| ||
1. Az unokái kedvencei közül önnek melyik a legkedvesebb rajzfilmje?
Két kedvencem van, amelyekkel elfogult vagyok, hiszen dolgoztam bennük: a Vuk és a Szaffi. Az unokáimnak is ezek voltak a nagy kedvenceik abban a korban, amikor ezek voltak a leginkább nekik valók, de most már sokkal több focistákról szóló portréfilmet néznek, és már megismerték a dinoszauruszok világát. De legeslegjobban az állatok érdeklik őket. Van egy állandó mesénk, az úgynevezett fejből mesélés: ez egy képzeletbeli erdő, amit a két kisfiú, Peti és Gabi mindig meglátogat. Ebben az erdőben együtt élhet a dinoszauruszoktól kezdve az aranysakálokon, varacskos disznókon és sárga bóbitás kakadukon át a kis, méregfog nélküli mérges kígyóig minden állat, de a főszereplő az állatok közül egy hiénacsalád.
Az Állatkertben szoktam olyan állatokat örökbe fogadni, akik nem kedvencek, akiknek nincs más örökbefogadójuk. Például farkasokat: ez úgy indult, hogy volt egy háromtagú farkascsapat, közülük az egyik öreg és vak. Pont ott voltam etetéskor; mikor bedobtak egy kupac húst, az egyik felvitt egy darabot a vak farkashoz, és amíg az evett, senki hozzá se nyúlt a többi kajához. Ezt a tiszteletet a kor és a fogyatékosság iránt olyan csodálatosnak láttam, hogy azóta minden évben örökbe fogadok farkasokat. Az unokáim is tőlem veszik, hogy pártolják a kicsit esendőbb, kevésbé kedvelt állatokat. Ők tavaly rákosi viperákat és hiénákat fogadtak örökbe.
2. Hogyan tartja a kapcsolatot a családjával?
Nálunk semmi sem fix, talán csak a karácsony, abból is csak a szenteste: akkor közösen ebédelünk, és egész éjszakáig együtt vagyunk. De karácsony másnapján már előadásunk van, néha kettő is, szilveszterkor is kettőt játszom, így még azt a napot is alig tudjuk kiválasztani, amikor az unokák születésnapja miatt együtt tud lenni a család. Novemberben huszonhét, decemberben harmincnégy előadásom van, és közben két szerepet próbálok párhuzamosan, így nagyon nehéz szabadnapot találni. Mivel a szülők sokat dolgoznak, ha csak pár óra is akad, mindnyájan ugrálunk, és próbáljuk megoldani, hogy a gyerekek körül mindig minden rendben legyen.
3. Ha ma lenne tizennyolc éves, mihez kezdene az életével?
Tanulnék. Amikor olyan korú voltam, nagyon sok mindenre vágyakoztam; jó matematikus voltam, tehát vágytam a csillagászatra, és mérnök, erdész is akartam lenni, de ehhez mind tanulni kellett volna. Ketten voltunk testvérek, édesapánk halála és édesanyánk betegsége miatt gyámszüleink voltak – a rokonaim –, náluk szintén volt egy fiú és egy lány, és négy gyerekből nem tanulhat mindenki tovább. A bátyám akkor már az orvosi egyetem mellett döntött, nekem olyan életformát kellett választanom, hogy érettségivel rögtön valami kenyérkereseti lehetőségem legyen.
4. Melyik film tetszett utoljára igazán?
Ha az emlékeimben kotorászom, egy olyan film jut eszembe, amit nem is itthon, hanem Michael Haneke lakásán láttam, amikor együtt dolgoztunk, így a magyar címe sem jut eszembe, de benne volt, hogy videó (Alighanem Haneke Benny videója című filmjéről van szó, a Pogány Judit szereplésével készült A lázadást megelőző filmről – K. B.). Haneke filmjeit nagyon szeretem. Moziba nem járok, és az unokáimmal együtt látott filmekért nem rajongok. A tizenkét éves unokám szerette volna megnézni azt a Bruce Willis-filmet, amit Magyarországon forgattak, a Madách tér és a Hősök tere is látszott benne, üldözéses, rettenetesen izgalmas film volt – címeket nem jegyzek meg, annyi minden mást kell. Talán ez volt az utolsó, amit láttam moziban, de elég is volt egy időre. A magyar filmeket viszont szívesen nézem, A nyomozó például nagyon tetszett.
