A borotva éle

A velencei kalmár
szerző
Csáki Judit
publikálva
2013/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Most akkor az a kérdés, hogy meg tudunk-e maradni a borotva élén. Mohácsi János rendezése a Nemzeti Színházban nem sok jóval biztat. Annyival talán, hogy az előadást megtartja ezen a bizonyos borotvaélen.

Shakespeare-nek még a holokauszt előtt sikerült megírnia A velencei kalmárt. Napi, kortárs darabot rittyentett az ő mindig újra éhes közönségének; előkapta hozzá az asztalfiókban "feltámadásra" váró ötleteket, Portiát a ládikáival, a lányszöktetést, az álruhát, a gyűrűt, és - meglehetősen laza kézzel - összedolgozta a pénzéhes és sértett velencei zsidó, valamint a többségi öntudatos, zsidógyűlölő kalmár konfliktusával.

Ma viszont A velencei kalmárt nem lehet úgy eljátszani, mintha nem lett volna holokauszt, ugyanakkor minimum egyszerűsítés lenne Shylockot egy fasizálódó Velence áldozatának beállítani. A számos lehetőség közül az egyik: újabb kortárs darabot írni belőle. Ezt tették a Mohácsi testvérek.

És dramaturgiailag alaposan megnyírták az eredeti művet, át is írták a jeleneteket, bele is toldottak. Nem lett sima és koherens, kerültek belé fölösleges kanyarok is (például a zsidó lány, Jessica előző házassága), de az alaphelyzet világos és mai.

Egyik oldalon ott a velencei ifjak voltaképp "rendes", "normális" baráti társasága; szépen megünneplik a negyvenéves Antonio születésnapját, és alapjáraton, mondhatni, reflexből zsidóznak. (Később buziznak is; cigányozás helyett "félvéreznek".) Senki nem tudja, nem is kutatja, honnan a zsidógyűlölet - evidens örökség, szokás, beszéd- és gondolkodási fordulat, mintha káromkodás lenne.

A másik oldalon ott van Shylock, az "utolsó velencei zsidó", akit leköptek, megaláztak ezek a velencei legények, ő meg tűrt, és szívében megkövesedett a gyűlölet. Annyira, hogy már nincsen is emberi határa.

E kettős spirál feltartóztathatatlanul tart a vég felé, szorosan egymásba fonódva. Mohácsi János rendezésében a jelenség (no, mondjuk így) hétköznapisága dominál, vagyis az, ahogy szinte természetesen átitatja a szokványos beszédfordulatokat, a helyzeteket, a figurákat. Az eredetiből a két szál azért megmaradt és összefonódott: a velencei társaság és Shylock mellett a férjválasztási procedúrába belefásult Portia és jó barátnője-cselédje, Nerissa a szülői ház "ódon termeiben" fogadja a kérők tömegét. Odamegy ládikázni az egész velencei trupp, a dózse is, a négygyerekes apa is, meg Shylock, az elhagyott férj, és persze a félvér meg a leszbikus - hiszen az atyai végrendelet csöppet sem körültekintő a lehetséges férjek meghatározásában. Az éles eszű és szavakész Portia száján is kicsúszik egy-egy, politikailag erősen inkorrekt fordulat, pedig amúgy nagyon rendes lány ő.

Mohácsi András díszlete leginkább tér: néhány babzsák, ülőke, asztal "vész el" a mozgékony színpadon, melyről változatos formában visznek lépcsők a mélybe. Trükkös a világítás is, tovább szabdalja a teret néhány hatalmas fekete lepel segítségével. Feketébe vagy sötétszürkébe mennek át Remete Kriszta egyenruhaszerű velencei jelmezei, melyek közt üdítően világít Portia és Nerissa ruhája. Kovács Márton nyugtalanító, baljós zenéjét a szerző, valamint Zságer-Varga Ákos és a zsidó szolgáját is alakító Némedi Árpád játssza.

Micsoda marhaság, hogy a tárgyalásra betoppanó álruhás figurákban nemcsak Portiát és Nerissát, hanem egyáltalán: a nőt sem ismerik föl Shakespeare hősei. Nem így Mohácsinál: mindenki lát és tud mindent, és aszerint huny szemet a csalás fölött, hogy kinek látszik kedvezni a két csaló. Senki sem ártatlan itt, sem a velencei köztársaság legfőbb törvényes ura, a dózse, sem a bírót játszó (nem olyan nagyon) szerelmes asszony, hogy felperesről és alperesről már ne is beszéljünk.

Igen, a szöveg ebben a részben is érdes; kitüremkednek belőle az aktuális fordulatok - ezeket majd az időnek és a színészeknek kell elsimítaniuk. Mert probléma az is, hogy egyenetlenek az alakítások, márpedig Mohácsinál nincsen mellékszereplő, minden figurának sorsosnak és testesnek kell lennie. A velencei polgárok csapata csapat; közülük Antonio mintegy véletlenszerűen válik a történet egyik főhősévé (s ezt a véletlenszerűséget húzza alá az áldozat értelmetlensége is). Ezért lenne fontos, hogy Makranczi Zalán Gratianóját ne csak a folyamatos agresszivitás, Szatory Dávid Bassanióját ne csak a puha felületesség, Farkas Dénes Salerióját ne csak a poénszinten emlegetett észrevehetetlenség jellemezze - vagyis ne csak Hevér Gábor bonyolultabbra vett Antoniójára kelljen figyelnünk, aki a történet előrehaladtával amúgy is súlyosabbá válik. Marton Róbert dózséja túlságosan rájátszik a szövegpoénokra, miközben mégiscsak elsőnek kéne lennie az egyenlők közt.

Jó, mert laza és természetes Radnay Csilla Portiája és Martinovics Dorina Nerissája - tudjuk, kik ők, ismerjük őket az elegáns és drága romkocsmákból. És jó Bánfalvi Eszter magányos-tragikus zsidó lánya, aki mindent hajlandó lenne megtagadni - ha tudna -, hogy befogadják.

Gáspár Sándor Shylock szerepében a lefelé intonált, visszafogott és éppen visszafogottságában fenyegető gyűlöletet, szikár bosszúvágyat hozza erősen - egyszerre azt, hogy van igazsága, és azt, hogy az igazságnak emberölés formája egyszerűen nincsen. Ezt ismeri föl - a maga oldaláról persze - Hevér Gábor Antoniója, aki a halálközeli pillanatban rádöbben: így nem lehet élni. Ez a fölismerés jut büntetésül - a megkeresztelés tetejébe - Shylocknak is: a lehetetlen élet.

Együtt kell élni - mondják a velencei ifjak, és gyanítom, Mohácsi válasza ez: a borotva éle.

Nemzeti Színház, március 22.

szerző
Csáki Judit
publikálva
2013/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Miért nem akarják?
Az Európai Ügyészség és a kormány
Zsidó negyed a Várhegyen
Interjú Komoróczy Gézával
A pénz körforgása
Mészáros és Orbánék
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...