadik fiam születése után - egyébként akkor még a szülés előtt 10 nappal is kocogtam - a futótársak meggyőztek, hogy fussak ultrát. (Minden versenyt így neveznek, amelyen 42 km-nél többet kell teljesíteni - S. B.). Párosban csináltam meg a 12 órás sárvári versenyt: győztünk. Utána sorban jöttek a hazai ultraversenyek. 2007 tavaszán futottam 63 kilit a veszprémi hatóráson. Ma már ez kevés lenne, de akkor jó volt a mezőnyben, és bekerültem a 100 km-es magyar válogatottba. Akkor eldöntöttem, hogy jövőre lefutom egyéniben a Bécs-Pozsony-Budapestet (320 km 5 nap alatt - S. B.), ezért 2008 volt az első tudatos, edzésterves év. Futottam le-föl dombot, hogy erősödjek, és rengetegszer hosszúkat. Régen a kilométerek voltak adottak az edzéstervben, ma már átlag két, maximum négy-öt óra az idő.

MN: Ha korábban kezded, hol tartanál?

LSZ: Az ultrában 40 év fölött vannak inkább jó eredmények, akkor érik be mentálisan is egy futó. De nem bánom, hogy így alakult, mert nem lenne jó, ha már 20 éve erről szólna az életem. Most viszont nagyon motiválnak a gyerekek. Erőt ad, hogy gondolnak rám, hogy miattam futják az iskolaköröket. A Spartathlonon (lásd keretes írásunkat) volt rajtam egy jeladó, otthon nézték, hogy hol járok. 110 km körül nagyon meg voltam zuhanva, sírtam, hánytam, úgy éreztem, nem bírom tovább: feladom. De a férjem üzent, hogy abba ne merjem hagyni, mert a gyerekek követnek a térképen, csalódás lesz otthon, ha az anya már nincs rajta. Csak az zakatolt a fejemben, hogy ne szállj ki.

MN: Az élsportolók 35 évesen kiöregszenek, neked most kezdődött sportkarriered.

LSZ: Nem nézek magamra sportolóként. Imádom csinálni, és mivel vannak eredmények, komolyra fordult a dolog. Nem hobbi, de mégiscsak az, mert nem tudok belőle megélni. Amatőr vagyok, de most már van edzőm.

MN: Jobban működsz, ha előírnak dolgokat? Magadtól nem csinálnád meg?

LSZ: De, csak lehet, hogy többet futnék, és lehet, hogy nem úgy. Engem inkább vissza kell fogni. Az edzőm jól ismer: ha például futok egy 100 kilométeres versenyt, rá két napra kiír nekem egy ütős, résztávos edzést. Erre azt mondom, hogy lehetetlen megcsinálni, de ő ráébreszt, hogy ezt is tudom.

MN: Mivel jár egy első hely?

LSZ: A Spartathlonon, ami a világ egyik legkeményebb ultraversenye, nem kapsz semmit az olajág koszorún és az emlékplaketten kívül. Vannak mecénások és vannak pénzdíjas rendezvények is, de mindez arra elég, hogy kifizetem az utazást és a szállást, hogy nullára hozzam ki a szenvedélyt, és ne a családtól vegyek el. Nagyon kevés profi ultrás vesz ki ebből pénzt. És ezt sem lehet örökké magas szinten csinálni, kell mellé egy szakma. Amikor a 2012-es Spartathlonra készültem, volt előtte egy húzós másfél hónap, 200-250 kilométeres edzéshetekkel. De közben melózni kellett, és ott görcsöltem, hogy lesz-e elég betegünk a hónapban. Volt, hogy futottam 50 kili dombost, aztán épphogy letusoltam, mentem rendelni, majd háztartást vezetni. Akkor úgy éreztem, hogy olyan értelmetlen ez az egész. Oké, legyen meg még egyszer, harmadjára a Spartathlon és vége. Igazságtalannak tartottam, megviselt. Mit akarok én, amikor más csak ezt csinálja szponzori segítséggel? ' az 50 kili dombja után biztos nem melózni megy, hanem legyúrják vagy szaunázik. Miért megyek oda ilyenekkel versenyezni?! Esélyem nincs. De tudatos és elszánt vagyok, sokat teszek a céljaimért. Bennem van, hogy a legjobbnak kell lenni. Az ultrában a saját eredményedet akarod felülmúlni, nem másét. Megérte: amikor először indultam, épp hogy beértem a szigorú, 36 órás szintidőn belül. Rá egy évre női első lettem, tavaly pedig női 3., abszolútban 13. 2010-ben még azt gondoltam, hogy ha beérek, ide az életben nem jövök vissza. Annyira embertelennek tűnt az egész. A mezőny végén haladtam, és ott egész más dolgok vannak, mint magányosan az élen. Nagyon sokan vannak rosszul, ijesztő dolgokat látsz, nem érted, miért csinálod. A cél előtt 15 kilivel egy francia srác kóválygott előttem cikcakkban, majd beájult egy árokba. Kihúztam, fölállt, és valami torz testtartásban ugyan, de ment tovább a célig. Van, hogy simán összeesnek, hogy már nem is emberek futnak. Az ultrások bírják a szenvedést, olyan dolgokat csinálunk magunkkal, amit az átlagember nem kívánna, vagy baromságnak tartana. Anyukámnak is nehezen tudom megmagyarázni ezt. Mindig azt kérdezi: "Ugye, ez volt az utolsó?"

