Horváth Csaba egy mai angol darabot ragadott meg az erő, a szenvedély és a kétségbeesés elképesztő tehetségével, hogy a máról, a közérzetéről, a mindenkori közösről mutasson fel intő tanítást. Itt minden szó testté változik. A lábujjaktól a fejtetőig átjárja az embert a hatalom őrjöngő vágya, vagy az ennek való kiszolgáltatottság. A hatalomnak emberi teste, gyönyörű, feszülő izomzata, magányosan élvező férfiassága van. A zsarnok mások húsát löki, dobálja kénye-kedvére. Az elnyomottnak meghajlik a háta, testét félve, remélve kínálja kegyelemért cserébe - hogy végül mindenki beletorzuljon abba, amit nem tud megjavítani.
Mintha az alkotó gondolatai Michel Foucault kötetein pallérozódtak volna a hatalom és a test összefüggéseiről, a test megfigyeléséről, szabályozásáról. Amit a színpadon látni, talán úgy is leírható, mint biopolitikai színház. A biopolitika Foucault-nál a test hatalmi szabályozása, az abortusztörvénytől a hajléktalantestek és -kunyhók eltüntetéséig, az iskolai sport- és erkölcstanórák kultuszáig, a család fogalmának törvényi megfogalmazásáig. Horváth Csaba biopolitikai színháza azonban tiszta teatralitás, kép és test lenyűgöző együttese, amely saját színházi, teremtett világbeli területét soha el nem hagyja.
| ||
A gondolkodás ebben a színházban hátgerinccel zajlik, gyomorból, a talpakban. A zsarnokságban eltorzuló áldozat, az ember reménytelen és felemelő történetét írja meg hatalmas íven. Az Irtás nagy formátumú színház, amely úgy tanít, hogy nem oktat, úgy filozofál, hogy nem spekulál.
Az előadás nem tárja fel rögtön gazdagságát. Szinte pianóban indul, szinte mozdulatlanságból, rendből. Jobb oldalon zsákok szabályosan felhalmozva, mögöttük "odabent" van, egy ház, ahol a biztonságban gyermek születik. Angol apától, ír anyától. A környéket farkasok tartják rettegésben, s négy farkas élethű mása leselkedik a házra a színpad bal oldaláról. A 17. században járunk, Cromwell dicstelen és pusztító századában. Írország leigázva. Az angolokat kitelepítik, aki íreknek segít, lógni fog. A zsarnokság lépésről lépésre gyűr mindent maga alá. Az angol-ír házaspár történetét nézzük végig, a megrendítő szerelmes öleléstől addig, míg gyermekük teteme fölött farkasszemet nem néznek egymással.
Ember embernek farkasa - mintha ezt a metaforát bontaná és írná képpé, mozdulattá az előadás. A kezdetben veszélyes állatból kezes bárány, házi kedvenc lesz, az uralkodó szolgája ő. Szinte észrevétlen szaporodnak a farkasok a színpadon, hogy végül hadban állva, a farkasok hátán csatába vonuljon minden egykor békés ember. Mert a zsarnokság, a vérszomjas uralkodás bebújik az emberek közé, mindent felfal, mocskol, mérgez, szétver. A zsarnokság kis zsarnokokat szül.
Lehet, hogy a kortárs angol darab (fordította Upor László) nem volna annyira jó, mint amilyen remeknek e társulat és rendező kezén látszik. Talán túlságosan példázatos volna a maga pszichológiai realizmusával. Az angol politika (jelene, múltja) mint a magyar párhuzama már ebben az évadban is többször volt terítéken (Igenis, miniszterelnök úr!; I. Erzsébet), de főleg komikus-ironikus olvasatban. Dráma sehol nem volt a láthatáron. Különösen nem olyan dráma, amely a máról élesen, megalkuvás, tetszés és félelem nélkül szólt volna.
| ||
Az előadás kétórás története alatt az megy végbe ezzel a nyitóképpel, ami oly ritkán szokott magyar színházban: eleven, történő díszletté, képpé válik, saját belső élettel. Antal Csaba színpadi látomásai képesek így megelevenedni, megtörténni; most is ő az alkotó. A ház mint menedék lebomlik, széthordják. Az emberi test védtelenné válik, nincs hová menekülnie. A zsákok lassan háborús színtérré változtatják a színt. A zsákhalmok a mindenkori forradalmakra emlékeztetnek, majd hamarosan megnyílnak. A belőlük kiömlő föld - kinek édes anyaföld, kinek elhagyni való föld, kinek leendő sír - beteríti a színpadot. A fekete föld testre tapadva ősi harci mezzé, már-már maszkká változik.
A Forte Társulat színészeinek figyelme éles. A kimondott szó okos, feszült testekben születik. A testek intenzív jelenléte lüktető feszültséget teremt, átragad a nézőre. (Hasonló kvalitású színészeket ma a főiskolán fizikai színész szakon képez éppen Horváth Csaba, s többen a társulatból az ő osztályából jöttek.) Eleinte ezek a testek még burokban, védve lépnek színre, hogy aztán egyre meztelenebbül, védtelenebbül álljanak előttünk. De majd a végső meztelenség megint fegyverré válik: az ír asszony csupaszsága már egy amazoné, aki egykor szeretett férje ellen vonul. Igazi összjáték látható, csak néhányat emelek ki: kivételes Krisztik Csaba, Földeáki Nóra és két egyetemista: Ostorházi Bernadett és Nagy Norbert. Néhány apró hiba azért van: a színészek gyakran túlságosan hajtják a beszédet, ami ettől érthetetlen; a farkasok ide-oda mozgatása sok, a végső kép a néző számára is fullasztó és értelmezhetetlen.
Horváth Csaba rendkívüli érzékenységű rendező, tehetségéből bő vizű patakok fakadnak, kézjegye felismerhetően egyedi, világa azonosítható, emberi kútjai mélységesek, és sötét világának reménytelensége magasra emeli a nézőt, teatralitása pedig tiszta költészet.
A Szkéné Színház és a Forte Társulat közös előadása, március 1.