5. Mivel lehet a leginkább levenni a lábáról?
| ||
Nagyon sok mindennel. Ha valaki nagyon jól játszik a színpadon, én szétolvadok. Ha egy nagyon jó előadást látok, akkor fuldoklásig menő szerelemérzet jön rám. És a kollégáimat is nagyon tudom szeretni. Tegnap az vett le a lábamról, hogy a fiam küldött e-mailen egy fotót: elvitték a középső unokámat élete első hegedűórájára, és hegedűvel a kezében lefotózták. És az állatok, az élővilág is le tud venni a lábamról: ha meglátok egy nagyon öreg fát, a légszomjig menő csodálat jön rám.
6. Mi bosszantja fel a leginkább?
Ha valaki rafinált, és be akar csapni, vagy talán be is csap. A becstelenség általában, a hazugság. Önmagam számára is megalázónak tartom például, hogy hazudjak. Távol tartam magam tőle, és nagyon rossz véleményem van a hazug emberekről.
7. Mit csinál, ha ideges?
Fuldoklom. Nagyon erős, fojtó, nyomó érzés lesz a mellkasomban és a torkomban; ezt kell valahogy legyőznöm, de nincs rá jó módszerem. Ha valami bánt, az nagyon tud bántani. Az idegesség és hogy valami bánt, rokon érzések: nem tudom jól megkülönböztetni, hogy mi bánt és mi idegesít. Legtöbbször az idő oldja meg ezeket a rossz érzéseket.
8. A színészeten kívül mi az, amibe igazán bele tud feledkezni?
Ha nem a munkámat végzem, akkor természetesen az, ha láthatom az unokáimat. És az állatok: például ha madarakat láthatok, az életformájukat, a szokásaikat figyelhetem. És talán a tévénézést is idesorolhatom, hiszen rendkívül sok természettudományos, az állatokkal foglalkozó film van a tévében: ezek kapcsolnak ki, ezek pihentetnek leginkább.
9. Mit csinál, ha egész nap nincs semmi dolga?
Nem emlékszem ilyen napra, évekre visszamenőleg sem. Nem is tudom, hogy létezhet-e ilyen nap az ember életében. Ha az ember kertes házban él, akkor nincs olyan, hogy készen van, hogy elvégezte a munkát. Legfeljebb olyan van, hogy tologatom-halogatom a tennivalókat, és mindennek ellenére leülök, mert fáradt vagyok. Amióta – az utóbbi években – egyre fáradtabbnak érzem magamat, minden energiámat arra fordítom, hogy minél jobban el tudjam végezni a munkámat, és semmilyen olyan pluszelfoglaltságom nincs már, amit régen nagyon szerettem. Nagyon szerettem volna utazni, kirándulásokra járni, de már nem lehet, mert fáradt vagyok. Szerencsére a színházzal rendkívül sokfelé járhattam, de ilyen helyekre – utoljára Tokióba – játszani járunk, és csak nagyon kevés szabadidőnk marad.
10. Virág vagy csoki?
Virág. A virág minden szempontból örömet okoz, a csokira viszont egyáltalán nem vagyok kihegyezve. A korral érdekes módon változik az ember ízlése. Én egész életemben megvetettem, ha valaki nagyon szerette a csípőset, most meg csípőset csípőssel, savanyút savanyúval, sósat sóssal eszem. Régen nem szerettem az ilyesmit, most meg ezek ízlenek jobban – viszont nem vágyom az édességekre. Ez az egy jó oldala van számomra az öregségnek: hónapokig ki lehetnek rakva a színházi büfében a torták, mignonok, ischlerek, de hál’ istennek, nem vágyom rájuk.