MN: Hogy bírod az éjszakázást a versenyen?

LSZ: Ki kell tapasztalni. 2011-ben a Spartathlonon volt egy nagy bukásom: elaludtam futás közben, mert úgy szoktam pihenni, hogy behunyom a szemem. Ha látok egy hosszú síkot, akkor beállok egy egyenes vonalra. De ha koffeintablettát szedek, akkor nem vagyok álmos. A távot tudom sürgetni, az időt nem: az motivál, hogy ha összeszedem az erőm, hamarabb túl leszek az egészen. Kénytelen vagyok futni, ha gyalogolok, szédülök.

MN: Ennyi futás nem veszélyezteti az egészségedet?

LSZ: Ha több mint 24 órán át futsz, akkor a végén nem leszel jobb állapotban. Az ultrafutás nem az egészségről szól, ezzel tisztában kell lenni, és persze az élsport sem egészséges. Tavaly négy hosszú versenyem volt, ez már sok, még fel lehet épülni enynyiből, de ismerni kell magadat. Én elég rosszul szoktam lenni, főleg a célban. Beérek, KO, sötét.

MN: Ha látnád a jövődet, mondjuk, egy kerekes székben, akkor is csinálnád?

LSZ: Tudom, hogy mit művelek magammal, mindig próbálok ügyelni, hogy mi történjen verseny közben, és mi kell utána a regenerációhoz. Nagyon ki van hajtva a bensőm, de próbálok megadni neki mindent, hogy helyrejöjjön: rögtön szénhidrátot viszek be terhelés után, immunerősítőket, aminosavakat szedek. Ha le lennék amortizálva, akkor biztos jelezne a szervezet, nem tudod totálkárra vinni magad jelek nélkül. 2011-ben csak kilenc pihenőnapom volt 8000 km futással 365 napból, és ősztől már szedtem össze folyamatosan a betegségeket, de olyan nem volt, hogy nem csináltam meg az edzést. Mindennap futottam, csak versenyek után pihentem. Ebből tavaly visszavettem: 23 napot pihentem, és "csak" 7500 km-t futottam. Amúgy van hétfőre kiírva pihenőnapom, de én akkor is mindig futok 7 km-t. Lehet, hogy kényszeres vagyok?

MN: Abbahagyod, ha nem jönnek az általad elvárt eredmények?

LSZ: A futás addiktív dolog, nem lehet befejezni. Inkább mást fog jelenteni. Természetes, hogy nem lehet örökké ugyanazt hozni, és akkor nyilván ennyi energiát már nem fogok beletenni. Az lesz a kérdés, hogy az is örömet szerez-e, ha csak úgy elindulok egy versenyen, és nem fog érdekelni, hogy 5 órával rosszabbat futottam, mint tíz éve.

MN: Az UltraBalatonon, 212 km-es távon tavaly és tavalyelőtt is megverted a férfimezőnyt. Szerinted is jobbak a nők "mentálisan" az ultra távhoz?

LSZ: Igen. Sokkal több férfi adja fel a versenyeket, mert bár fizikailag erősebbek, gyengébbek fejben. Nagyon tudják sajnálni magukat. Sokszor látom, de nem értem, hogy egy fickó miért kesereg a pálya mellett, ahelyett, hogy futna tovább vagy legalább sétálna. Nem, inkább kimegy oldalra, és hisztizik. A nőknek egyébként az életben is sokkal többet kell kibírniuk, talán ez lehet a futásban is a fájdalomkezelés kulcsa.

MN: Hírhedt vagy arról, hogy kizárólag izotóniás italból, energiagélekből és sótablettákból csinálod meg a versenyeket.

LSZ: Sok baj volt a gyomrommal, ezért kísérletezgettem. A gyomrom a gyenge részem, a lábammal sosincs gond. Féltáv után - pláne melegben - mindig jön minden vissza. Minden oké, csak épp hányok. Úgyhogy a zselét bírom el. Tudom, hány gramm szénhidrát van benne, tudom, mennyi kell egy órában: annyi grammot viszek be, ahány kiló vagyok. Ami sót és magnéziumot veszítek az izzadással, azt tablettákkal pótolom.

MN: Nem gondolkozol azon, hogy egyszer teljesen tisztán, puritánul csinálsz meg egy ultrát? Nincs zselé, koffeintabletta, csak amit a szervezők kínálnak.

