Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója még tavaly vetette fel egy színigazgatók közötti találkozón, hogy egyrészt külföldi mintára, másrészt a Múzeumok Éjszakája népszerűségéből kiindulva a színházak is megérdemelnének egy saját éjszakát. A direktorok nem győztek lelkesedni a vitán felül remek ötletért, ami viszont már kevésbé egyértelmű: Csomós Miklós kulturális ügyekért felelős főpolgármester-helyettes is az ötlet mögé állt. Az első évben így a fővárosi színházak vettek részt a szervezésben és lebonyolításban (szám szerint tizenhárom), a főváros anyagi támogatását élvezve, a saját programokat, ha kellett, saját büdzséből finanszírozva. A marketinget, a koordinálást, a karszalagnyomtatást idén a Radnóti Színház csapata vállalta – mondja a Narancsnak Komáromi György, a Radnóti gazdasági vezetője, a Színházak Éjszakája főszervezője.
A színházak szabad kezet kaptak saját programjuk kialakításában. Így lehet, hogy míg például a Thália egyetlen koncertet tudott felmutatni, a Radnótiban, a Katonában vagy az Örkényben délutántól éjjelig zajlott az élet; és bár több helyen műsoron voltak előadásrészletek vagy teljes előadások is, azért a legtöbb színház programja hemzsegett a fantáziadús ötletektől. A cél összetett volt: nem csak a saját nézőknek való kedveskedés és az újak becsábítása miatt kellett mindenkinek kitennie magáért, a program arra is szolgált, hogy az egy-egy színházhoz szokott és máshová egyébként el nem merészkedő nézők szélesítsék kicsit a látókörüket.
Amire viszont, úgy tűnik, senki nem számított, az a hatalmas érdeklődés volt: amikor hirtelen, pár nappal a szombati móka előtt elfogyott hétezer karszalag, a szervezők abbahagyták a jegyárusítást. Mindenesetre a rendezvény már a kezdetekor kinőtte magát: a legelső kép, amely a gyanútlan színházrajongót fogadja késő délután, hogy csak azért nem ér össze a Radnóti Színház és a pár száz méterrel arrébb álló Operett Színház ajtaja elől egyaránt az Andrássy út felé hömpölygő két sor, mert megakadályozza a négysávnyi autóforgalom. A fix férőhelyes (és általában legizgalmasabbnak ígérkező) programok, mint az Örkény Színház Szellemvasútja, azaz kalandtúrája a kulisszák mögött, már jó előre telt házasak voltak (noha a programfüzet szerint elvileg csak érkezési sorrendben lehetett volna regisztrálni, azért több színház e-mailes jelentkezéseket is elfogadott).
Örkény
Fotó: Németh Dániel
A színházak konfliktuskezelési tudásuk szerint mentették a menthetőt, a Katona József Színház például Facebook-oldalán hívta fel az okostelefonnal felszerelt érdeklődők figyelmét, hogy a Kamra Színház Peep-show nevű programjára fél óráig tart bejutni, Fullajtár Andrea Csendet akarok című monodrámájából pedig egy helyett két előadást tartottak. Ám még az ilyen figyelmességek ellenére is erősen kiábrándítóak voltak az olyan incidensek, mint amikor a programfüzetben limitálatlan férőhellyel meghirdetett HOPPartklub-koncertről a helyszínen derült ki, hogy valójában csak száz embert engednek be rá, sorszámot a kezdés előtt negyedórával már rég nem osztanak, viszont a színház teljes előcsarnokát betöltő tömeget senki nem tájékoztatta semmiről: jobb kéz felől valaki azt újságolja rokonainak, hogy minden rendben, mert még nem kezdték el kiadni a sorszámokat, bal kéz felől más arról számol be, hogy már rég esélytelen a bejutás. Mint kiderül, az igazság az, hogy a legtöbben már bent vannak, az üres helyeket pedig a jegyszedők csatakiáltása után a leggyorsabban az ajtóhoz vágtató tíz-húsz emberrel töltik fel, függetlenül attól, hogy hányat löktek félre a fél órája ott várakozók közül, akik eztán az ajtó betörésétől sem nagyon riadnának vissza.
Ha ennyire nem is kellemetlen élmény, de kiábrándító az is, hogy a Kamrában este nyolc körül több mint egy órát kell sorban állni a Peep-show-ért, odabent pedig éppen Pálos Hanna és Borbély Alexandra ad elő egy mintegy másfél perces (!) jelenetet a korábban az Ódry Színpadon futott, McDonagh-gyakorlatok című előadásból – egyébként remekül, és persze a valóban peep-show-t imitáló kukucskalyukak is igen fantáziadúsak.
Katona
Fotó: Németh Dániel
Ekkora érdeklődést csak úgy lehet megfelelően, az idegbaj és az ajtóbetörések veszélyét elkerülve kielégíteni, ahogyan például az Örkény Színház tette: a bejárat után rögtön a társulat színészei dedikálnak és beszélgetnek, az előcsarnokban szintén társulati tagok énekelnek és zenélnek, balra újabb színészekkel lehet beszélgetni, jobbra pedig hol Hámori Gabi, hol Vajda Milán, hol a többiek árulják a házi készítésű sütiket és szendvicseket. Mindezek „mögött”, a színpadnál kerül sor a többi programra – azaz aki betér a színházba, nem az órás sor és a semmi közül választhat. Ráadásul azok a programok is remekek, amelyekre még be lehetett férni: a Kasimir és Karoline sajátos díszletében, jelmezes színészek közti fotózkodás, Máthé Zsolt dala a másodfokú egyenlet megoldóképletének magyarázatáról épp úgy, mint Darvas Ferenc, Epres Attila és Hámori Gabi Cseh Tamás-triója.
A kora esti műsorsáv fénypontja talán a Kolibri nézőhorgászata. A jelentkező – pecabottal kiválasztott – nézők egyfajta „igazgatószimulátorban” vehetnek részt, azaz egy borítékból kihúzott szituációt kell előadniuk az improvizáló színészekkel: kirúgni vagy felvenni a társulat tagját, kiosztani Róbert Gida szerepét, és így tovább – mind a színészek, mind a nézők brillíroznak, miközben a színészek alig érezhetően frusztrációik egy részét is jól le tudják vezetni a program során. Nem messze, a Radnótiban – az Örkényhez hasonlóan – egész nap lehetőség van korlátlan férőhelyű mulatságokon is részt venni, az olyan színpadi produkciók mellett, mint a Vodku zenekar fellépése a társulat színészeinek nagy részével: Csányi Sándor instant filmszínésztanfolyamot tart, Kováts Adél sminkel, miközben egyebek mellett ruhatárosképzés is zajlik. De az este legfőbb tanulsága, hogy Budapesten rengeteg aranytorkú prózai színész működik: Kováts Adél, Adorjáni Bálint és Schneider Zoltán (meg a többi radnótis) a Vodkuval, Szandtner Anna szólóban bizonyított, és akkor a HOPPartklub koncertjéről ezúttal (kívülmaradásunk okán) még szót sem ejtettünk, de aligha veszítette el az utolsó koncert óta tehetségét Kiss Diána Magdolna vagy Szilágyi Katalin.
Radnóti
Fotó: Németh Dániel
Mindezek után éjjel kettőkor az Örkényből hazafelé már úgy tűnik, aligha történhet az előadások után egy színházban jobb dolog, mint a Színházak Éjszakája – noha a hatalmas tömegre való felkészülésben, a programok jobb elérhetőségében és a hétmérföldes sorok tekintetében jócskán lesz még mit javítani a már most várva várt következő alkalomig.