LSZ: Akkor magasztosabb lenne? Úgy vagyok vele, hogy vigyük be azt, ami a legjobb teljesítéshez segít. Kenyéren és vízen elég nehéz lenne ultrát futni, biztos ki lehet számolni, hány deka kenyér kell, hogy a szükségletedet fedezze, pláne, ha meg is sózod. Nem csábulok el a depókban. Rágjak negyedóráig két sós ropit futás közben? Egy heti 15-20 órás edzésterhelést vissza kell tudni termelni energiában. És nehezen kivitelezhető a háromfogásos vacsora, vagy hogy ezt bioizékből vidd be. Megteheted, de vissza fog ütni. Tudom, mit veszek el a szervezettől, s igyekszem visszarakni, amellett, hogy vega vagyok.

MN: A kézilabdás nők sminkelnek meccs előtt. Te?

LSZ: Próbálom minél tovább őrizni a kulturált, emberi kinézetem. Van krém kidörzsölésre, nedves törlő vécézésre. Eleinte rendben tartom magam, aztán marhára nem érdekel az egész. Élménybeszámolókon megkérdezik, hogy miként fér bele egy napba ez a futósdi. Ezt egy férfinál jobban elfogadják: "", dolgozik, és még fut is, sőt ott a családja." És így kerek egész. Egy nőnél viszont azt kérdezik: "Nem sínyli meg a családja? Törődik velük?" De a legjobban az érdekli őket, hogy mi van a pisiléssel. Nos, iszom, izzadok, örülök, ha egyáltalán állva tudok pisilni, mert nem bírok leguggolni 200 kilométer után. A fiúknak könnyű, nekem nem. Nem mész arrébb 10 métert a bokorig, ott, az út szélén elvégzed a dolgod. A Spartathlon célja előtt van egy benzinkút, ott azért át szoktam öltözni, hogy tiszta, kalocsai mintás ruhában és méltósággal fussak be. Tavaly az öltözés miatt a végén lehagyott két srác, és csak 13. lettem.

MN: Hogy magyarázod el mindezt egy hétköznapi embernek? Miért teljesítmény ez? Hiszen mindenféle dolgot ki lehet találni, ami legyalulja az embert.

LSZ: Nem tudok kampányolni az ultrázásnak. Nem kell mindenkinek futnia. Én azért csinálom, mert találtam benne egy célt. Jobb vagyok benne másoknál. Csinálom szívvel, lélekkel, különben nem mennék ki munka és család mellett. Olyan, mint az élet: tök jól vagy, aztán jönnek gödrök, de kijössz belőlük az akaratoddal, mert egykor 120 kilinél is ki tudtál jönni. Nincs olyan, hogy valaki minden probléma nélkül csinálja meg a versenyt, de ha az elején elindul mosolyogva, a végén is mosollyal ér be, közte a küzdéssel. Ha nagy vigalom lenne az egész, nem is lenne értéke. Ha egyszer rájössz, hogy mekkora erő van benned, akkor vágysz rá, hogy újra átéld ezt az egészet. A lényeges döntések gyakran ilyenkor, hosszú futás alatt születnek meg. Szóval, ha van valami, amiért nap mint nap teszel, még ha elérhetetlennek is tűnik, és megtapasztalod, hogy mire vagy képes az emberfeletti teljesítményeddel, akkor ez nagy dolog. Nem kell ehhez Spartathlont futni. Úgy érzem, a semmiből csináltam mindezt. Én még mindig néha azt gondolom, hogy az az anyuka vagyok, aki kiment 4 kilométert kocogni.

Spartathlon

I. e. 490-ben az athéniek Pheidippidészt küldték Spártába erősítést kérni a perzsák ellen. A leírás szerint hajnalban indult, másnap estére odaért. A spártai sereg egy ünnepség miatt nem tudott időben elindulni, így késték le a marathoni csatát. A hírvivő lenyűgöző teljesítménye adta az alapját a Spartathlonnak, sőt innen a maratoni futás legendája is.

John Foden, a brit légierő tisztje 1982-ben négy társával tesztelte Hérodotosz történetét. Ötből ketten értek célba 36 óra alatt a 246 kilométeres távon. A rá következő évtől kezdve rendezik szeptember utolsó hétvégéjén a Spartathlont az athéni Akropolisztól Spárta főteréig. A versenyt a napközbeni rendkívüli meleg, a kietlen táj, a hideg éjszakai hegyi futás és a szigorú szintidők nehezítik. Csak az indulhat, aki 10 és fél órán belüli 100 km-es versenyeredményt ér el, vagy igazoltan teljesített bármilyen 200 kilométernél hosszabb ultraversenyt.

Két magyar győztes nevét jegyezték fel eddig a spártai emlékoszlopra: Bogár Jánosét 1991-ben, húsz évvel később pedig Lubics Szilviáét.

 

szerző
Simonyi Balázs
publikálva
2013/5. (01. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Holland orvosok
A menekült gyerekek gyógyításáról
Nemzetépítés az iskolában
Ukrán–magyar oktatási vita
Versenysport vs. adófizetők
A hobbiúszók kiszorítása
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Gasztró

még több gasztró

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs